Revansot venni az 1966-os világbajnokságon elszenvedett 2-1-es vereségért – ez volt a kívánalom 1968 tavaszán, a magyar–szovjet Eb-negyeddöntő előtt. Csakhogy a magyar labdarúgó-válogatott addig egyszer sem győzte le Budapesten a szovjet csapatot, igaz, 1967 végén az európai és világranglisták 1–3. helyére tették különböző fórumokon, míg vezéralakja, Albert Flórián elnyerte az Aranylabdát.
E kitűnő helyzetet sikerült magyarosan megnehezíteni. Csanádi Árpád, a sporthivatal elnökhelyettese fúrni kezdte Illovszky Rudolf szövetségi kapitányt,
Ám a mesternek nem Petrarca szonettjeit kellett elemeznie, hanem sikeres csapat kialakítása volt a tiszte, és abban professzor volt: dirigálásával tíz mérkőzésből nyolcat megnyert, és csak egyet-egyet zárt döntetlennel, illetve vereséggel a válogatott. Ám, amint az edző értesült az intrikáról, lemondott, majd hiába kérlelte kipécézőjén kívül szinte mindenki más, nem lehetett visszatartani.
Ráadásul a kényszerhelyzetbe került sportvezetés a legrosszabb megoldást választotta: Csanádi felvetésére hazarendelte a hét éven át keletnémet kapitányként dolgozó Sós Károlyt, aki nem akarta vállalni a feladatot, de hatalmilag ráparancsoltak. A hosszú távollét tragikomikus fejleményekkel járt: a játékosok azt vették észre, hogy Solymosi Ernő helyett a szintén szőke Mészöly Kálmánt hívja Pixinek, a Titinek becézett Göröcsöt „Tichynek” szólítja, Vinkovics gyúrót pedig „Sinkovicsnak” nevezi a szakvezető.
Elkezdődött a világ legjobb válogatottjai egyikének korántsem szisztematikus, de annál hatásosabb szétverése.
