Az utóbbi napok az egyenes kiesés jegyében teltek. Semmi meglepő, ahogy erre számítani lehetett. Noha örvendtem a különböző földrészek csapatai továbbjutásának, sejtettem, hogy ez nem tart tovább; már csak Marokkóban lehet reménykedni. Bár az argentinokat tartják az isten/istenek idei kegyeltjeinek, én mégis a brazilokra voksolok és voksoltam már a tippjátékban is, ahol harmincvalahány játékos közül az 5-6. helyen állok. Talán valahol lejjebb okoskodom, hogy miért is.
Mondjuk itt. Míg én A zseni című darabot szerepeltem le a Kamra nevű játszóhelyünkön, a dél-amerikaiak úgynevezett örömfocival gáláztak Dél-Korea ellen. Nem maradtam le az élményről, mert este 11-től felvételről megnéztem a fiúkat, hogy hogy’ is volt.
Izgulni nem volt mit, csak nézni, hogy’ megy ez. Finom, focira emlékeztető találatok követték egymást. Majd mindegyik után komoly táncelőadás. Amelyeknek a mozdulatokon túl volt egy jellemzőjük, hogy minden esetben megvárták, míg az összes mezőnyjátékos odaér, ezzel mintegy jelezvén, kollektív dologról van szó, nehogy bárki is azt feltételezze, hogy nincsen meg a csapategység. Paqueta, mielőtt megérkeztek volna a többiek, remek tánckészségről tett tanúbizonyságot, szívesen néztem volna tovább is, hogy mire képes. Neymart nem irigyeltem, hogy a trükkös Kim odaáll a kapu jobb oldalához a 11-es rúgás előtt, de a világsztárt ez nem zavarta meg, szépen begurította a labdát a helyére.
Megjegyzem, Lewandowskit ez biztosan megzavarta volna, aki komoly gyakorlatra tett szert a tizenegyesek kihagyásában. A VAR nem volt tekintettel a 142. válogatottságát ünneplő Llorrisra, és újrarúgatta a büntetőt a lengyellel, hátha ezúttal sikerül, ami mostanában nem szokott neki.
