„Iszonyatosan csalódott vagyok, sokkal több volt bennünk. Lehet meg fogom bánni, hogy így érzek, de ezen nem tudok változtatni” – nyilatkozta 86., egyben utolsó válogatott fellépését követően Szalai Ádám, miután a magyar csapat a Nemzetek Ligája A-divíziójának „csoportdöntőjén” vereséget szenvedett az Európa-bajnoki címvédő Olaszországgal szemben, így nem tudta kiharcolni a négyes döntőben való részvételt.
Ugyanakkor talán ez példázza a legjobban azt a győztes mentalitást, amelyet Szalai Ádám képviselt a csapat öltözőjében, és amelyet most a pályán elvégzett munkájával együtt pótolni kell.
A búcsúzó csapatkapitány emellett kiemelte, a mostani eredmények a szövetségi kapitány Marco Rossinak köszönhetők. A szakvezető irányításával a magyar válogatott nem csak addig jutott el, hogy megnehezíti a legnagyobbak dolgát is, hanem taktikai felkészültségének köszönhetően méltó partnere bármely együttesnek. A német, az angol és az olasz válogatott közül viszont éppen az utóbbi volt az, amely ellen a két vereségét elszenvedte a válogatott, és mindent összevetve elmondható az is: Roberto Mancini csapata volt az, amelyik legjobban felkészült a másikból.
Mivel a tét itt egyértelműen a továbbjutás volt, egyik szövetségi kapitány sem változtatott sokat a pénteken lejátszott Németország, illetve Anglia elleni meccshez képest. Ez Marco Rossi esetében egyáltalán nem meglepő, hiszen a nyári mérkőzéseken is leginkább csak kényszerből nyúlt bele a csapatába, amely immár állandó jelleggel 3-4-2-1-es alakzatban lép pályára. Az egyetlen személyi változtatást péntekről hétfőre Loic Nego szerepeltetése jelentette, aki nem a megszokott jobb oldali szárnyvédő posztján, hanem a támadósor jobb oldalán, Gazdag Dániel helyén játszott.
és számos játékos mutatkozhatott be ezeken a találkozókon az Azzurriban. Az olasz csapat ráadásul az angolok elleni mérkőzésen már nem is a megszokott 4-3-3-as, hanem a németek elleni csúfos vereség során „debütáló” 3-5-2-es felállásban lépett pályára. Az utolsó meccsre viszont a felállási forma is megmaradt, és a kezdőcsapatban is egyetlen változás történt csupán: a középcsatár posztján Gianluca Scamaccát a fiatal Wilfried Gnonto váltotta.
A magyar válogatott szokás szerint nem próbálta magasan letámadni az ellenfelét, hanem a kezdőkör környékén kezdte meg a védekezést 5-2-3-as alakzatban, amit viszont az olaszok a két csapat első összecsapásához hasonlóan okosan próbáltak manipulálni.
Ennek az egyik kulcsa az első félidőben Bryan Cristante volt, aki bal oldali belső középpályásként folyamatosan kilépett az oldalvonal mellé, miközben Federico Di Marco szárnyvédőként nagyon magas pozíciót vett fel a magyar védelemmel egy vonalban. Ezzel a legtöbbször Nego került nehéz helyzetbe, akinek egyszerre kellett volna figyelni a középpályásra, és a bal oldali középhátvéd Acerbire, így a labdás játékosnak többnyire elég sok ideje volt döntést hozni, ahogyan ez a fenti képen látható szituációnál is kirajzolódik. Emellett fontos kiemelni, hogy amíg Cristante bal oldali középpályásként folyamatosan az oldalvonal felé mozgott ki, a középpályás hármas másik oldalán játszó Nicolo Barella a jobb oldali félterületben vett fel magas pozíciót, és beindulásokkal tudott területet nyitni a jobb oldalon felfutó Di Lorenzónak, kettő az egy elleni helyzetet kialakítva Kerkez Milossal szemben.
Ezekre a helyzetekre a magyar válogatott úgy próbált reagálni, hogy jobb oldali szárnyvédőként Fiola Attila lépett egy sorral feljebb a kimozgó Cristantéra, mögötte pedig a védelem a labda irányába tolódott. Az olasz válogatott viszont ezzel részben célt ért, hiszen ebben a szituációban például Acerbi azonnal a Fiola mögötti területre emelte be a labdát.
