Az első félidőben nem tudtuk érvényre juttatni azt, amit elterveztünk. Kevésnek bizonyult a három nap a két mérkőzés között, mert így alig tudtunk dolgozni. Nem feküdt nekünk az olaszok pozíciós játéka, szerettük volna lelassítani őket a középpályán és a szélekre kényszeríteni őket, de ez nem igazán sikerült. A második félidőre rendeztük a sorokat, akkor jól mozogtunk
– így értékelt Marco Rossi, miután a magyar válogatott Anglia legyőzése után idegenben szenvedett 2-1-es vereséget az Európa-bajnoki címvédő, de a világbajnokságról lemaradó Olaszországtól.
A saját hazájába erre a meccsre visszatérő szövetségi kapitány nyilatkozata szinte magába is foglal mindent, ami a mérkőzésen történt, de érdemes részleteiben vizsgálni, hogy miben nyilvánult meg a tavaly nyáron is rendkívül sikeres olasz pozíciós játéknak a fölénye, és pontosan miért tudott feljavulni a szünet után a magyar válogatott játéka.
Az talán várható lett volna, hogy az alig néhány napja lejátszott, és eléggé megterhelő angolok elleni mérkőzést követően a szövetségi kapitány eszközöl néhány változtatást a kezdőcsapatban, de talán pont a rövid felkészülési idő miatt – , a már előre beharangozott Gulácsi Péter–Dibusz Dénes cserét leszámítva – inkább az előző találkozón már összeszokott kezdőcsapat lépett pályára a megszokott 3-4-2-1-es hadrendben Cesenában.
Ezzel szemben a másik oldalon az egyébként is rendkívül bő kerettel dolgozó Roberto Mancini alaposan felforgatta a csapatát, és a németek elleni döntetlenhez képest hat helyen is más játékost állított a csapatába. Gianluigi Donnarumma, Alessandro Bastoni, Bryan Cristante, Lorenzo Pellegrini és Matteo Politano megtartota a helyét, de először lépett pályára kezdőként a tavalyi Európa-bajnokságon súlyos térdsérülést szenvedő Leonardo Spinazzola, vagy éppen az első körben gólpasszal debütáló, mindössze 17 éves Wilfried Gnonto is a megszokott 4-3-3-as alapfelállásban.
Ahogy azt az Európa-bajnokságon már láthattuk, az olasz csapat 4-3-3-as felállási formája labdabirtoklás esetén legtöbbször 3-2-5-re módosul azáltal, hogy a jobbhátvéd mélyebb pozíciót vesz fel harmadik belsővédőként, a balszélső beljebb húzódik, a balhátvéd pedig nagyon magasan helyezkedik. A magyar csapat alapesetben ez ellen egyszerű emberorientált védekezéssel az 5-2-3-as védekező hadrendjében az egész pályán létszámegyenlőséget tudna kialakítani, viszont, ahogy a fenti képen is látszódik, az olasz válogatott folyamatos visszamozgásokkal és mélységi beindulásokkal bontotta a mieink védelmét.
A fenti jelenet során a balszélsőként a félterületben helyezkedő Gnonto lépett vissza a labda irányába, ezzel kimozgatva a pozíciójából Lang Ádámot, a magasan helyezkedő Spinazzola pedig ezzel tökéletes szinkronban máris támadta az így megnyíló szabad területet.
Az olaszokat segítette ebben a helyzetben az is, hogy a magyar csapat középmagas blokkban helyezkedve gyakran nem helyez egyből nyomást a labdát birtokló védőkre, vagy a védelem első sora mögé visszalépő középpályásokra, így bőven volt lehetőség ezeknek a hosszú indításoknak a pontos kivitelezésére.
Az első olasz gól előtt pedig szinte teljesen ugyanez a szituáció alakult ki a bal oldalon, miután Cristante a védelem elé visszalépve zavartalanul indíthatta a Gnonto visszamozgása által kreált területbe beinduló Spinazzolát, aki egy az egy elleni szituációba került Nego Loickal szemben.
A folytatásban hiába állt még fent létszámegyenlőség a magyar tizenhatos környékén, Nagy Ádám és Schäfer András a labda irányába tolódott, Szalai Attila pedig bal oldali középhátvédként a védőtársaival egy vonalban a tizenegyespont magasságában védekezett, így már nem tudott időben nyomást helyezni arra a Nicolo Barellára, aki végül egy remek lövéssel bevette a magyar kaput.
