Roberto Mancini válogatottja a nyáron úgy nyerte meg az Európa-bajnokságot, hogy vitán felül a legjobb csapat volt. Még úgy is, hogy az olasz válogatottban tulajdonképpen egyetlen felső kategóriás világsztár sem játszott. Az össznépi fieszta azonban nem tartott sokáig, az olaszok már a szeptemberi selejtezőkben is botladoztak egy sort, és a válság egészen odáig gyűrűzött, hogy sikerült elbaltázniuk az egyenesági vb-kijutást is. (Ennek egyébként sokkal inkább a Bulgária elleni hazai döntetlen volt az oka, mint a Svájc elleni két iksz.)
Az Európa-bajnoki döntő óta az olaszok hét meccset játszottak, és mindössze kettőt tudtak megnyerni. Legyőzték a selejtezőcsoportjuk tök utolsó helyén szerénykedő Litvániát, és megnyerték a Nemzetek Ligája-kisdöntőt Belgium ellen. Ha csak a vb-selejtezőket nézzük, akkor öt meccs, négy döntetlen, egy győzelem az idei őszi mérleg. Elkeserítő, nincs rá jobb szó.
Középcsatár kerestetik, de sürgősen
Az olasz válogatottnak nemcsak a játéka, hanem az eredményessége is komoly mélyrepülésben van. Ez a két dolog – kivált az olaszoknál – nem mindig járt kéz a kézben, a csapat híres arról, hogy nézhetetlen játékkal is képes volt meccseket nyerni. Ezt hivatott szavatolni Mancini azon elképzelése, hogy három csatárral játszik, miközben a center két oldalán tükörszélsőket is alkalmaz, azaz a szélsők elsődleges feladata nem a középcsatár megjátszása, hanem az, hogy a szélről a kapu felé törve a kaput támadják. A tükörszélsők alkalmazása Mancini számára azonban nem választás, hanem kényszer kérdése, méghozzá azért, mert az olaszoknak már nagyon régóta nincs egy tisztességes 9-esük.
Ciro Immobile többszörös Serie A-gólkirály, sőt európai aranycipős is, de ezeket a címeket nem annak köszönheti, hogy topkategóriás csatár. Immobile nagyon is használható center, több kiemelkedő készséggel is büszkélkedhet, ám ezek között nem szerepel a tizenhatoson belüli ökölharc a védőkkel. Abban ugyanis nem valami jó, pedig a fejelés amúgy kimondottan az erőssége.
