Párizst szokás a divattal, a fényűzéssel és az eleganciával azonosítani, ez alól pedig nem kivétel a Paris Saint-Germain sem. „Bling-bling” – szokták mondani, amikor a játékosok Dior-kollekciókban hivalkodnak, vörös posztós, zártkörű szülinapi bulikat tartanak, vagy amikor a Kosárnak becézett VIP-páholyban magas rangú politikusok mellett feltűnik Jay Z és Beyoncé. Ez a klub imázsának fonákja: a PSG hamis, plasztikus, kilóra megvásárolt társaság látszatát kelti, melynek nincs se identitása, se történelme, se szurkolói tábora.
A valóság viszont az, hogy a PSG közel ötven éve képviseli Párizs pezsgő belvárosát és a külvárosi banlieu-ket. Ebben pedig komoly szerep jutott Jean-Paul Belmondónak, a héten elhunyt színészlegendának.
Tény, a PSG fiatal klub, ami annak köszönhető, hogy a helyi sportéletnek sokáig nem volt táptalaja. Franciaországban a múlt század közepéig a sportra csak úri hóbortként tekintettek, melynek magasztosabb eszméit éppen a francia elit gondolta tovább: franciák találták ki az újkori olimpiát, az Európa-bajnokságot, a Bajnokcsapatok Európa Kupáját és a világbajnokságot is. Ahogyan viszont a sport egyre népszerűbb lett, az arisztokrácia kimondottan ellenállt a professzionalizálódásnak.
Míg Magyarországon az első labdarúgó-bajnokságot 1901-ben rendezték, addig Franciaországban csak 1932-ben. Francois Truffaut, az ismert újhullámos rendező Négyszáz csapás című filmjében egy párizsi tornatanár katonás rendben vonultatja diákjait, akik fehér pólóikban testidegen látszatot keltenek a szürke, városias, lomha párizsi forgalomban. Az elit napilapja, a Le Monde – a szerkesztőség hosszan tartó ellenállása után – csak 1995-ben alapította meg sportrovatát.
