Volna itt két, egymásnak látszólag ellentmondó állítás, amiket érdemes közelebbről megnézni. Az egyik az, hogy az egész torna alapján Olaszország vastagon megérdemelte az Európa-bajnoki címet. A másik pedig az, hogy Anglia, illetve Gareth Southgate kapitány nélkül Olaszország nem nyerte volna meg az Eb-t.
Roberto Mancini fiainak győzelme egy epikus hősköltemény. Nincs rá jobb kifejezés, mert azok a játékosok, akik a meccs lefújásának a pillanatában a pályán voltak, sem játéktudásuk, sem a bajnoki formájuk alapján nem tűntek Eb-győztes matériának. Legalábbis azok, akik meccs közben jöttek be.
Csak nyomai maradtak a legerősebb csapatnak
Könnyű lenne azt mondani, hogy a csoportkörben, illetve az egyenes kieséses szakaszban látott olasz válogatott között a legnagyobb különbség az ellenfelek minőségében volt. Bár ez a megállapítás nagy koncentrációban tartalmaz igazságot, azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Mancini csapata a torna végére úgy elfogyott, hogy az angolok töketlenkedése nélkül soha nem nyerte volna meg a finálét.
Mancini nem kap mellszobrot a calcio elefántcsonttornyában, Covercianóban, taktikailag nem volt egy nagy truváj, amit kitalált, és a legerősebb kezdőcsapatával kapcsolatban sem árult zsákbamacskát. Ha tehette volna, a Mister minden meccsen így küldte volna pályára az övéit:
Donnarumma – Florenzi, Bonucci, Chiellini, Spinazzola – Barella, Jorginho, Verratti – Insigne, Immobile, Berardi.
Ahogy korábban megtárgyaltuk, a csapat játéka nem túl bonyolult, viszont nagyon is hatékony, a középpálya tele van jól passzoló, de a védekezésben is aktív játékosokkal, megvan benne a sebesség, a lövőerő, és egy titkos fegyver, a támadásokkal fellépő balhátvéd, Leo Spinazzola. Így futott neki az Európa-bajnokságnak Olaszország, és amíg fennállt a status quo, a végső győzelemre is esélyesnek tűnt a játéka alapján. De ez nem tartott sokáig.
