Egy jó MLS-játékos az egy jó játékos az MLS-ben

Árulkodó tény, hogy bár a fiam az Egyesült Államokban, a Sporting Kansas City futballegyüttesében jól bizonyít, Marco Rossi szövetségi kapitány immár hónapok óta nem veszi őt figyelembe a kerethirdetéskor

– nyilatkozta nemrégiben a Metropol című lapnak Sallói István, a csak rá jellemző, természetszerű lezserséggel hozzátéve azt is, hogy miképp fia, Sallói Dániel, úgy ő maga is „megbékélt” a helyzettel, „nem frusztrált”, és „biztos abban, hogy a németországi Eb-re sem utazik” majd a 27 éves támadó.

A nyilatkozatnak – és ez objektíve is könnyűszerrel megállapítható – különös íze van, na pláne a hangoztatott megbékélés jegyében. A magyar sportsajtót lapozgatva nem lehet ugyanis nem észrevenni, hogy kampány van: persze nem önkormányzati vagy európai parlamenti értelemben (bár némelyik sportorgánum ebben sem akar – vagy tud – elmaradni az elvárásoktól), hanem kifejezetten és egyértelműen Marco Rossi Eb-keretének befolyásolása érdekében.

Ilyet persze már láttunk korábban néhányszor, és éppen ebbéli tapasztalataink – például Dzsudzsák Balázs állhatatos és kitartó mellőzése a három évvel ezelőtti Eb-re fordulva – erősíthetnek meg bennünket abban, hogy a szövetségi kapitány ezúttal is magasról tesz majd a dolgába kívülről beleokoskodni vágyó szirénhangokra.

Sallói nyilatkozata tehát nem abból a szempontból igazán érdekes, hogy mennyiben befolyásolhatja a végleges keret kialakítását a már javában zajló hangulatkeltés – semennyire, Rossi azokat viszi majd ki magával a tornára, akikkel nagyobb esélye van meccseket nyerni –, hanem onnan nézve, milyen tényezők húzódhatnak meg a kapitány egy-egy személyi döntése mögött.

Én azt mondom, tegyünk egy próbát.

Abban nincs vita, hogy Sallói Dániel nem rossz játékos. Magyar szinten kifejezetten példaértékű karriert fut, megbecsült játékosa az MLS egyik, a jobbak között számon tartott csapatának, klubjában elfoglalt státuszát pedig kiválóan mutatja, hogy 1,1 millió dolláros (1,02 millió eurós) éves apanázsával a keret harmadik legjobban fizetett játékosa jelenleg (a ligában ez a gázsi a 66. helyre elég, amit persze valamelyest árnyal az amerikai major ligákra jellemző fizetési plafon intézménye, ennek köszönhető például, hogy a vonatkozó rangsorban csak Sallóié mögött következik az ismerősen csengő Jordi Alba név).

Ha hihetünk a rendelkezésre álló (boldogabb országok futballtársadalmaiban nyilvánosnak számító) adatoknak, akkor ma mindössze hét, jegyzett bajnokságban szereplő magyar futballista keres nála is jobban (forrás: Capology.com):

1. Szoboszlai Dominik (Liverpool, Premier League) – 9,1 millió euró (3,57 milliárd forint)/év
2. Willi Orbán (RB Leipzig, Bundesliga) – 6,6 millió euró (2,59 milliárd forint)/év
3. Gulácsi Péter (RB Leipzig, Bundesliga) – 5,6 millió euró (2,19 milliárd forint)/év
4. Szalai Attila (Hoffenheim/Freiburg, Bundesliga) – 2 millió euró (785 millió forint)/év
5. Kerkez Milos (Bournemouth, Premier League) – 1,6 millió euró (628 millió forint)/év
6. Schäfer András (Union Berlin, Bundesliga) – 1,2 millió euró (471 millió forint)/év
7. Gazdag Dániel (Philadelphia Union, MLS) – 1,1 millió euró (431 millió)/év

A keresett pénz nagysága persze nem determinálja föltétlenül pontosan egy játékos minőségét – ehhez legyen elég annyi, hogy az a Sallai Roland, aki Sallói egyik közvetlen posztriválisa a válogatottban, mindössze 720 ezer eurós (283 millió forint) éves fizetéssel is a Freiburg egyik legjobbja jelenleg, és értelemszerűen a nemzeti csapatban is megingathatatlan a helye. (Alulfizetettsége egyben jó indikátora annak is, miért téma most már hónapok óta folyamatosan az esetleges eligazolása a baden-württembergi klubtól.)

MLS: jobb, rosszabb – vagy csak más?

Oké, de ha Sallói értéke ennyire magas a nemzetközi piacon lévő magyar játékosokéhoz viszonyítva, miért nem opció mégsem a válogatottban? Ahhoz, hogy ezt megértsük, elsősorban azt kell megvizsgálnunk, mennyit ér az MLS, mint bajnokság a nemzetközi összevetésben.

A sportsajtóban ugyan évek óta állandó téma az amerikai futball-liga feltartóztathatatlan fejlődése – és ebben van is némi igazság –, ám a számok azt mutatják,

hogy hiába a relatív értelemben ugrásszerű előrelépés, abszolút értelemben az MLS még a saját kontinensén sem számít megfellebbezhetetlen első erőnek.

Ha például azt vesszük alapul, hogyan teljesítenek a bajnokság csapatai a CONCACAF-zóna Bajnokok Ligájában, meglehetősen ambivalens képet kapunk: a sorozat idei kiírásában 9 MLS-csapat indult, de ezek közül mindössze három (New England, Columbus, Inter Miami) szerepel a negyeddöntős mezőnyben – ennél 2019 és 2022 között mindig több amerikai klub érte el a legjobb nyolc mezőnyét, még úgy is, hogy ebben az időszakban csupán öt résztvevő indulhatott el a sorozatban az MLS-ből.

Sokatmondó, hogy a kontinens legrangosabb kupasorozatát az elmúlt 24 évben mindössze egyszer tudta MLS-csapat megnyerni (még 2022-ben az a Seattle Sounders, amely aztán az első szembejövő ellenféllel szemben elvérzett a FIFA klubvilágbajnokságán), miközben az egyeduralkodónak számító mexikói liga mellett Costa Rica bajnoksága is föl tud mutatni legalább két kupasikert a vonatkozó időszakban (Alajuelense 2004, Saprissa 2005).

Még szomorúbb a kép, ha az MLS csapatait a közvetlen rivális mexikói klubokkal vetjük össze: 2018 óta a két bajnokság nemzetközi párharcainak mérlege 12-22 – nem a jenkik javára. A CONCACAF Bajnokok Ligája idei kiírásában eddig négyszer mérkőztek meg egymással mexikói és MLS-klubok, és mindannyiszor előbbiek jutottak tovább – közte olyan söprésekkel, mint például a Pachuca 6-0-s győzelme a Gazdag Dánielt is soraiban tudó Philadelphia Union ellen.

A fentiekből természetszerűleg következik, de említsük meg, hogy a közép-amerikai kontinens klubrangsorának első hét helye között 6-1 az arány a mexikóiak javára (az egyedüli amerikai reprezentáns a Philadelphia Union a 4. helyen). A teljes igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy az elsőre meglehetősen lehangolónak tűnő kép könnyedén árnyalható:

az MLS erőviszonyai a major ligákra jellemző esélykiegyenlítő szabályok miatt folyamatosan változnak, nincsenek hosszú időn keresztül egyeduralkodó csapatok, ami nyilvánvalóan a nemzetközi eredményesség fenntarthatósága ellen hat.

Szemben Mexikóval, ahol olyan tradicionális, nagy klubok domináljak a hazai porondot, mint a Club América, a Pachuca, a Monterrey vagy a hozzájuk az elmúlt években csatlakozó Tigres.

(A legsikeresebb klubok a CONCACAF-zóna Bajnokok Ligájában. Az MLS klubjai közül mindössze egy, az LA Galaxy ért el legalább két döntős szereplést a sorozat 1962 óta íródó történetében.)

Az persze, hogy az MLS klubjai – ilyen vagy olyan okok miatt – nem érik el a mexikói topcsapatok szintjét, egy dolog. Az meg egy másik, hogy nemzetközi összevetésben milyen minőséget képvisel a liga, valamint annak csapatai – nem kizárt ugyanis, hogy a mexikói bajnokság színvonala nem marad el sokkal a közvetlenül a topligák mögé helyezett európai sorozatok némelyikétől. Ennek objektív megítélése majdhogynem lehetetlen feladat, de nagyságrendileg megválaszolhatjuk a kérdést, ha vetünk egy pillantást a FiveThirtyEight nevű – egyébként amerikai illetőségű – adatelemző cég úgynevezett globális klubrangsorára.

A Global Club Rankings (GCR) 641 klubot rangsorol egymáshoz képest a világ minden tájáról. A statisztikusok által használt metódus alapja az ún. Soccer Power Index (SPI), amely minden egyes, az adatbázisban szereplő csapathoz rendel egy támadó és egy védekező értéket, mégpedig annak megfelelően, hogy egy átlagos ellenféllel szemben, semleges pályán várhatóan mennyi gólt lőne, illetve kapna.

Ebből már lehet prediktálni az egyes klubok egymás elleni meccseinek várható eredményeit (illetve pontosabban az erre vonatkozó valószínűségeket), ami kirajzol egy erősorrendet a csapatok között.

Ez az erősorrend aztán a szezon során dinamikusan változik a lejátszott meccsek adatainak fényében, amelyet az elemzők természetesen kiigazítanak az egyes ligák/versenysorozatok egymáshoz viszonyított erősségének különbségeivel (nem mindegy ugyanis, hogy egy csapat az európai vagy éppen a CONCACAF-zóna Bajnokok Ligájában vitézkedik, és így tovább).

Nos, ebben a globális klubrangsorban jelenleg a legmagasabban jegyzett MLS-csapat a Philadelphia Union – a 146. helyen. Összehasonlításképp, közvetlenül előtte a német másodosztály kilencedik helyét elfoglaló Hertha BSC tanyázik, mögötte pedig a Ligue 1-ben a kiesés ellen hadakozó Lorient. Ja, és még valami: ugyanebben a rangsorban per pillanat a 140. helyen áll a Ferencváros.

(A CONCACAF-zóna legerősebb klubcsapatai a FiveThirtyEight GCR-helyezése alapján.)

Bár lehet – és kell is – objektív adatokat fölsorakoztatni az egyes ligák és csapatok egymáshoz képesti összevetéséről szóló viták során, érdemes elfogadni, hogy a különböző bajnokságok általános színvonalának meghatározása döntően szubjektív műfaj. Ebből következően az igazán fontos kérdés nem is az, hogy pontosan mennyire magas az MLS színvonala – nagyságrendet persze nyugodtan be lehet lőni magunknak a fenti adatsorokra támaszkodva –, hanem az, mennyire hasonlít vagy éppen különbözik a stílusa az európai bajnokságokétól.