A három óriást leszámítva a Serie A legeredményesebb csapatai jellemzően egy korszakban szerezték scudettóik jelentős részét, ilyen aranygeneráció hozta tető alá a negyvenes évek végén a Torino bajnoki plecsnijeinek jelentős részét, a Genoa az alapítás után buzgólkodott igen hatékonyan (érdekes, hogy az olasz klubfutball negyedik legsikeresebb csapata soha nem nyerte meg a Serie A néven ismert bajnokságot, más szóval 1929 óta nem nyert egyszer sem), és hasonló a helyzet a Pro Vercellivel, illetve a Bolognával is.
Történt, hogy a vibráló tudományos életet élő, erősen balos beállítottságú várostól egy köpésre, Forliban két jó cimbora kezdett politikai karrierbe. Benito Mussolini munkásságát nem kell bemutatni, elvtársáról, Leandro Arpinatiról viszont talán kevesebben hallottak. A későbbi duce gyorsan országos népszerűségre tört, gyerekkori elvtársa viszont igazi lokálpatriótaként maradt Bolognában huligánkodni. Mivel a szélsőjobbos eszmék nem könnyen vertek gyökeret a liberális városban, Mussoliniék ideológiai hódításának egyik fontos frontvonala lett a városért folyó harc, és Arpinati nagyon jól érzett rá, hogy mivel lehet népszerűséget szerezni.
Az 1920-as évek végéig a futball a három északkeleti megye (Piemont, Lombardia, Liguria) belügye volt, így aztán Arpinati elérkezettnek látta az időt, hogy nagy foci költözzön Emilia-Romagnába. Mondhatjuk, hogy kicsiben a Bologna FC-n tesztelték az eljárást, amiben sportsikereket váltottak politikai voksokra, és a kísérlet olyan jól sikerült, hogy később világbajnokságot rendeztek és olimpiára is pályáztak. A makróteszt eredménye az lett, hogy a Bologna FC egészen a hatvanas évekig együtt úszott a Serie A bálnáival a bajnoki címek számát tekintve.
Naná, hogy magyarokkal!
A fasiszta hatalomátvétel jó lehetőségeket teremtett a bolognai futballklubnál, de azokat meg is kellett lovagolni. Szerencsére éppen a klubnál tevékenykedett az olasz futball történetének egyik legnagyszerűbb elnöke, Renato Dall’Ara, aki a legnagyobb figyelmet a know-how importjára fordítva a kor legizgalmasabb futballkultúrája felé fordult: a Duna-menti iskolához. A Felsner-féle csapat kezdett el bajnokságokat nyerni, de amíg az osztrák inkább edzéselméleti újdonságokat hozott (ekkor ragadt rá a patentül kitesizett piros-kék csapatra az Agarak becenév), utódja, Weisz Árpád úttörő futballvíziót és valóban világszintű innovációt hozott a Bolognához.
ráadásul Weisz személye újabb furcsa csavar a történetben. A szakember történetesen zsidó volt, Bolognában pedig a futballt is maga alá temette a fasiszta milíciák tombolása; a csapat például nyert úgy bajnoki címet, hogy tizenkétezer feketeinges keretlegény a pályára vonulva gólnak reklamált egy kaput elkerülő lövést. A helyzet nem is volt fenntartható, 1937-ben Weisz a családjával együtt menekülni kényszerült, végül Hollandiából deportálták és koncentrációs táborokban haltak meg.
