A Lazio a Milan útját követte: eladott egy kulcsjátékost, és az érte kapott pénzből próbált építkezni. Talán nem is annyira rosszul, mint amilyennek most tűnik a helyzet, a rómaiak hamarosan visszatérnek az élmezőnybe, és bár előfordulhat, hogy az idén nem érnek oda a Bajnokok Ligája-helyekre, ez a Laziónál amúgy sem lehet elvárás, maximum remény. De az ember elfogadja, hogy a híresen fukar tulajdonos immár két évtizede alatt szinte mindig így épült a csapat. Mondhatnánk, klubfilozófia.
De hogy a Napoli mit akar ettől a szezontól, az teljes homály… A szakértők, a punditok és persze a szurkolók egész nyáron próbálták megfejteni, mi járhat Aurelio de Laurentiis fejében, és elnézve a nápolyiak tevékenységét az átigazolási piacon, nem maradt más értelmes válasz, mint a címvédés.
No nem azért, mert a Mezziogiorno fővárosában egymásnak adták a kilincset a sztárigazolások, éppen ellenkezőleg. A címvédés célként való megfogalmazása pont abból derült ki: a Napoli a legnagyobb értékei közül csak egyet adott el, holott kiváló lehetőség kínálkozott rá, hogy degeszre keresse magát a klub. De Laurentiis a dicsőséget választotta.
Dicsőség > bevétel
A legutóbbi évadban szépen ráragyogott a nap Nápolyra. A Cristiano Giuntoli sportigazgató éles szemével összeválogatott keret Luciano Spalletti edző irányításával nemcsak Olaszországot, hanem egész Európát a lába elé kényszerítette szeptember és március között. A Napoli káprázatos játékára nem volt válaszuk az ellenfeleknek, pedig sem taktikailag, sem technikailag nem volt benne semmi ördöngösség. Egyszerűen az történt: egy rendkívül jól balanszolt keretben az edző olyan pontosan találta meg minden játékos helyét és szerepkörét, hogy a futballisták gyakorlatilag kivétel nélkül tudásuk felső határához közel teljesítettek tíz hónapon át.
A BL-ben a negyeddöntőig, a Serie A-ban egészen a trónig jutott a csapat, a harminchárom év után megnyert scudetto pedig egyből komoly dilemma elé állította a klub tulajdonosát. Hogyan tovább?
De Laurentiis nem az orosz privatizáción felhizlalt oligarcha, nem is olajherceg, akinek a fákon teremnek az aranyrögök, hanem egy ügyes filmproducer, aki a saját pénzét rakja a Napoliba. (Hogy még ki másét, azt nyilván tudni vélik a maffiafilmeken szocializálódott ellenszurkolók, de mivel ezt soha nem leszünk képesek bizonyítani, lépjünk is túl rajta.) Valahogy mégsem nevelőklubként tekint a Partenopeire, mert soha nem az volt számára az elsődleges, hogy pénzt hozzon be az eladásokból. Mindig inkább a dicsőségre ment rá.
