Milyen volt a 2024-es futball Eb? Átlagos – mondhatjuk. Semmiképp sem annyira nézőriogató, mint a defenzív futball csúcspontjának (mélypontjának?) számító 1990-es vb – ha valakinek nosztalgiája lenne, nézzen meg pár teljes meccset, mondjuk a sztárokkal telezsúfolt NSZK–Hollandiát, és hamar elmúlik –, de nem is olyan jó, mint a közmegegyezéssel kiválónak kikiáltott tornák (vb 1998, Eb 2000, vb 2006, vb 2014). A csúcsfocihoz – klubfocihoz – képest persze fájón átlagos, de talán a spanyol válogatott megérdemelt győzelme irányt mutat: egy jó kerettel nem muszáj a teljesen minimalista, mindenféle kockázatvállalástól visszariadó futballra szavazni (lásd: Anglia, Franciaország, Portugália, Belgium).
Biztosan hiányérzetünk lehet azzal kapcsolatban, hogy az idei kontinenstornának
- nem volt nagy gólvágója. Cody Gakpo (Hollandia), Harry Kane (Anglia), Jamal Musiala (Németország), Georges Mikautadze (Georgia), Dani Olmo (Spanyolország) és Ivan Schranz (Szlovákia) 3-3 találattal megosztva kapta meg a gólkirályi címet. Legalább 16-os mezőnyű Eb-n vagy vb-n ez a legalacsonyabb szám, amivel gólkirály lehetett valaki, holtversenyben a 2012-es Eb-kiírással (akkor szintén hatan végeztek az élen, közülük Fernando Torres kapta a címet).
- Nem volt sok kiemelkedő meccse. A spanyol–német negyeddöntő egyértelműen a torna legjobbja volt; a spanyol–angol döntő második és a spanyol–francia elődöntő első félideje szintén nagyon élvezetes játékot hozott; illetve az osztrák és a török együttes meccseinek jó része (osztrák–török, osztrák–holland, török–grúz) bizonyult nagyon szórakoztatónak. De, ha olyan találkozót keresünk, amelyet még sokáig emlegetnek, hát, nem innen fognak a meccsek bevonulni a futballfolklórba.
- Nem volt igazán nagy futballmeséje. A grúzok ugyan aranybetűkkel írtak egy fejezetet a saját futball-történelemkönyvükbe, de ez nem volt akkora menetelés, mint amivel mondjuk a dánok (1992, Eb-győzelem és 2021, elődöntő), a görögök (2004, Eb-győzelem), a törökök (2008, elődöntő) vagy a walesiek (2016, elődöntő) büszkélkedhetnek. Az viszont, hogy az UEFA által biztosított kiskapun kvalifikáló grúzok így szerepeltek, igazolja az európai szövetség döntését, mellyel a hagyományos selejtezősorozat-szisztémában kevés eséllyel bíró csapatoknak is ad egy lehetőséget a Nemzetek Ligáján keresztül.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="698" width="1024" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Volt viszont hangulata – sokan meg is jegyezték, hogy a Covid-korlátozások közepette megtartott 2021-es Eb és a katari vb után végre visszatért a megszokott szurkolói fieszta, mely focikarnevált hozott a rendező németországi városokba –, kiemelkedő csapata (Spanyolország), berobbanó fiatal csillagai (Lamine Yamal, Nico Williams), egészen remek góljai (Jude Bellingham ollózása favorit lesz a Puskás-díjra, de ott van Lamine Yamal óriáskiflije, Arda Güler irdatlan bombája vagy számos ötcsillagos minőségű átlövés) és kiegyenlített mezőnye (minden csapat szerzett pontot, ez 16-os vagy 24-es mezőnyű Eb-n most fordult elő először). Nézzünk vissza pár olyan mutatóra, amivel már a torna közben is foglalkoztunk!
Hová tűntek a szabadrúgás-specialisták?
Egészen hihetetlennek tűnik, de 51 mérkőzésen egyetlen játékosnak sem sikerült szabadrúgásgólt szereznie. A 2016-os tornán 4 szabadrúgásgól volt, a 2021-esen már csak 1 (Mikkel Damsgaard tekert az angolok kapujába), most pedig egy sem. Ilyen legutóbb 1972-ben fordult elő; tehát, amióta legalább nyolccsapatos a kontinensviadal (1980), egyszer sem céloztak ilyen rosszul a specialisták. A világbajnokságokat meg 1962-ig visszanézve egyszer sem fordult elő ez a szégyen a szabadrúgás-felelősökkel.
Az Eb-vel egyszerre zajló, de kisebb mezőnyű Copa Américán is csak egyetlen szabadrúgásgól volt, a 2015-ös és 2019-es CONMEBOL-csúcsviadalon viszont például egy sem. A Premier League elemzése felhívta a figyelmet arra, hogy klubszinten is egyre kevesebb a szabadrúgásból kapura lőtt labda, és esik a gólok száma is (a legutóbbi PL-idényben 283 kísérletből csak 11 akadt be, ez csupán 3,88 százalékos sikerráta).
Írtunk arról, hogy a rögzített szituációk (szabad- és szögletrúgások, tizenegyesek, nagy bedobások) után esett találatok száma erősen lecsökkent a csúcspontot jelentő oroszországi világbajnokság után, és ez a torna is beleillett a sorba: végül a 117 gólból 28 esett ilyenekből, ez még a 24 százalékot sem éri el. Ez mélypont a legutóbbi négy-négy Eb-t és vb-t figyelembe véve; először esett a gólok kevesebb mint egynegyede rögzített játékhelyzetek után. Talán annak a következménye ez, hogy a válogatottak nem tudnak elég időt fordítani a különféle kombinációk begyakorlására – mindenesetre érdekes ez a visszaesés egy olyan korszakban, amelyben egyre kifinomultabb az adatelemzés, egyre nagyobbak a stábok, és egyre több specialista edző dolgozik a csapatok mellett. No persze az is lehet, hogy az elemzések az elhárítás munkáját is éppúgy segítik. Továbbra is úgy tűnik: a 2018-as vb egy váratlan kiugrás volt, az akkori adat teljesen kilóg az egyébként enyhén csökkenő trendből.
Bezzeg a távoli gólok reneszánszukat élik, és ez szurkolói szemmel nézve egyáltalán nem baj! Már az első fordulóban feltűnő volt, hogy a csapatok rendkívül bátran lőnek messziről – ebben szerepet játszhatott az Eb-labda Fussballliebe, legalábbis az azt modellező fizikusok erre tippeltek –, és később sem álltak le a távoli kísérletezéssel. Összesen 21 gól esett a büntetőterületen kívülről, a legtöbbször a törökök és a spanyolok (3–3) köszöntek be így, de a csapatok fele elért legalább egy találatot távoli lövésből. Az Eb-n esett gólok közel 18 százaléka született távoli kísérletből, ez felülmúlja a legutóbbi két kontinenstorna adatát. A legutóbbi tornához képest 74-gyel több próbálkozás volt messziről, ami azért feltűnő, mert egyébként (az adatelemzés elterjedésével, a magasabb xG-értékű helyzetek keresésével, a rossz xG-jű lövések nem elvállalásával) folyamatosan csökken a távoli lövések aránya és jelentősége. Lehet, hogy tényleg a labda volt? Ahogy a társgólkirály Harry Kane mondta:
Meglövöd, és akkor tényleg meg van lőve, ugyanúgy megy végig.
Tombol a csatárínség
Kiemelkedő csatáregyénisége sem volt az Európa-bajnokságnak, és ez ismét rávilágít a klasszikus kilences (vagy a lesipuskás, vagy bármiféle befejező csatár) hanyatlásra. A FotMob (az Opta adatai alapján) készített teljesítményindexének első 50 helyezettje közül csak Kylian Mbappé (23.), Kai Haverz (34.) és Georges Mikautadze (38.) játszott csatárt, és közülük Mbappé inkább szélsőcsatár, Havertz támadó középpályás vagy hamis kilences. A legalább két mérkőzésen értékelt futballisták (305 ilyen van) sereghajtói között bezzeg hemzsegnek a csatárok: Dusan Vlahovic (303.), Ché Adams (302.), Ádám Martin (301.), Róbert Bozeník (300.), Rey Manaj (299.), a sok tornán oly fontos szerepet játszott Olivier Giroud is csak 296. Hát, nem ez volt a centerek tornája, annyi szent; még az álomcsapatba sem tudunk tenni!
Mondjuk egy ilyenbe: Mamardasvili (Georgia, osztályzatátlag 7,48) – Kimmich (Németország, 7,82), Koundé (Franciaország, 7,45), Pepe (Portugália, 7,71), Cucurella (Spanyolország, 7,57) – Kroos (Németország, 7,86), Vitinha (Portugália, 7,76), Fabián Ruiz (Spanyolország, 8,04) – Yamal (Spanyolország, 7,75), Dani Olmo (Spanyolország, 7,92), Gakpo (Hollandia, 7,66). Érdekes módon az Eb legjobbjának választott Rodri ebbe a tizenegybe nem fért be.
Ezzel összehasonlítva a hivatalos álomcsapat a következő: Maignan (Franciaország) – Walker (Anglia), Saliba (Franciaország), Akanji (Svájc), Cucurella (Spanyolország) – Rodri (Spanyolország, egyben MVP), Fabián Ruiz (Spanyolország) – Yamal (Spanyolország, egyben a torna legjobb fiatal játékosa), Dani Olmo (Spanyolország), Williams (Spanyolország) – Musiala (Németország).
Hiába, a jelen (és a közeljövő?) a többposztos támadóké. No meg Erling Haalandé, aki nem volt ott az Európa-bajnokságon…
Piros pont a VAR-nak
Azt nem lehet mondani, hogy a játékvezetői döntéseket segítő VAR szurkolói kedvenccé vált volna. Mindenképp igaz, hogy a VAR mesterségesen avatkozik be a játék „természetes folyásába” (és megtöri annak megszokott hullámzását), de az Eb-n a döntések elég hamar érkeztek, a félautomata rendszer is sokat segített, ráadásul ismét jó pár olyan eset akadt, amelyeknél „igazságot tett” a videóasszisztens-egység. Amikor a játékvezetők kimentek a monitorhoz, rendre egyet is értettek a VAR-csapat által felvetett javaslattal.
– az ESPN oldalán lehet ezeket és a döntések magyarázatát böngészni. Javult a transzparencia is (kommunikálnak a közönség felé bizonyos döntéseket), és összességében a most már félautomata lesjelzővel megtámogatott rendszer elég gördülékenyen működik. Divat a VAR leszólása, és kétségtelen, hogy nem tökéletes és zökkenőmentes még a munkafolyamat, de, ha jó az összhang, akkor egyre jobbak a döntések is. Persze megfelelő többséggel „ki lehet szavazni” a VAR-t, és mehetünk vissza az elnézett, méteres lesek, semmire megadott tizenegyesek, észre nem vett, egyértelműen piros lapot érő szabálytalanságok korszakába. Kérdés, melyik a jobb, az biztos, hogy az utóbbi a „természetesebb”.
Tényleg rosszabb volt?
Csapatról csapatra haladó bizonyítványosztónkban összességében „felejthetőnek” minősítettük a 2024-es Eb-t. De ez nem azt jelenti, hogy rossz lett volna: a csoportmérkőzések első két fordulója többségében élvezetes, jó mérkőzéseket hozott; a játékosok minősége, sokoldalúsága, képzettsége nagyon magas. A válogatott futball csiszoltsága kétségtelenül sokkal gyengébb, mint a klubcsapatoktól látottaké, és bosszantó volt az erős, de túlbiztosításra játszó csapatok nagy száma (a végeredményt tekintve: egyiknek sem jött be).
De ennél láttunk már sokkal rosszabb Európa-bajnokságot, rosszabb kieséses szakaszt (1996: 9 gól 7 mérkőzésen, a hétből három meccs 0–0), gyengébb kontinensbajnokot egyaránt. Volt már durvább Eb, volt rosszabb döntő. Mint tudjuk, régen még a régen is jobb volt, de aki esetleg nagyon nosztalgiázna, annak itt külön ajánljuk az 1992-es finálé (Dánia–Németország 2–0, „dinamitok”, futballmese!) utolsó perceit és ezt a remekbeszabott hazaadás-gyűjteményt!
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="522" width="639" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Az teljesen jogos és megvitatásra érdemes felvetés, hogy jó irányba tart-e a válogatott futball; s az is, hogy a közeljövő még nagyobb túlterhelése (bővített, megváltoztatott rendszerű BL, felduzzasztott klubvilágbajnokság, 48 csapatos vb) milyen kockázatokat rejt magában. Színvonalában biztos nem ez (vagy bármely másik válogatott torna) a labdarúgás csúcsterméke, de – visszakanyarodva Eb-beharangozónkhoz – szellemisége, hangulata miatt továbbra is nagyon fontos. Négy év múlva, az Egyesült Királyságban és Írországban – Anglia, Észak-Írország, Skócia, Wales és Írország egyaránt rendez meccseket, azt még nem tudni, közülük hányan lesznek rendezőként tagjai a mezőnynek – következik a folytatás, valószínűleg ugyanilyen szisztémában, 24 válogatottal.