Kele János: Az igazi kockázat az, ha semmit nem kockáztatsz

Általános vélekedés, hogy a vasárnap zárult németországi labdarúgó Európa-bajnokság nem igazolta a szurkolói várakozásokat. Drukkerek és szakírók tucatjai érvelnek úgy, hogy a torna javarészt unalmas meccsekből állt, kevés gól született, és a 2021-ben rendezett Eb gólfesztiváljához képest (meccsenkénti átlagban 2,78 találat, az Eb-történelem legmagasabb értéke) szürkébb, kiszámíthatóbb, kevésbé színvonalas játékot hozott.

Mások úgy érvelnek: meg kell értenünk, hogy a válogatott futballt nem lehet összevetni a klubsorozatokkal. Egy Eb- vagy vb-trófea sorsa mindössze hét mérkőzésen dől el, itt nincs – vagy csupán alig van – javítási lehetőség, a kisebb minta miatt pedig sokkal nagyobb a véletlen szerepe az eredmények alakulásában. Így mindazok a válogatottak, amelyek a győzelem reményével és céljával érkeznek egy-egy nagy eseményre, már csak a saját jól felfogott érdekükben is kockázatminimalizáló játékot fognak játszani, azaz óvatosan, lassan építkeznek, és sok játékost hagynak a labda mögött – mintegy biztosításképpen.

De vajon kinek van igaza?

Kezdjük a legegyszerűbb mutatóval, a gólok számával. A most befejeződött németországi torna számlálója végül 117 találatnál állt meg, ez meccsenkénti átlagban 2,29 gólt jelent. Amióta 1996-ban tizenhat csapatosra bővítették a torna mezőnyét, ennél alacsonyabb gólátlagot csupán két torna hozott: éppen az első, angliai viadal, illetve a 2016-os, Franciaországban rendezett Eb – amelyen először szerepelhetett huszonnégy válogatott a csoportkörben.

Az idei, meglehetősen szerény termést tehát – az előző két alkalommal ellentétben – nem lehet arra fogni, hogy a csapatoknak még meg kellett tanulniuk a lebonyolítási rendszer dinamikáját. Ráadásul az Eb csoportköre elméleti szinten inkább ösztönzi, mintsem gátolja a kockázatvállaló játékot: még a csoportharmadikok kétharmada is továbbjut az egyenes kieséses szakaszba, így, ha valaki két vereséggel kezdi a tornát (lásd például a Marco Rossi vezette magyar válogatottat), akkor sem kell mindjárt a kardjába dőlnie – mint például a világbajnokságokon –, mert még lehet esélye a továbbjutás kivívására. Azaz: a torna első két meccsén föl lehet vállalni a kezdeményezőbb, aktívabb, kockázatosabb játékot is, nagyot nem rizikózik vele egyetlen csapat sem.

Ez egyébként a számokon is látszik: a csoportkör első két köre (24 meccs) után a torna gólátlaga még 2,46 volt – ez nagyjából a modern futball, tehát az 1996 és 2024 közötti Eb-k történeti átlagának (2,43) felel meg. Ezt követően viszont következett egy egészen brutálisan gólszegény – 12 mérkőzésen 22 találat, azaz meccsenként átlagban 1,8 gól – utolsó csoportkör, ami után a számláló 2,25-re billent alá, ahonnan az egyenes kieséses szakasz már csak – finoman – kozmetikázni volt képes.

Innen nézve tehát nem történt semmi végzetes, az idei torna még így is fölülmúlta például a 2016-os Eb gólszámát, amely után többen ki is fejezték kritikájukat a létszámemelés miatt, hogy aztán 2021-re az elégedetlenség elhalkuljon, és a közönség, illetve a szakma legnagyobb része szájtátva nézze a minden korábbinál gólgazdagabb mérkőzéseket.

Ha valaki mélyebbre szeretni merülni a tornamatematikában, és jobban meg akarja érteni a 2024-es Eb-vel kapcsolatban megfogalmazott kritikákat, akkor először egy kis elméleti kitekintőt kell tennie. A futballról ugyanis azt szokás mondani, hogy a „leggyengébb láncszem játéka”, a többi sporttal összevetve ugyanis kirívóan kevés a végeredményt befolyásoló, pontot érő akciók száma a meccseken belül, azaz magyarul mondva szélsőségesen nagy arányban képes befolyásolni egy-egy mérkőzés kimenetelét a véletlen. Kicsit szakmaibban megfogalmazva:

a hibák súlya nagy, azaz, aki győzni akar, annak elsősorban és mindenekelőtt a hibák számát kell redukálnia, ezzel megpróbálva kiiktatni a véletlenszerű események befolyását a végeredményre.

Történeti mintán nagyjából azt látni, hogy amelyik csapat az első gólt kapja egy futballmérkőzésen, annak a győzelmi esélye 80 százalékkal csökken. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Eb-n vagy vb-n nem játszik mindenki mindenkivel, és egy bajnoki vagy kupaévadhoz képest szélsőségesen kevés mérkőzés alapján dől el a végső győztes kiléte, szinte magától értetődően adja magát a következtetés: aki a legkevesebb gólt kapja, annak van a legnagyobb esélye megnyerni a trófeát.

De tényleg ez az igazság?

Nos, a jelen évezredben rendezett Eb-k azt bizonyítják, hogy az elméletben van valami. Ha a védekezés minőségét – természetesen nagyon leegyszerűsítve – a meccsenként átlagosan kapott gólok számával írjuk le, akkor azt látjuk, hogy az Eb-győztesek többsége az adott torna top védelmei között volt, azaz, aki kevés gólt kapott, annak jó esélye nyílt a győzelemre.

Ugyanez igaz, ha a sikert kiterjesztően értelmezzük, és a 2000 óta rendezett tornák legjobb négybe jutó válogatottjait vizsgáljuk. Ezen a mintán mindössze egyetlen olyan csapatot találni (2008, Oroszország), amelyik úgy érte el az elődöntőt, hogy az adott tornán kapott góljainak átlaga alapján nem volt az Eb legjobb 10 csapata között.

Ugyanez az összefüggés érdekes módon a támadójáték minőségére kevésbé áll. Az adott héttornás mintán ugyanis hat olyan csapat is akad (2004: Görögország, 2012: Olaszország, 2016: Németország, 2021: Anglia, 2024: Franciaország), amely a meccsenként szerzett gólok átlaga alapján nem volt az Eb tíz legeredményesebb támadósora között, mégis eljutott a végjátékig. Az arányok persze nem mindig ugyanolyanok: míg a 2004-es görög válogatott például a támadójáték eredményességét tekintve is a mezőny 11. helyére volt jó (miközben magasan a legjobb védelemnek számított), addig idén a franciák úgy jutottak be az elődöntőbe, hogy meccsenkénti átlagban mindenki másnál kevesebb szerzett gólt tudtak felmutatni. Ilyesmire korábban soha nem volt példa.

A fenti ábrán kiválóan látszik: soha annyira kevés szerzett góllal nem lehetett még elődöntőbe jutni, mint az idei Eb-n. A tendenciát ráadásul erősíti az is, ha az előző két tornán már széles körben rendelkezésre álló xG-adatokhoz nyúlunk: míg 2021-ben egy átlagos Eb-csapat még meccsenként 1,3 fölötti xG-értékű lövést termelt, addig idén ez a mutató éppen csak elérte az 1,2-t. A legjobb négy közé jutó csapatoknál még beszédesebb a kép. Míg a 2021-es és 2024-es elődöntős csapatok engedett xG-jének meccsenkénti átlaga nagyjából hasonló (0,91 vs. 0,94) addig a termelt xG-mennyiségek átlaga már eléggé széttart (1,76 vs. 1,34). Azaz:

2024-ben elődöntőt lehetett játszani olyan minőségű támadójátékkal, amely 2021-ben még egy átlagos Eb-csapaténak felelt meg.

Oké, de tényleg a futball csalása jelenti a pragmatizmust?

A szakirodalom a támadójáték krónikus hiányára azonnal megtalálta a maga terminus technicusát a „pragmatikus futball” jelzős szerkezet képében. De vajon tényleg azt jelenti a pragmatizmus, ha valaki a világ legjobb játékosaival a keretében képtelen egy épkézláb támadást végigvinni a pályán? Egyáltalán: nevezhető-e pragmatikusnak az az angol válogatott, amelyik az egyenes kieséses szakasz mindegyik mérkőzésén hátrányba kerül, és a meccsenkénti átlagos xG-különbsége (0,78-0,94) is negatív marad a tornán?

Aligha.

A megítélés objektivitását ráadásul nehezíti, hogy miközben az egyszeri futballfogyasztó ahhoz már hozzá van szokva, hogy az úgynevezett kiscsapatok defenzíven, a játékot lassítva, a kockázatokat és a hiba lehetőségét minimalizálva igyekeznek eredményt elérni, azt azonban nehezen látja be, miért van szüksége éppen erre a nihilista játékfelfogásra a torna két legértékesebb, legerősebb keretével érkező válogatottjának, az angolnak és a franciának.

Az értékelést ráadásul bonyolítja, hogy bár egyik csapat sem tudta megnyerni a tornát, botrányos és hiperdefenzív játéka ellenére mindkét válogatott eljutott a legjobb négy közé. Azaz eredményükkel megágyaztak annak az olvasatnak, amely szerint nincs mese, egy hétmeccses válogatott tornán erre a hozzáállásra van szükség, ez az üdvözítő. A pragmatikus, ugyebár.

Ez az olvasat ugyanakkor szélsőségesen eredményvezérelt: nem veszi figyelembe, hogy az elődöntőig vezető úton mind a francia, mind az angol válogatott tizenegyespárbajra kényszerült egy nála alacsonyabban rangsorolt csapat ellen, miközben a másik ágon a torna legjobb futballt játszó két csapata, a német és a spanyol annak ellenére kénytelen volt egymás ellen meccselni, hogy az Eb korábbi szakaszában mindkét válogatott könnyebb és magabiztosabb győzelmeket aratott riválisainál.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy az úgynevezett kis- és középcsapatok közül is azok érték el a relatív sikereket, amelyeknek nem volt jól körülhatárolható jellegzetességekkel bíró támadójátéka. Ausztria, Svájc, Törökország és Szlovákia egyaránt bátrabb, közönségbarátabb futballt mert és tudott is játszani ezen a tornán, mint sok nagy válogatott, és ezért valamiféle jutalmat el is nyert, miközben olyan ultradefenzív, előrejátékban semmit nem mutató csapatok buktak el csúfosan a csoportkörben, mint Skócia vagy éppen Szerbia.

A gond csak az, hogy amikor a védekezés pragmatikusságát ecseteljük, sosem foglalkozunk a kiscsapatokkal. Ha egy defenzív stratégia egy kiscsapatnál korán elbukik, egyszerűen megmagyarázzuk a történteket annyival, hogy „ez a papírforma”, „ezek egyszerűen rossz csapatok”, miközben sokkal inkább arról van szó, hogy egy rosszul megválasztott stratégia vagy egy-egy hibás meccsterv okán minden játékos rossznak néz ki – ez a futball egyik legfontosabb igazsága.

Miközben egyáltalán nem állítom, hogy alapvetően védekező felfogással, a kockázatokat minimalizálva ne lehetne megnyerni egy nagy tornát (számtalan eset bizonyítja ezen felfogás jogosságát), azt mindenképp szeretném leszögezni:

aki azt állítja, hogy ez az egyetlen pragmatikus út, és, hogy Gareth Southgate vagy éppen Didier Deschamps egyszerűen nem tehet mást, ha győzni akar, illetve minden körülmények között ez a legjobb esélyük a trófea elnyerésére, egyszerűen nem mond igazat.

Lásd a Copa Americán szereplő brazil válogatottat, amely biztonsági játékkal, 4 meccsen lőtt 5 góllal volt kénytelen hazautazni a tornáról, miután Uruguay – tizenegyesekkel – kiejtette őket.

Arról nem is beszélve, hogy amikor a francia vagy épp az angol válogatott Eb-n mutatott játékát kritika érte, akkor a szakemberek és az elemzők jellemzően nem azt vetették a két szövetségi kapitány szemére, hogy miért védekező alapállásból tekintenek a játékra, hanem azt, hogy emellett a védekező alapállás mellett nincs koherens terv és működő struktúra a támadásokra. Márpedig, ha valaki kizárólag a védekezésére bízza a sorsát, és rendszerszinten egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy javítsa saját csapatának gólszerzési esélyeit, azt – pláne, ha eközben a világ legnagyszerűbb képességű játékosai fölött rendelkezik – nehéz volna pragmatikusnak nevezni. Sokkal jobban illik rá az önsorsrontó kifejezés.

Mindent egybevetve a lényeg talán az: fals és félrevezető a kérdést pusztán egy pragmatikus-romantikus skálán elhelyezni. A védekező futball is lehet pragmatikus, mint ahogyan egy kockázatvállalóbb, támadóbb felfogású futball is növelheti egy csapat esélyeit a győzelem megszerzésére – ez végeredményben stratégiai dilemma. Gondoljunk csak bele: vajon pragmatikus lett volna-e az, ha a franciák és az angolok elleni meccsen a spanyolok szövetségi kapitánya egy olyan defenzív, kockázatkerülő meccstervet erőltet a játékosaira, amelyek nem az erényeiket, hanem a gyengeségeiket domborítják ki? És vajon növelte vagy csökkentette volna-e a csapata győzelmi esélyeit, ha a szó köznapi értelmében véve „minimalizálja a kockázatot”? Vegyük észre, Luis de la Fuente éppen azzal volt pragmatikus, hogy meghagyta a csapatjátékot a kulcsemberei komfortzónájában, szemben például Gareth Southgate-tel, aki olyan játékkapcsolatok erőltetésére, olyan szerkezeti megoldások alkalmazására kényszerítette csapatát, amely alapvetően rombolta az esélyeit a végső győzelemre.

Kapcsolódó

Többször megbukhatott volna, mégis ő lett a spanyol foci aranykovácsa

A 63 éves szakember elképesztő eredménysort tudhat magáénak.