Ezen a négy kulcsponton dőlhet el az Eb-döntő

Mire lesz elég Yamal ellen az angolok akadozó baloldali védekezése? Mire megy a spanyol emberezős presszing ellen az a Southgate, aki eddig hat a három ellen sem merte megkockáztatni a labdakihozatalokat? Lesz-e esélye kontrázni az angoloknak? Négy kulcsponton mutatjuk be, hol dőlhet el a vasárnap esti Eb-finálé.

Mint az a nagy válogatott tornákon általában lenni szokott, a fináléba a 2024-es Európa-bajnokságon sem a kontinens aktuálisan két legjobb válogatottja jutott be.

A spanyolok lehengerlő magabiztossággal masíroztak végig a mezőnyön: kiütötték Horvátországot (3-0), lefocizták az olaszokat (1-0), a cseresoruk is simán nyert Albánia ellen (1-0), hátrányból fordítva is komoly pofont osztottak ki a grúzoknak (4-1), hosszabbításban gyűrték le a hazai pályán játszó németeket (2-1), aztán ismét hátrányból fölállva a nagy esélyes franciákat (2-1). Ők lőtték eddig a legtöbb gólt a tornán (12), az ő nevük mellett áll a legmagasabb xG (10,9), ők próbálkoztak a legtöbb lövéssel (106), és találták el leggyakrabban a kaput (37).

Anglia ellenben csak vérrel-verítékkel jutott el a döntőig. A csoportban Szerbiát még egy korai góllal simán verték (1-0), ám aztán Dánia (1-1), illetve Szlovénia ellen is csak szenvedtek (0-0). A nyolcaddöntőben Szlovákia ellen másodpercekre voltak a kieséstől, végül Jude Bellingham utolsó pillanatos ollózásával egyenlítettek, Harry Kane hosszabbításban szerzett gólja pedig továbbjutást ért számukra (2-1). Svájc ellen ismét hátrányba kerültek, és csak büntetőkkel sikerült kivívniuk a győzelmet (1-1), Hollandia ellen pedig – immár harmadik alkalommal – Ollie Watkinsnak a rendes játékidő utolsó percében szerzett góljára volt szükségük a fordításhoz (2-1).

Az ellenfeleknek engedett helyzetek minőségét tekintve az angol védelem a torna legjobbja (0,79 xGA/90), ha ellenben az általuk kidolgozott lehetőségek minőségét vesszük latba (5,5 xG), akkor még a csoportkör után búcsúzó horvátok is előzik őket a tabellán. A Southgate-csapat támadójátékának visszafogottságát jól jelzi, hogy meccsenként átlagban 2,7-szer találták el a kaput ezen a tornán, amivel elmaradnak pl. a magyar válogatott mögött (3,3 kaput találó lövés meccsenként) is.

Várható kezdőcsapatok

Luis de la Fuente kezdőjében nem igazán vannak kérdőjelek: az elődöntőben eltiltás miatt hiányzó CarvajalLe Normand kettős visszatérhet a csapatba, a németek ellen csúnya sérülést összeszedő Pedri pedig továbbra sem. Utóbbi helyén ismét a torna egyik legjobb játékosa, Dani Olmo játszhat majd, ami a 4-3-3 felől inkább 4-2-3-1 irányába alakítja majd a spanyolok formációját.

Az angoloknál egyetlen bizonytalanság akad, a baloldali védő posztján: Luke Shaw Hollandia ellen már egy egész félidőt játszott, és a hírek szerint kész visszavenni pozícióját a kezdőcsapatban Kieran Trippiertől. Ezzel együtt meglepő lenne, ha Southgate éppen a döntőben változtatna a bevált kezdőjén, pláne, hogy Lamine Yamallal szemben Trippier jobblábassága – védekezésben – akár előnyt is jelenthet számára.

Emellett a szokásos dilemma is áll azzal kapcsolatban, hogy három, avagy négy védővel játsszon-e az angol csapat. A legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy Southgate – csakúgy, mint Hollandia ellen – három védővel kezd, és a mérkőzés forgatókönyvének alakulásától függően tudja majd csavargatni a potmétereket labdával és labda nélkül egyaránt.

Az első kulcspont, az angolok baloldali védekezése

Az angol csapat baloldali játékát rengeteg kritika érte a torna során. Egyfelől azért, mert az eredendően jobbhátvéd Kieran Trippier támadásban nem segített eleget, másfelől azért, mert sem Phil Foden, sem Jude Bellingham nem hagyományos szélsők, így hiába szorultak ki időről-időre a vonal mellé, valódi szélességet nem tudtak adni az angol csapat arcvonalának. Harmadrészt viszont azért is, mert az ellenfelek rendre helyzetekig tudtak jutni az angol csapat védelmének baloldalán:

Szerbia ellen: habkönnyed labda nélküli keresztmozgás a Foden mögötti területbe, aki teljesen redundáns pozíciót foglal el védekezésben Trippier mellett.
Szerbia ellen 2.0: Trippier nem tudja megakadályozni a felpasszt, innen pedig már csúszik a védekezés, Stones-nak ki kell váltania, középütt pedig létszámegyenlőség mellett kereshetőek a szerb centerek (Mitrovic, Vlahovic).
Svájc ellen: ugyanez pepítában, egy nagyon banális keresztmozgás, amit senki nem vesz föl, a passzsávot pedig nem blokkolja senki.
Svájc ellen 2.0: a félterületben hatol be az ellenfél a tizenhatoson belülre, megint Stones siet(ne) életet menteni, de középütt kettő az egy elleni szituációban a svájci támadók. Embolo érkezik, 1-0.

A spanyoloknál a 17 éves szupertini, Lamine Yamal a jobbszélső, ő rendre befelé cselez, ami ellen Trippier jobb lába működőképes alternatíva lehet. Kérdés, mit kezd majd az angol védelem a félterületekbe fölmozgó spanyol nyolcasokkal (Olmo, Ruiz), az esetlegesen ide visszalépkedő Moratával, a második hullámban felfutó Carvajallal.

És ha már félterületek, illetve ebbe bemozgó nyolcasok, érdemes vetni egy pillantást arra, milyen jól veszi fel (ja, nem), a vonalak közötti embereket az angol labda elleni játék:

Svájc ellen: három ember is az angol középpálya és védelem közé mozog, ráadásul úgy, hogy egy sima felpasszal megjátszhatóak.

A spanyolok szélsőjátéka

A spanyol csapat a selejtezők során a második legtöbb gólt szerezte szélről belőtt labdákból, a középcsatár Morata pedig átlagban 76%-ban nyeri a fejpárbajait. Ha ezt kiegészítjük azzal, hogy mindkét spanyol szélső (Yamal, Nico Williams) remek hatékonysággal és nagy volumenben vállalja fel a cseleket és az egy-egyeket, akkor meg is kapjuk a spanyol támadójáték egyik legerősebb pontját, a szélsők játékát.

Georgia ellen: Yamal befelé cselez, majd beadással próbálkozik. A spanyolok hat emberrel töltik a boxot, van több mélységi befutó is, végül az egyik ilyen (Ruiz) lövi a gólt.
Németország ellen: most a másik oldalon fejlődik a spanyol támadás a szélen, Dani Olmo ellentétet lábbal ad be, a spanyolok ezúttal is rendesen töltik a boxot (4 ember), a kulcsterületen pedig 3 a 2 ellen támadják a labdát. Végül Merino fejel gólt, ezzel verik hosszabbításban a hazai csapatot.

Hasonlóan beszédes példa Olmo gólja a németek elleni meccsről – Yamal jobboldali beadása után ő nem futott mélységet, hanem maradt második hullámban, hogy onnan fejezzen be -, vagy éppen Rodri lövése Georgia ellen, amikor 5-6 spanyol játékos ment el a beadásra mélységben, ő viszont maradt második hullámban, és a lövésre készített labdát egyből a kapuba vágta.

A spanyol presszing

Luis de la Fuente csapata bátran és aktívan játszik labda ellen is, kifejezetten sokat bazírozik kikényszerített második labdákra, és azok összegyűjtésére (lásd Yamal gólját a franciák ellen). Az angol válogatott ehhez képest az egész tornán végig az egyik leglassabban, legóvatosabban építkező csapat volt:

The Athletic

Érdekes lesz figyelni, mennyire próbál majd magasan letámadni a spanyol csapat, és hogyan reagál erre az az Anglia, amely a korábbi meccseken a nyomás legkisebb jelére is elkezdte felívelgetni a labdákat, ezzel kiengedve saját kezéből a labdás kontroll kiépítésének lehetőségét (lásd, következő pont).

Íme, néhány példa a spanyolok letámadásáról:

Hat emberrel az ellenfél térfelén a spanyolok, mindenkinek megvan a párja, a baloldalon van a felkínált passzopció az ellenfélnek. A védelem utolsó sora a félpályán, +1-ben védekeznek, 4 a 3 ellen.
Ezúttal nyolc emberrel az ellenfél térfelén Spanyolország, ebből 5 a labda közvetlen közelében. A bejelölt területet viszont ezzel kiürítették, azaz, ha a labda kijön nyomás alól, nagy bajba kerülhetnek, mert a maradékvédekezésük erősen foghíjas – vagy nincsen is. Hátul megint +1 emberrel vannak, most 3 a 2-ben.
Tankönyvi 4-3-3 labda ellen, az ellenfél labdakihozatalát egy az egy ellen zavarva, a középpályán háromszöget zárva, a csapatrészeket egymáshoz közel tartva, minimalizálva ezzel a vonalak közötti területeket, felívelésre kényszerítvén az ellenfelet.
Szinte egész pályás emberezés a spanyoloktól, az ellenfél leggyengébben passzoló védőjét felkínálva nyilvánvaló passzopciónak, hogy aztán amikor megindul felé a labda, induljon a trigger és a letámadás.

Az angolok labdás játéka

Bár a svájciak, és különösen a hollandok elleni első félidőben már ébredezett valamelyest az angol labdás játék, Southgate csapata támadásban többnyire lassú, sekélyes, kiszámítható és sablonos. Ha ezen nem tud változtatni a döntőben a kapitány, akkor könnyen kialakulhat egy olyan meccskép, amelyben a spanyolok dominálnak, Anglia pedig a labda megtartásáért is küzd, és egyedül néhány kósza kontrával van esélye a gólszerzésre.

Hét emberrel a saját térfelükön építkeznek az angolok, annyira esélytelen a labdakihozataluk, hogy Bellinghamnek is vissza kell mozognia. Az ellenfél számára ez a pressing trigger, vagyis erre indul meg a letámadás. Érdemes megfigyelni, mennyire redundánsan mély Rice helyezkedése, milyen messze van tőle Gallagher, illetve hogy mind a három bekarikázott angol támadó totálisan megjátszhatatlan.
Svájc ellen: hat a három ellen kellene megoldania a labdakihozatalt Angliának, de Pickford meg sem próbálja Bellingham felé a felpasszt, hanem inkább előrerúgja a félpályáig. Még egyszer: 6 a 3 ellen nem próbálták meg kihozni a labdát – és akkor ezt most hasonlítsuk össze azzal, amiket fentebb látunk a spanyol labda elleni játékról.

Hogy mit talál ki Southgate a spanyol szélsők és a letámadás ellen, az kiderül vasárnap este kilenc órától, Berlinben.