A brazil válogatott válságban van, és tud is róla

A brazil válogatott nem tehet semmiről, a külső körülmények játszottak össze ellene, taktikailag, és játékosminőség tekintetében is minden rendben volt, nem hibázott senki, az utánpótlásképzés rendszere ragyogó, a brazil futball aranykorát éli, de a bírók és a körülmények ellenünk voltak, nincs izgulnivaló.

Körülbelül összefoglaltam, hogy mi nem hangzik el brazil elemzőműsorokban, miről nem beszélnek szakértők, miről nem írnak a brazil válogatott Copa América-negyeddöntős kiesése után.

A brazilok nem előznek meg a forgóajtóban, más fajtáját értékelik a trükköknek, de azt sem gondolják, hogy mindig a balsors okozza a vesztüket.

A brazil szövetség (CBF) ugyan még az Uruguay elleni, végül a csapat kiesését okozó meccs előtt összegyűjtött egy listát a CONMEBOL-lal (a dél-amerikai szövetséggel) szembeni kritikáiról, de a búcsú után már nem tette meg. Kétségtelen, és ezt magyarországi, forgóajtóban-előző kifogáskeresőként még most is felsorolhatom,

• a Kolumbia ellen meg nem adott, később hibaként a kontinentális szövetség által elismert, Vinícius Junior ellen elkövetett 16-oson belüli szabálytalanság változtathatott volna a történteken, egy Panama elleni könnyebb negyeddöntőhöz juttathatta volna a brazil együttest,
• és az sem lehetett kellemes, hogy egy nyilvános parkban kellett edzeni,
• máskor meg nem rendes méretű pályán,
• és borzasztó, hogy 4 órát késett a csapatot a sorsdöntő meccsre szállító repülő.

De: ki fog itt futballozni?

Mert az eredmény, hogy nem sikerült a négy közé kerülés a Copa Americán, elkeserítő, de az méginkább, hogy a Paraguay ellen 4-1-re megnyert csoportmeccsen kívül Brazília három döntetlent ért el, Kolumbia ellen játékban gyengébb volt ellenfelénél, és Uruguayt sem múlta egyértelműen felül fociban sem.

Dorival Junior szövetségi kapitány fejét követelik, ami alaphelyzetnek tekinthető, fővesztés terhével neveznek ki bárkit is erre a pozícióra, de ezúttal kívülről nézve is kevés szól a legsúlyosabb ítélet ellen. Dorival állítja, hogy a csapat fejlődik, abban pedig igaza is van, hogy az ellenfelek sokkal régebb óta dolgoznak együtt, de mégiscsak menthetetlen, hogy az első két meccsén, Anglia és Spanyolország ellen, vadiúj, összeszokatlan csapattal produkált, akkor és azok ellen az ellenfelek ellen érthető hozzáállás ma már kínosnak hat.

Reaktív brazil válogatott? A terület és kezdeményezés átadásával? Igen. Ráadásul, miután a labdakihozatalokba rengeteg hiba csúszott Kolumbia ellen, Uruguayjal szemben már legtöbbször azonnali hosszú indítással operált a brazil csapat, a labdát az ellenfél védelmi vonala mögé küldve, hátha valaki elfut, és gól lesz belőle, és addig sem adja el senki a labdát hátul. Eddig Brazília ellenfelei próbálkoztak ezzel a futballal, mert más lehetőségük a brazil együttes technikai és labdabirtoklási kvalitásai miatt nem is nagyon volt.

Ez megsemmisülés, az identitás elvesztése, a tradíciók lábtörlővé degradálása.

De mi oka lehet erre Dorivalnak? Miért teszi ezt velünk? (Velünk, akik szeretjük a brazil futballt, és azokkal, akik szeretnék a megszokottat kapni a csapattól.) A válasz egyszerű és egyben nehézzé teszi a megoldást: elég szétnézni a brazil válogatott középpályáján. Ezen a tornán Bruno Guimares, Joao Gomes és Lucas Paqueta kezdett ebben az egységben minden meccsen.

Ők a Newcastle, a Wolverhampton és a West Ham labdarúgói. És nem csak arról van szó, hogy a pár évvel ezelőtti választék még más szinten jegyzett csapatokból került ki – Real Madrid (Casemiro), Liverpool (Fabinho), Manchester City (Fernandinho) – hanem arról is, hogy ezek a csapatuk stílusuk miatt sem labdabirtoklásban, sem passzpontosságban, sem a passzok számában nem tartoznak ezek a legerősebbek közé, nem dominánsak, az angol bajnokságban labdabirtoklásban a 8., 11., és 17. mutatót produkálták.

Az ehhez szokott játékosokból épített csapatrész mitől lenne alkalmas másra? A mostani brazil keretben Andreas Perreira (Fulham), Douglas Luiz (Aston Villa, most már Juventus) és Éderson (Atalanta) szerepelt még, Dorival pedig egyedül utóbbinak, a leglabdásabb csapatban dolgozó játékosnak nem adott egyetlen percet sem.

A középpályások sem a labdakihozatalokban, sem az ellenfél kapuja előtti játékban, sem pedig a labdaszerzésekben, párharcokban nem nyújtottak megfelelőt, nem voltak képesek a csapatrészek összekötésére sem. Ebben a helyzetben vetheti-e Dorival szemére az ember, hogy sok edzőhöz hasonlóan favorizálta azokat a játékosokat, akiket régről ismer, akikkel együtt dolgozott korábban: a Flamengonál vele bajnoki címet és Libertadores Kupát nyerő Joao Gomest vagy Andreas Pereirát? Jobb lett volna-e Joelinton (Newcastle), Danilo (Nottingham Forrest), esetleg Vinícius Souza (Sheffield United)?

Sokan, így például Romario sem mulasztják el felemlegetni, hogy Neymar esetleges csúcsformában történő visszatérésével minden fazont átszabhat, összekötheti a védelmet a középpályával, több teret kreálhat Vinícius Jr-nak, és akkor minden megváltozik.

Az ellenfelek eredményei viszont megengednek egy másik megközelítést is:

nem lehetne-e otthonról válogatni?

A brazil ágon négy közé került csapatok (Uruguay, Kolumbia) középpályásai közül öten is a brazil bajnokságban játszanak, közülük a Copa Americán régi fényében ragyogó James Rodríguez például a Sao Paulo FC cserejátékosa, és a klub alig várja, hogy valamilyen módon megszabaduljon tőle. Technikailag és a támadások segítésében bizonyosan akadnak otthon jobbak, a motivációról nem is beszélve.

A brazil meccseken tapasztalt bíráskodás teremtette keretekben, amelyben gyakran a ketrecharc szokásjoga érvényesült, talán nagyobb kedvvel vesz részt egy európai szerződésre ácsingózó játékos, mint olyanok, akik nem innen fognak karriert építeni. Ezen a ponton pedig sokan már az egész brazil együttes hozzáállását kérdőjelezik meg, mert az amúgy nagycsapatok klasszisai alkotta támadószekció is bőven alulteljesített, ha lehet ezt a középpályások gyengeségeinek figyelembe vétele nélkül értékelni.

A brazil utánpótlásképzéssel, amely régebben utánpótlásképződés volt, jelentősek a bajok. A vadvirágok idejében Brazíliában minden posztra maguktól nőttek kiemelkedő tehetségek, a mesterséges körülmények közt termesztett nemesnövények korában sem szélsőhátvédek, sem középpályások, sem befejezőcsatár-klasszisok nem kerülnek ki a legmagasabb kategóriában.

Maradnak a támadó szélsők és a középső védők, a kapusok mellett. Akik akadnak, roppant fiatalon kerülnek Európába, és mindenfajta védőernyő nélkül ugranak az ismeretlenbe.

A mostaniak közül Gabriel Moscardoból, Andrey Sanrosból, Vitor Roque-ból, Endrickből válhat a legjobb brazil tradícióknak megfelelő játékos, saját szektorukat megmentve, de garancia nincs rá.

A számok még mindig mentik a brazil futballt, és azokra hivatkozni csak okkultista körökben ciki, dehát, milyen kör, amely a szép futball mágiájában hisz, és az eredményt is csak annak teljesülése esetén hajlandó értékelni? Azért mégiscsak álljon itt, hogy a BL legutóbbi kiírásában csak a spanyol labdarúgók lőttek több gólt, mint a brazilok – eggyel.

A világ legjobbjának számító angol bajnokságban hazai játékoson kívül brazilból játszott a 2023-24-es szezonban a legtöbb, és a gólok tekintetében is ugyanez az országok közötti sorrend. És végül: Dorival Junior irányítása alatt még nem kapott ki (csak 11-esekkel) a brazil válogatott, a mérleg 3 győzelem, 5 döntetlen.

Mennyivel könnyebb lenne minden, ha nem maradtak volna így is veretlenek.

A válogatottat övező érdektelenség és a futball iránti rajongás is kifejezhető számokban, ha az nem volna elég, hogy a kontinensviadal idején is folytatódott a bajnokság. Azon a hétvégén, amikor a brazil válogatott kiesett a Copán, a 15. fordulót rendezték, és az év legmagasabb átlagnézőszáma jött össze a Brasileiraóban.