A csúcsfutball illúziója

A negyeddöntők taktikai elemzése idő és motiváció hiányában elmarad. Előbbit – a torna feszített menetrendje és egyéb elfoglaltságaim okán – aligha kell különösebben magyarázni. Utóbbi azonban mégiscsak megér néhány gondolatot.

A hétvégén – és a nyolcaddöntőkben – látottak ugyanis arra sarkalltak, hogy több mint háromnegyed év után ismét egyes szám első személybe váltsak, és klasszikus elemzés helyett véleménycikkben értekezzek – ezúttal a válogatott futball fejlődési trendjeiről.

Mit is elemezzünk?

„Content is King, but context is God. Vagyis: A tartalom a király, de a kontextus az isten.” (Gary Vaynerchuk)

Futballmeccset elemezni nagyon sokféleképpen lehet. Szakmai szempontból elemezhetjük egy csapat játékát több mérkőzésen keresztül, elemezhetünk egyetlen mérkőzést, ahol két csapat játéka találkozik, és kerül egymással folyamatos és komplex interakcióba.

De – amolyan játékosmegfigyelői szemszögből – elemezhetjük egy játékos teljesítményét is, a saját csapattársaival vagy akár az ellenfelekkel való összefüggésben. Minden elemzés kicsit másfajta nézőpontot igényel, de közös bennük, hogy a csapatot, a játékost sohasem önmagában nézzük – mindig szükségünk van kontextusra. Valami hasonló a helyzet akkor is, amikor szakmai meglátásainkat írásba foglaljuk.

Tudnunk kell, hogy az adott mérkőzés miért érdekes, mitől emlékezetes, hogyan vet fel kérdéseket az olvasóban – bizony, a racionális elemzést érzelmileg is meg kell ragadnunk. Érdekes lett-e volna például Manchester City pozíciós játéka egy évvel ezelőtt, a Real Madrid 4-0-s legyőzésekor, ha az egyszeri néző nem érzi szinte a bőrén az angolok fullasztó dominanciáját? Lett-e volna értelme részletesen taglalni a Liverpool letámadását és visszatámadását 2019 tavaszán, ha nem társul mellé az az elképesztő heroizmus, amivel megfordították a Barcelona elleni BL-elődöntőt?

Vagy megérné-e boncolgatni a magyar válogatott játékát, ha nem járna vele együtt az az érzelmi hullámvasút, amelyet időről időre átélünk a mérkőzéseken átélünk?

Hogyan keretezzük ehhez képest az idei Európa-bajnokság egyenes kieséses szakaszát, amelyért – egy-két mérkőzés kivételével – nemhogy a laikus szurkolók, de gyakran még a szakértők és véleményformálók sem tudtak lelkesedni? Lenne-e tétje, érvénye a jelenlegi helyzetben a legapróbb részletekig boncolgatni mondjuk az angol válogatott – a politikai korrektség kedvéért egyelőre nevezzük így – támadásépítését?

Egyenként, mérkőzésről mérkőzésre aligha. Így a megszokott, részletes taktikai elemzéstől ezúttal eltekintenék. Helyette néhány általános, filozófiai jellegű észrevételt teszek a kieséses szakasz egészéről, amely talán elgondolkodtathat mindannyiunkat, és vitát generálhat a válogatott futball fejlődési trendjeiről.

Védekezve támadni, támadva védekezni

A labdarúgás az összes csapatsport közül – filozófiai értelemben – talán a legkomplexebb játék. Amíg a kézilabdában vagy a kosárlabdában legtöbbször személy szerint meg tudjuk mondani, pontosan kinél van a labda, addig a futballban lábbal terelgetjük a labdát, és bizonyos szituációkban az sem egyértelmű, pontosan melyik csapat birtokolja azt.

Ha elfogadjuk tehát azt a hagyományos alapvetést, miszerint akinél a labda van az támad, akinél pedig nincs, az védekezik, hamar ellentmondások között találhatjuk magunkat. Mit tehet egy csapat, ha épp nem birtokolja a labdát, de mégis támadni akar? Miért akarunk mégis támadni, ha éppen védekeznünk kell?

Mi van akkor, ha nálunk van a labda, de mégsem akarunk gólt rúgni? Nem azért van az ellenfélnek kapuja, hogy megpróbáljuk odajuttatni a labdát?

Valahogy az egész felvetés az elemi intuíciónknak, igazságérzetünknek mond ellent. Pedig labda nélkül is lehet támadni, és labdával is lehet védekezni. Mindamellett persze, amikor labdával támadunk és labda nélkül védekezünk.

Támadás labdával. A svájci válogatott a pálya egyik oldalát túltöltve a széleken húzza szét a magyar válogatottat, hogy középen nyisson területet.

Támadás labdával. A török válogatott a létszámegyenlőség ellenére bátran kihozza a labdát a holland letámadással szemben, és azonnal az üres területeket keresik.

Védekezés labdával. Saka nem próbálja egy az egyben megverni a svájci védőt, hanem inkább visszafelé passzol. Walker az átvételével szintén befelé „rögzíti” a védőjét, így esély sincs dinamikus áttörésre.

Védekezés labdával. A francia válogatott ígéretesen túltölti a pálya bal oldalát, ám kombinációk helyett a túloldalon izolált Koundé irányába forgatnak.

Támadás labda nélkül. Az osztrák válogatott magasan letámadja a törököket. A cél az azonnali labdaszerzés. Labdavesztés után pedig azonnal területet szűkítenek, így az ellenfél nem tudja a területeket kontrollálni.

Támadás labda nélkül. A labdaszerzés pillanatában Kvarachelia már oldalra mozog, felkészülve a mélységből induló kontratámadásra.

Védekezés labda nélkül. A francia válogatott reaktívan, középső blokkban várja a portugálokat, a hátsó sor nincs nyomás alatt. A középpálya is leginkább emberfogással védekezik, cél a saját térfél biztonságos lezárása.

Védekezés labda nélkül. Saka visszazár a hátsó sorba, amikor a svájci szélső védő még nem futott fel az akcióval. A fő cél a saját tizenhatos védelme.

Az előbbiekben tehát láthattuk, mi a különbség labdabirtokló és labdabirtokló, valamint védekező és védekező csapat között. De mégis, mi a normatív probléma ezzel? Ha ugyanis egy csapat labda nélkül is támadni akar, a közönség ezt általában szívesen fogadja, és arra biztatja a csapatot, hogy akár fizikai képességei határáig is, bátran támadja le a labdát birtokló ellenfelet. Ha azonban egy csapat labdával is védekezik, azonnal hevesen kritizálják, mondván a játék célja a góllövés, a futballt mégiscsak labdával játsszák, a labdával védekező csapat tehát a játék lényegét, savát-borsát veszi el.

Hasonló a helyzet a labdával támadó és labda nélkül védekező csapatok viszonylatában is. A kaput bátran támadó, a lendületesen, akár a stabilitás rovására rohamozó csapatokat a futball megmentőinek, kiesés esetén hősi halottnak szokás tekinteni, míg a labda nélkül a területet aktívan nem szűkítő, mélyebbre visszahúzódó csapatokat gyakran kárhoztatják a passzivitásukért.

Valójában tehát a jobb és a bal agyfélteke állandó harcáról van szó, a bátorság, az intuíció, a kreativitás állandó és kibékíthetetlen ellentétben áll az óvatossággal, a kimértséggel, a sematikus szigorral.

Ahogy azonban az emberi agy is egyszerre használja mindkét agyféltekét, úgy a válogatott futballban véleményformálóként is talán az egyensúlyt hiányoljuk a leginkább megalapozottan – az inga most a bal oldal felé leng ki, kissé túlságosan is. Nem várhatjuk el az ésszerűség határán belül, hogy egy csapat a hosszabbítás utolsó percében is látványos labdakihozatallal csalogassa magára az ellenfél letámadását – jelenleg azonban egyre inkább a ló túloldala felé tartunk.

Ezen a ponton meg kell említenünk a körülménynek, a lebonyolítás szerepét is. A továbbjutás a válogatott tornák kieséses szakaszában egy mérkőzésen dől el, és tulajdonképpen elvileg győzelem, sőt, rúgott gól nélkül is elérhető a végső győzelem. Ez azonban már súlyos kérdéseket nyit ki: mi történne, ha a csapatok el sem hagynák a saját térfelüket 120 percig, mondván, így van a továbbjutásnak a legkevesebb kockázata? Mi maradna így a játék lényegéből?

A másik (és mai utolsó) értelmezési szempontom szorosan összefügg az előbbivel. A válogatottfutballban megfigyelhető efféle egyensúlytalanság ugyanis a magasabb szinten lévő játékfilozófián, hozzáálláson túl a részletek szintjén, bizonyos konkrét taktikai elképzeléseknek is cinikus, illuzórikus, ha úgy tetszik: hamis jelleget ad.

Különösen a labdás játékra igaz ez: mi alapján értékeljük az angol válogatott pozíciós struktúráját, ha Saka cselezés helyett inkább visszafelé veszi át a labdát, Harry Kane pedig nem is sprintben érkezik a kapu elé? Mit mondjunk a francia válogatott ígéretesnek tűnő, aszimmetrikus baloldali játékáról, ha meg sem próbálják kihasználni, inkább átforgatva a játékot a túloldalon egyedül álló Koundé irányába? Van-e értelme boncolgatni a hollandok 3-2-5-ös labdabirtoklási szereposztását, ha az ellenfél tizenhatosához érve minden ötlet elfogy?

Sokszor elhangzott már érvként a nyilvánosságban, hogy a válogatott tornáktól a kevés felkészülési idő és a játékosok fizikai állapota miatt ostobaság volna a klubfocihoz hasonló taktikai színvonalat várni. Arról is sokat hallottunk már, hogy a modern játékosképzés az egyéniségek helyett egyre inkább a rendszer felé tolódott el. A legtöbb csapat felfogásában azonban sem az egyiket, sem a másikat nem látjuk.

Nem arról van szó, hogy a jól begyakorolt sémákat idő hiányában nem tudják a Manchester Cityhez vagy a Liverpoolhoz hasonló szinten végrehajtani – nagyon sokszor a sémákat sem látjuk.

Nem arról van szó, hogy a szakmailag másodvonalasnak bélyegzett válogatott kapitányok a csapatjáték helyett inkább az egyének szabadságában bíznának – a világklasszisokkal teletűzdelt, majdnem „relacionista” játékot játszó francia válogatott öt mérkőzésen egyetlen akciógólt sem tudott szerezni. Egyetlen dolog marad: az illúzió. Például, hogy az angolok kései egyenlítése Szlovákia vagy Svájc ellen valóban Bellingham és Saka szerepének, nem pedig a véletlenre való spekulációnak az eredménye.

Ha ugyanis Southgate valóban ezekre a kvalitásokra épít, akkor mérkőzésenként miért csak egyetlen egyszer sikerül a legjobb játékosait az erősségeiknek megfelelő helyzetbe hozni? Már ha egyáltalán egy bravúrosan a kapuba ollózott labda, vagy egy szűk helyen leadott távoli lövés egy tudatos terv részének tekinthető.

A szükséges kritika megfogalmazása mellett természetesen nem mehetek el a pozitív ellenpéldák mellett sem. Julian Nagelsmann német válogatottja kissé sablonos, aszimmetrikus, ámde gyakran lendületes és élvezhető futballt játszott, vagy az őket búcsúztató, az egyéni kreativitást és a szervezett pozíciós játékot kitűnően ötvöző spanyol csapatot is dicsérhetjük.

A török vagy a grúz együttes pedig azt mutatta meg, hogy a legerősebb játékosprofilokra (pl. Güler, Kvarachelia) építve hogyan lehet egy taktikailag kevésbé komplex, leegyszerűsített elképzeléssel is értelmezhetőt focit csinálni.

Ezen a ponton ismét meg kell említenünk az intenzív, letámadásos futballt bemutató Ausztriát is. Ralf Rangnick csapatát a neves angol futballszakíró, Michael Cox azért kritizálta, mert játékfelfogásuk szembe megy a tradicionálisan a passzjátékra és technikás futballra építő nagycsapatokéval, hiszen állítása szerint ez utóbbi teszi a topfutballt eladhatóvá és nézhetővé. Nem tudom azonban cinizmus nélkül feltenni a kérdést: a világklasszisokkal teletűzdelt angol vagy francia csapat játéka mennyivel teszi nézhetőbbé, eladhatóbbá a játékot, mint az átlagos futballistákból álló Rangnick-féle osztrák válogatott?

Kérdés tehát van bőven. Kele János szerzőtársam néhány napja joggal merészkedett odáig: a jelenlegi formában egyáltalán van-e értelme a válogatott futballnak?