Nem az eredmény kiábrándító, hanem az ébredés

Nagyon kevés olyan csapat akadt eddig a magyar sport történetében – legyen szó bármilyen sportágról is –, amelyik a maga világversenyét megelőző egy-másfél évben olyan elenyésző mennyiségű bírálatot kapott volna, mint a Marco Rossi-féle válogatott. Félreértés ne essék, ez a csapat rá is szolgált az ellenkezőjére, szaladt a szekere, a selejtezősorozatban mindvégig meggyőzően és jól szerepelt, 1966 óta először kvalifikált nagy válogatott tornára veretlenül. Néhány mérkőzésen – Wolverhamptonban az angolok ellen, a hazai Eb-n a franciákkal szemben, a németek elleni idegenbeli győzelem alkalmával – nemzetközi tekintélyt szerző bravúrokat szállított, egyes játékosai pedig (gondoljunk csak Szoboszlaira, Kerkezre, Gulácsira, Orbánra, vagy épp Sallaira) külföldi topbajnokságokban vetették meg a lábukat, és váltak kifejezetten erős klubok alapembereivé.

Ezt a csapatot nagyon megszerettük, következésképp többnyire tapintatosan behúztuk a nyakunkat, amikor szereplése kapcsán véleményt kellett formáljunk. Láttuk a szenvedést Litvániában és a bolgárok elleni selejtezőn, de jótékonyan félrenéztünk, hiszen a célt, ha üggyel-bajjal is, de végül sikerült teljesíteni: a csapat veretlen maradt, és kivívta az Eb-szereplést. Tisztában voltunk vele, hogy a nem különösebben acélos szerbek elleni két meccsen a játékidő jelentékeny részében a mákdarálót pörgettük, de úgy éreztük, nem volna illendő ilyesmit ennek a nagyszerűen összerakott, a szerencséjéért minden alkalommal keményen megdolgozó csapatnak a szemére vetni. Tudtuk, hogy a válogatott körüli idill törékeny, hogy a kulcsembereink zöme pótolhatatlan, hogy a futballhátországunknak se mélysége, se minősége, mégis hagytuk magunkat az álmodozás elviselhetetlen könnyűségébe ringatni.

Nem is a valóság tehát az, ami most csalódást keltő, és végképpen nem az eredmény kiábrándító, hanem az ébredés. Az ébredés, amelyet a tapintatosságunk, a cinkos félrenézéseink tettek kényelmetlenül koraivá. Az, hogy újságírók helyett szurkolókká vedlettünk, és hogy elhittük – elhitettük – miszerint a csoda állandósítható, a valóság pedig módszeresen meghajlítható.

Marco Rossi a magyar csapat kiesése után tartott sajtótájékoztatóján úgy fogalmazott: egyetlen percét sem élvezte ennek a tornának. Gyanítom, hasonló igaz a végig látványosan sérülten játszó Szoboszlaira, az erejével elkészült Orbánra, a folyamatosan rendkívül szárnyaszegetten ügyködő Nagy Ádámra, a formán kívüli, játékhiányos Szalai Attilára és Lang Ádámra is.

Holott, ha messzebbről tekintünk erre a tornára – és benne önmagunkra –, akkor be kell lássuk, hogy a világon semmi rendkívüli nem történt. Elveszítettünk két meccset a két, nálunk alapvetően erősebb kerettel, jobb játékosokkal érkező ellenfelekkel (Svájc, Németország) szemben, és megnyertünk egy ki-ki meccset a velünk jó közelítéssel egy súlycsoportba tartozó Skócia ellen. Hogy mindez a továbbjutáshoz nem volt elég, leginkább annak köszönhető, hogy mások (románok, szlovákok, grúzok, szlovének) emellé legalább egy bravúrt oda tudtak tenni győzelmek és/vagy döntetlenek formájában. Mi nem, így a továbbjutásunk elmaradása voltaképpen igazságos – még ha ez a csapat és szurkolóinak fájdalmát illetve csalódottságát most minden bizonnyal semennyire nem enyhíti.

A tornát megelőzően a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke, Csányi Sándor úgy fogalmazott, „elvárható a csapattól a továbbjutás a legjobb tizenhat közé”. Utólag már jól látszik, hogy a várakozások menedzselése sem a nyilvánosság, sem a csapat szerepléséért felelős szövetség oldaláról nem sikerült jól. Egy dolog ugyanis célként kitűzni valamit, és egy egészen másik elvárásként megfogalmazni a bravúr elérését. Most ez utóbbi történt, amit ráadásul a torna előtti tizennégy meccses veretlenségi sorozat bizonyos pontjain talán még maguk a játékosok is inkább fűtöttek, mintsem hűteni próbálták volna.

Nem véletlen, hogy a németek elleni 2-0-s vereséget követően a csapatkapitány Szoboszlai Dominik már úgy fogalmazott, hogy valószínűleg „nem reálisan gondolkodtunk, és túl nagy elvárásokat raktunk magunk elé.” Furcsamód a válogatott körüli, az eltelt hónapok (évek) alatt egyre lelkesebbé, magabiztosabbá és reménytelibbé váló hangulat talán legjózanabb hangja mindvégig a szövetségi kapitány volt.

Marco Rossi rendre kifejtette, hogy a csapat kerete vékony, hogy a kezdőcsapat alapemberei nagyjából pótolhatatlanok, hogy csak és kizárólag akkor vagyunk versenyképesek, ha a meghatározó kulcsjátékosok egészségesek, játszanak a klubjaiknál, és maximális erőbedobásra képesek. Többször is részletesen beszélt arról, hogy a hosszú veretlenségi sorozatunk alatt mennyiszer állt a pártunkra a szerencse, és nem rejtette véka alá azt sem, hogy a cserepadról bevethető játékosaink szerepeltetésében mennyi kockázat rejlik.

Nem hallottuk meg, mert nem akartuk meghallani.

A válogatott sikerei ugyanis biztosították a közvélemény és a hatalom számára azt a kényelmet, hogy ne kelljen szembenéznie az utánpótlás-nevelési rendszer dermesztő hatékonytalanságával, az NB I-es bajnokság fullasztó színvonaltalanságával és a hazai edzőképzés fojtogató nihilizmusával. A rendszerszintű problémákat nem volt illendő feszegetni, aki mégis megtette, abból villámgyorsan persona non gratát csinált a magyar futball politikai termékké silányításában kulcsszerepet vállaló agitációs propaganda gépezet. Fülsiketítően éles az a kontraszt is, ami a szövetségi kapitány, és az őt alkalmazó MLSZ önreflexióra való képessége között feszül: míg Marco Rossi például minden mellébeszélés nélkül ismerte el felelősségét a Svájc elleni nyitómeccs taktikai mellényúlásában, addig az MLSZ évek óta képtelen fölismerni és megoldani azokat a problémákat, amelyek gúzsba kötik a magyar futballipar hátországát, és amelyek teljesen perverz, a teljesítménytől és a versenyképességtől totálisan elszakadó módon osztják el az ágazatra rászakadó közpénzmilliárdokat – és amelyek így természetszerűleg hasznosulni sem tudnak kellőképp.

Vegyük észre: a válogatott a takaró, amelyet rá lehet(ett) teríteni a csontrepesztő klubkudarcokra (a külföldi légiósokkal elárasztott, már-már régiós PSG-vé duzzasztott Ferencvárost illik külön kategóriaként kezelni), az utánpótlás esetlegességére, a magyar NB I-et körbeturnézó edzők nemzetközi súlytalanságára, a megújulás bárminemű esélyének totális hiányára. És mivel ennek a csapatnak a sikersorozatán kívül mással tényleg nem igazán lehetett dicsekedni az elmúlt években, hát húzták-nyúzták is ezt a takarót rendesen mindazok, akik ebben voltak érdekeltek. A baj csak az, hogy a valóság előbb-utóbb mindig utoléri azokat, akik megpróbálnak a takarón túlra nyújtózkodni.

Sajnálom, vagy ha úgy tetszik, féltem Marco Rossit.

Sajnálom, mert saját bevallása szerint is túl sokan érkeztek túlságosan rossz formában ehhez a csapathoz, és sajnálom azért is, mert a felkészülés során nyilvánvalóan sok dolog nem sikerült ideálisan. Nem lehet véletlen, tehát bizonyosan nem is az, hogy a csapat játékosai egymás után szenvedtek el izomsérüléseket a felkészülés során (Szoboszlai, Nego, Balogh, Styles), és nyilván annak is megvan az oka, amiért a csapat legtöbb kulcsembere szinte lépni is alig tudott a Svájc elleni első csoportmeccsen (ami egyébként kísértetiesen emlékeztetett a június eleji, írekkel szembeni reménytelen vergődésre). Jellemző, hogy a selejtezők alatt intenzív letámadásáról is megismert magyar válogatott volt labda ellen a torna egyik legpasszívabb csapata, és talán az sem véletlen, hogy a csapat fizikailag általában leginkább kicsattanó játékosa, a meccsek lefújása után az öltözőben rendszeresen még súlyokkal guggoló Orbán Willi ezen a tornán szinte minden játékmegszakítás alkalmával a combján támaszkodva fújta ki magát.

És féltem is Rossit, mert úriemberként ezekről a dolgokról meglehetősen tartózkodóan beszélt – ha ugyan tett rájuk utalást egyáltalán. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy mások (mondjuk az őt alkalmazó, a munkáját elbíráló vezetők) is ugyanilyen mértéktartó álláspontot foglaltak volna el akkor, ha Csoboth Kevin a 100. percben nem lövi be a skótok hálójába azt a bizonyos katartikus gólt. Nem csak lélekemelő, hanem sorsfordító gól is volt ez: megmentette a csapatot az összeomlástól, egy kizárólag kudarcként értelmezhető szereplés akkorra már nagyon is reálisnak látszó veszélyétől.

Nem volt véletlen, hogy a skótok elleni meccs lefújását követő sajtótájékoztatón Rossi úgy szerepelt, mint akinek mázsás súlyok estek le a válláról. Beleszállt a Gulácsi szerepeltetése miatt elégedetlen szurkolók táborába, kiosztotta a „billentyűhuszárokat”, és még azt is bevallotta, hogy Szoboszlai valóban sérülten játszik a tornán – holott ezt maga az MLSZ még a skót meccs előtt alig néhány órával is vehemensen tagadta. Meglehet, nem akarták kifogásként, mentegetőzésként fölhasználni.

Akárhogyan is, de Rossi és a csapat óriási küzdeni tudásról tanúbizonyságot téve kimozogta a végzetes ütést, megőrizte tartását és becsületét Németországban. Az egy szem Sallain – és talán Gulácsin – kívül senki nem játszott mindhárom meccsen jól, a selejtezőkön csúcsra járatott relacionista játékstílust pillanatokra sem láttuk, a dinamika és az intenzitás pedig csak fellángolások erejéig jelent meg a csapat repertoárjában. Ezzel együtt – vagy talán: éppen ezért – volt tiszteletre méltó a küzdelem, amelyet bemutattak, és amelynek végeredményeként a saját hajuknál fogva rángatták ki magukat abból a gödörből, amelybe a torna legelső félidejében kerültek.

Meglehet, sőt bizonyos, hogy a torna előtti várakozásokhoz képest ez – kevés. Ám egyáltalán nem tűnik annak, ha visszaemlékszünk például 1986-ra, amikor valamivel nagyobb előzetes felhajtást követően lényegesen erősebb sallerba szaladt bele a válogatott a nyitómeccsén, aminek következtében az akkori szövetségi kapitány előbb a saját csapatára, majd a világra is megsértődött, hogy aztán ezzel a soha föl nem dolgozott traumával önmagában hagyja rajta a keze nyomát a következő két és fél évtized magyarországi futballján. Mexikóban, a szovjetek elleni 0-6 után odalett a magyar futball tartása és becsülete – olyannyira, hogy évtizedeken át nem sikerült visszaszereznie egyetlen válogatottnak sem.

Rossi nem csak újjáépítette ezt a tartást és becsületet, hanem – komoly nyomás alatt – meg is őrizte azt ezen a tornán. Tudom, hogy többre, hogy jobbra számítottunk. De higgyük el: ez sem kevés.

És eszünkbe ne jusson a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni.