„Ha már itt és a cseréknél tartunk: cseppet sem bánnánk, ha mondjuk Ádám Martiné lenne a döntő szó, mondjuk a 92. percben…” – írtuk a magyar cserejátékosok helyzetével foglalkozó cikkünkben a hétvégén. Nem Ádám Martiné lett, hanem Csoboth Keviné és nem a 92., hanem a 100. percben, de aligha bánja bárki, mert tényleg jött a kispadról az extra – a skótok ellen 1–0-ra megnyert meccs katartikus befejezést hozott.
Ha nincs az a mintaszerűen végigvezetett kontra, akkor a magyar csapat nyeretlenül, csoportnegyedikként kiesik és megy haza – így még számolgathat és papírforma-eredményekre (igaz, azokból elég sokra) van szüksége ahhoz, hogy továbbjusson a négy legjobb csoportharmadik egyikeként. Ha nincs az a mintaszerűen végigvezetett kontra, akkor Csoboth Kevint alighanem sokáig kísérti a hajrában kapufára rúgott ziccere, és biztosan többen megjegyezték volna:
Elátkozott a hajrá a magyar válogatott számára!
Pedig az elátkozott hajrá mítosza nem több ennél – mítosz, és valószínűleg pár futballtrauma leképezése. Mert persze, ott van Helmut Rahn 84. perces győztes gólja (és Puskás Ferenc les miatt meg nem adott találata) az 1954-es NSZK–Magyarország döntőn, Ralf Edström 77. perces, a magyar csapatot kiejtő fejese az 1973-as magyar–svéd vb-selejtezőn, Alexandre Czerniatynski potyaízű lövése a 76. percben a ’82-es világbajnokságon, a Csank-csapat kálváriája, meg Ibrahimovic „fucking goaljai” az utolsó pillanatokban. Sőt, az előző Európa-bajnokságon összesen négy gólt kapott a válogatott a mérkőzések hajrájában. De amikor történik valami rossz – ebben az esetben egy későn kapott gól –, akkor az ember hajlamos a korábbi hasonló (azaz rossz) történésekkel párhuzamot vonni, és nem gondol az ellenkező kimenetelű eseményekre.
„Elátkozott perceink béklyójában” – szerepelt a Nemzeti Sport címlapján, miután a magyar válogatott hazai pályán 1–1-es döntetlent játszott Svájccal, úgy, hogy Stéphane Chapuisat a 91. minutumban egyenlített.
Erre azért igazán nem lehet azt mondani, hogy meg lenne átkozva a meccsek véghajrája…
