Nálunk ez többnyire úgy megy, hogy vagy esküvő van, vagy temetés.
Vagy halálhörgés, siralom, „szégyen reá”, vagy üdvrivalgás, tapsorkán, hozsánna. Nincs félút, nincs mérték, nincs egyrészt-másrészt. Fölnézünk az eredményjelzőre, s leolvassuk róla a pillanatnyi hangulatunkat.
Két meccs, 0 pont, mínusz 4-es gólkülönbség. A verdikt kész van, egyértelmű, föllebezésnek helye – nincs.
Hallani innen-onnan, hogy „csalt a bíró”, hogy az első gól „érzésem szerint fault volt”, hogy „a végén azt a kezezést legalább reklamálni kellett volna”, de a közhangulat alapvetően a beletörődésé. Fönt van a táblán a hangulatunk, talán úgy hisszük, hogy az értékünk is. Apropó: vajon miért mérjük magunkat mindig gólokkal, pontokkal? S miért hisszük, hogy miközben az eredményjelző sosem hazudik, egyúttal teljes és vitathatatlan képet is ad rólunk – önmagunknak?
Harmincnyolc éve először jutottunk ki csoportelsőként egy válogatott tornára. Ötvennyolc éve először veretlenül. 1986 óta első ízben esett meg, hogy egy nagy világverseny előtt volt értelme esélyeket latolgatnunk, hogy reális célként fogalmazhattuk meg a továbbjutást, nem pedig csak álmodoztunk róla. Emberemlékezet óta először fordult elő, hogy a magyar válogatott 10+ meccsen keresztül veretlen maradt, hogy cikkezett róla a nemzetközi szaksajtó, hogy téma volt a futballvilágban.
