Három évvel ezelőtt a magyar és a német válogatott ki-ki meccset játszott az Eb-csoportkörből való továbbjutásért Münchenben. Annak a mérkőzésnek 2-2 lett a vége, a magyar csapat kétszer is vezetett – Szalai Ádám, illetve a zseniálisan játszó Schäfer András voltak a gólszerzőink –, de a hajrában Leon Goretzka kiegyenlített, és végül Joachim Löw válogatottja jutott be a legjobb tizenhat közé.
Azóta a Rajnán és a Dunán is sok víz lefolyt – a Tisza pedig egyenesen kiáradt, ugye –, és ezúttal teljesen más előjelek mellett várták a meccset a csapatok. A németek kapitánya az a Julian Nagelsmann lett, aki a torna előtt hat meccset kapott az előző években atomjaira széthullott válogatott összedrótozására. Az első kettőn még kísérletezgetett (a Kai Havertz-cel baloldali szárnyvédőben felálló csapatát a törökök és az osztrákok is úgy kapták szét, mint floki a lábtörlőt), aztán viszont reaktiválta Toni Kroost, mellé tett két kevésbé színes, de annál hasznosabb játékosprofilt (Andrich, Mittelstädt), elöl letette a voksát a két csodagyerek, Musiala és Wirtz mellett, a csapatrészek összekötésével pedig megbízta a kapitánnyá avanzsáló Gündogant – és bumm, varázsütésre működni kezdett a játék.
A magyar válogatott stábja a sikertelen vb-selejtezők után határozott úgy, hogy alapjaiban kell átalakítania a csapat labdás játékát. Tették mindezt annál inkább, mert az Eb-kvalifikáció során a válogatott kifejezetten olyan ellenfelekkel (Litvánia, Montenegró, Bulgária) került egy csoportba, akik ellen már nem lehetett sikerrel elővezetni a korábbi évek alapvetően stabil védekezésre alapozott, reaktív kontrafutballját.
Ezt a megoldást a szaksajtó egy része úgynevezett relacionista fordulatként írta le, a magyar válogatott ugyanis labdabirtoklás esetén szakított a precíz, statikus pozíciós játék alapelveivel, és leginkább a baloldalt túltöltve építkezett a pálya középső harmadában. A vertikális fölpasszairól híres Szalai Attila, a dinamikus – és ebben a rendszerben gyakran a pálya közepe felé elmozgó – Kerkez Milos, az agilis és párharcerős Schäfer, a jobboldalról átmozgó Sallai Roland és a közben Liverpoolba szerződő Szoboszlai összjátékának hála a csapat gyengébb ellenfelek ellen képes volt létszámfölényt kialakítani a támadóharmadban, meg tudta bontani a mélyen ülő védelmeket, és a labdakihozatalai is gyorsabbá váltak a stílusváltás hatására.
A válogatott az új szisztémát használva tizennégy meccses veretlenségi sorozatot épített, és bár ez a széria az Eb előtt közvetlenül megszakadt (2-1-es vereség Dublinban az írek ellen), az ellenfelek és a nemzetközi szaksajtó figyelmét is felkeltette a csapat játéka. Talán ennek, talán másnak köszönhető, de a Svájc elleni Eb-meccsen már nem mi, hanem az ellenfél okozott meglepetést: a magyar csapat az első félidőben kifejezetten gyengén játszott, Svájc pedig a baloldali szárnyvédő pozíciójából elmozgó Aebischernek köszönhetően rendszeresen létszámfölényes helyzeteket tudott kialakítani a magyar térfélen. A vége 3-1-es vereség lett egy, a továbbjutás szempontjából alighanem sorsdöntő meccsen.
Rossi összekapta a védekezést
Marco Rossi a meccset követően nem rejtette véka alá, hogy változtatni fog a kezdőcsapaton. Kimaradt a Svájc ellen már a félidőben lekapott Lang Ádám, a helyére az első meccset még szárnyvédőként kezdő Fiola Attila mozgott vissza a védelem jobboldalára, szárnyvédőbe pedig az inkább támadó szellemű, és nagyszerű formában játszó Bolla Bendegúz került. A bekksor túloldalán ezzel egy időben Dárdai Márton váltotta a feltűnően bizonytalan, látványos játék- és önbizalomhiánnyal küzdő Szalai Attilát.
