A Schalke és a Crvena zvezda után a Fradi is kipróbálhatja az „óvszer nélküli szexet” a Gazprommal

Amikor 2006 őszén a Schalke 04 vezetői bejelentették, hogy a klub hosszútávú, csaknem 100 millió euró értékű szponzori megállapodást kötött az orosz állam többségi tulajdonában lévő Gazprom energiaipari vállalattal, a 11Freunde nevű német futballmagazinnak adott interjújában Jürgen Roth oknyomozó újságíró velős összefoglalót közölt a történésekről:

A Schalkénál most kipróbálják, milyen óvszer nélkül szexelni.

A Gazprom üzelmeiről könyvet is író publicista polgárpukkasztónak szánt, vitriolos megjegyzésével arra utalt: hiába a rengeteg nulla a banki kivonaton szereplő számjegy végén, a gelsenkircheni klub a szerződéskötéssel egyidejűleg nem egy hétköznapi, egyszerű gigavállalattal fekszik egy ágyba, hanem magával Vlagyimir Putyin orosz elnökkel – ennek pedig komoly kockázata, és még annál is nagyobb ára lehet. Tizennyolc évvel a történtek után már aligha kell különösebben magyarázni, mennyire a lényegre tapintott.

A kisgömböc, ami felfalja az orosz sportot

A Gazprom nevű, kezdetben kizárólag gázkitermeléssel és kereskedelemmel foglalkozó állami vállalatot 1989-ben, a nagy kelet-európai politikai átrendeződések hajnalán alapították. Már a Szovjetunió hivatalos szétesése előtt, 1991-ben megindult a privatizációja, de üstökösszerű felemelkedése valójában 2000-ben, Vlagyimir Putyin elnökké választása után kezdődött – előbb Oroszországban, majd világszerte is.

Putyin első elnöki ciklusa alatt legfontosabb céljának a központi hatalomtól egyáltalán nem függő, ezért személyesen rá is veszélyes oligarchákkal való leszámolást tűzte ki. Hatalomra jutása után szinte azonnal menesztette a Gazprom alapító-vezérigazgatóját, Viktor Csernomirgyint, és visszaszerezte az állam irányítási jogait a vállalat felett. Ennek biztosítása érdekében a cégcsoport igazgatóságának élére két régi, kipróbált bizalmasát, Dmitrij Medvegyevet – Putyin egy ciklusnyi, kényszerű távozása alatt az elnöki szék birtokosa, később miniszterelnök, jelenleg az orosz védelmi tanács alelnöke –, valamint Alekszej Millert ültette be.

A Gazprom Millerék vezetésével expanzív terjeszkedésbe fogott az orosz gazdaságban. Sorra vásárolták föl a cégeket a médiában, az építőiparban, szereztek bányaipari koncessziókat, vettek meg reptereket – még a vállalat által 1990-ben alapított bank busás feltőkésítésére is futotta a hatalom által bőségesen rendelkezésre bocsátott forrásokból. A Gazprom az állam csápjaként többszáz leányvállalatot és kapcsolt vállalkozást alapított, illetve szerzett meg Putyin első elnöki ciklusában, mielőtt kisvártatva megjelent az orosz sportban is.

Előbb szponzorként és résztulajdonosként tűntek fel számos jégkorongcsapat, torna- és boxklub környékén, majd 2005-ben, a sportportfólió koronaékszereként – a Gazprom Bank képében frontolva – megszerezték a szentpétervári Zenit focicsapat többségi tulajdonjogát is. A pétervári klub akkoriban nem tartozott az orosz futball óriásai közé: története során mindaddig csupán egyszer tudta megnyerni a bajnokságot (1984), illetve kétszer a kupát (1944, 1999), ám éppen ezért tökéletes alanyul szolgált a Gazprom sportbirodalom-építési törekvéseihez.

A jelentős állami hátszélnek köszönhetően a Zenit csillaga meredeken emelkedni kezdett, sorra vásárolta föl az orosz bajnokság legjobb, legtehetségesebb játékosait, híres, sikeres külföldi edzőket (Dick Advocaat, Luciano Spalletti, André Villas-Boas, Roberto Mancini) csábított a csapat kispadjára, és az eredményeket is szépen szállította: a Gazprom hatalomátvételét követően nem sokkal – második orosz csapatként – nemzetközi trófeát nyert (UEFA-kupa, 2008), és egymás után szerezte a bajnoki címeket is, eddig összesen kilencet. Jelen idő szerint zsinórban ötszörös címvédője az orosz Premjer Ligának.

Gazprom menni Nyugat

Az oroszországi terjeszkedés azonban csak a kezdet volt: ahogyan Putyin ambíciói, úgy a Gazprom befolyásszerző törekvései sem álltak meg az ország határainál. A vállalat első igazán nagy külföldi dobása a német Schalkéval kötött szponzori szerződés volt, amely 2007-ben lépett életbe, és első nekifutásra öt év alatt több mint 100 millió eurót pumpált a gelsenkircheni klubba. „A cél egyértelmű, versenyre akarunk kelni a Bayern Münchennel” – fogalmaztak az egyezség nyélbe ütését követően a Schalke vezetői, az azonban jóval kevésbé volt világos, mi a célja egy ekkora volumenű projekttel a Gazpromnak.

A klasszikus promóciós logika ugyanis azt diktálná, hogy a futballcsapatok mezein olyan vállalkozások hirdessék magukat, amelyek közvetlenül a fogyasztóknak adnak el termékeket vagy szolgáltatásokat. A Gazprom ezzel szemben nem vásárlókkal, hanem kormányokkal és energetikai óriásvállalatokkal üzletel, az ember pedig hajlamos azt gondolni, hogy ezeket a szereplőket nem futballmeccseken elhelyezett hirdetésekkel lehet a leghatékonyabban meggyőzni az együttműködésről. Ez azonban nem teljesen igaz.

Putyin ekkorra ugyanis tökéletesen megértette, hogy a sportban elfoglalt pozíciókon keresztül nem csak a saját vezetői imidzsét építheti hatékonyan, de befolyást szerezhet olyan körökben is, amelyekben az orosz hatalmi és gazdasági érdekek érvényesítéséhez mozgástérre lehet szüksége. A Schalke és a Gazprom között zajló tárgyalások idején például a legfontosabb geostratégiai dilemmát az az Ukrajna jelentette számára, ahol 2004 novemberében vértelen (“narancsos”) forradalom zajlott, és amelynek eredményeképp megbukott az ország korábbi, oroszbarát miniszterelnöke, Viktor Janukovics.

A fordulat kiélezte az ukrán-orosz viszonyt, ami elsősorban azért volt kellemetlen Putyin számára, mert veszélyeztette országa gazdasági növekedésének elsődleges forrását, az energiahordozók exportját – ennek útja a Nyugat felé ugyanis Ukrajnán keresztül vezetett. Kijevből viszont Putyin számára megbízhatatlan, és ami ennél is veszélyesebb, irányíthatatlan partner vált, ezért úgy határozott, a kőolaj és a földgáz számára mindenképp új, Ukrajnát elkerülő útvonalat kell biztosítani a legfontosabb célpiacnak számító Németország felé. (Ekkoriban a német gázimport 35%-a a Gazpromon keresztül érkezett az országba.) Ez lett az ún. Északi Áramlat 2, a Gazprom által kitermelt földgázt az oroszországi Viborgtól a németországi Greifswaldig szállító, a Balti-tenger alatt húzódó vezeték.

A vezeték építését koordináló projektcéget a Gazprom két német csúcsvállalattal, a BASF-fel és az E.ON-nal közösen alapította 2005-ben – külön érdekesség, hogy utóbbi központja Essenben, a német ipar tradicionális centrumának számító Ruhr-vidék második legnagyobb városában található, közvetlenül a Schalke futballcsapatának otthont adó Gelsenkirchen mellett. Több, mint valószínű, hogy a Gazprom ezzel a megállapodással – és a német politikai döntéshozók, khm, meggyőzésére is alkalmas – nagyvonalú szponzorációs szerződéssel nem pusztán a legendásan megszállott ruhr-vidéki futballszurkolók szívébe igyekezett belopni magát, de ezzel párhuzamosan egy olyan sikeres, befolyásos, erős vállalat imidzsét is farigcsálta önmagáról Nyugat-Európában, amely tökéletesen alkalmas arra, hogy megjelenítse a Putyin vezette orosz állam geopolitikai ambícióit.

Segítő kéz a Chelsea-nek – de miért cserébe?

Amikor 2007-ben Szocsi városa elnyerte a 2014-es téli olimpia rendezési jogát, mindenki számára nyilvánvalóvá válhatott, hogy Putyinnak komoly tervei vannak a sporttal. Két évvel később az Orosz Labdarúgó Szövetség bejelentette, hogy pályázik a 2018-as labdarúgó-világbajnokság megrendezésére, 2010-ben pedig el is nyerte a házigazda szerepét. Ekkor már túl voltunk Oroszország Georgia elleni 2008-as villámháborúján, és lassan, de annál biztosabban foszladozni kezdett a megbízható, kiszámítható, korrekt és nyugatbarát Putyinról alkotott kép – ezzel párhuzamosan pedig pláne létfontosságúvá vált az orosz elnök számára, hogy a futballon, az európai kultúra egyik utolsó, globálisan is fontos jelentőségű identitáspolitikai szimbólumán keresztül legitimálhassa rendszerét.

2012-ben a Gazprom az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) egyik főszponzora lett, és ebben a minőségében a szervezet legfontosabb termékéhez, a Bajnokok Ligájához adhatta a nevét. Ha végigtekintünk a sorozat többi szponzorának névsorán (Heineken, PlayStation, FedEx, Lay’s, Mastercard, JustEat, stb.) feltűnő lehet, hogy kizárólag olyan vállalatokat találunk, amelyek közvetlenül a fogyasztóknak értékesítik termékeiket és szolgáltatásaikat. A Gazprom volt az egyetlen kivétel: az orosz állami vállalat könnyen belátható módon nem promóciós, hanem befolyásszerzési és imázsépítési céllal kötötte össze nevét a futballipar legnépszerűbb kupasorozatával.

Ugyanebben az évben a Gazprom lett a Roman Abramovics által tulajdonolt, friss BL-győztes Chelsea “hivatalos energiapiaci partnere”, azaz lényegében – egyik – főszponzora. A Chelsea ezt megelőzően jobbára Abramovics bőkezű és busás tulajdonosi hozzájárulásaiból finanszírozta a klub méregdrága költekezését a transzferpiacon, ám ezt a kiskaput az UEFA a Pénzügyi Fair Play-csomag (FFP) elfogadásával éppen ebben az évben csukta be. Az új szabály előírta a nemzetközi kupákban szereplő csapatoknak, hogy kizárólag a kereskedelmi bevételeiknek megfelelő összeget tapsolhatnak el új játékosokra – a Chelsea tehát nehéz helyzetbe került. Volna, ha nem siet a segítségére a Gazprom, amely egy hatalmas szponzori szerződés megkötésével jelentősen megdobta a londoniak kereskedelmi bevételeit. Az már minden bizonnyal csak puszta véletlen, hogy az ügylet megkötésével párhuzamosan Abramovics mindössze 10,4 millió euróért cserébe eladta a Sibneft (akkor már hivatalosan: Gazprom Neft) nevű olajvállalatban még meglévő tulajdonosi pakkját – a Gazpromnak.

Egy futballfanatikus miniszterelnök lekenyerezése

„Putyint egyáltalán nem érdekli a futball, de annál jobban érdekli a hatalom” – nyilatkozta a Deutsche Welle egyik, az orosz rezsim sporthoz fűződő viszonyát feldolgozó riportjában David Goldblatt futball-történész. Goldblatt szerint a futball az oroszországi hatalom egyik legfontosabb eszköze arra, hogy megmutassa, mennyire erősek a rezsim pozíciói a nyugati világrenden belül. Putyin a futballon keresztül nem csak befolyást, hanem népszerűséget is vásárolt magának, a világ legnagyobb sporteseményeinek megrendezésével pedig ahhoz ácsolt színpadot, hogy egy egész világ előtt mutathassa meg rendszere erejét, ambícióit és sikereit.

A Schalke-Gazprom házasság kapcsán már idézett német oknyomozó, Jürgen Roth úgy fogalmazott, a Gazprom “az orosz államhatalom nyugatra kinyújtott csápja”, amely bármerre is jár, mindenekelőtt és kizárólag az orosz stratégiai, gazdasági és geopolitikai érdekek érvényesítését tartja szem előtt. Putyin és a Gazprom közeli kapcsolatát kiválóan példázza az a 2011-es történet, amely szerint az orosz elnök személyesen vette fel a kapcsolatot a Schalke akkori vezetőivel, hogy biztosítsa őket arról: a Gazprom minden forrást megad a klubnak annak érdekében, hogy meg tudja tartani a Bayernhez szerződéssel kacérkodó kapust, Manuel Neuert. Ez végül nem jött össze, cserébe a következő év őszén a Süddeutsche Zeitung már arról cikkezett, hogy a Gazprom több tízmilliós szponzori szerződéssel próbálhat tulajdonrészt vásárolni magának a Bayern Münchenben.

A müncheni üzletből végül – ki tudja, talán Putyinnak a Krím 2014-es annektálása után jelentősen romló nyugat-európai megítélése miatt – semmi nem lett, cserébe a Gazprom felpörgette a jelenlétét a kelet-európai futballban. A fentiek alapján talán nem meglepetés: megint egy, az orosz hatalmi és geopolitikai érdekek szempontjából kulcsfontosságú országban.

Szerbia 2010 előtt látszólag megindult az európai integráció felé vezető úton: 2008-ban ún. stabilizációs és társulási megállapodást írt alá az EU-val, 2009-ben pedig hivatalosan is benyújtotta az Unióhoz tagfelvételi kérelmét. Ezzel párhuzamosan – az Északi Áramlat 2 mintájára – európai energiaipari vállalatok a Gazprommal közösen egy olyan alternatív gázvezeték építését határozták el, amely a Fekete-tenger alatt, Bulgárián és Szerbián keresztül szállított volna orosz gázt az Európai Uniónak. Ez lett az ún. Déli Áramlat elképzelése, amelynek tervezésében és kivitelezésében is kulcsszerepet osztottak Szerbiára.

Talán véletlen, talán nem, de a Déli Áramlat előkészítésével párhuzamosan a Gazprom hirtelenjében megjelent a szerb futballban is, és busás szponzori szerződéssel kínálta meg az ország egyik ikonikus, ám akkor már évek óta csődközeli helyzetben egyensúlyozó klubját, a belgrádi Crvena zvezdát. A hírek akkori árfolyamon évi 3 millió eurós szerződésről szóltak – ez mostani reálértéken 4,1 millió eurót jelent, ami meglehetősen gáláns ajánlat egy olyan klub számára, amely éppen fuldoklik az adósságokban.

A zvezda ráadásul nem csak intézményileg volt fontos a Gazpromnak: a szponzorációs együttműködés megnyitotta az oroszok számára a kaput egy nagyon fontos személyes kapcsolat kiépítéséhez is Aleksandar Vucic jelenlegi szerb elnökkel.

Vucic 2010-ben, még ellenzéki politikusként, a Vreme című lapnak adott interjújában vallott először nyilvánosan arról, hogy Crvena zvezda-fanatikus. Olyannyira, hogy 21 évesen ott volt a zágrábi Maksimir Stadion vendégszektorában azon a Dinamo-zvezda mérkőzésen, amely végül tömegverekedésbe fulladt, és amelyről sokan azt állítják, itt vívták a véres délszláv háború első csatáját. Vucic-ból aztán 2012-re a szerb kormány legbefolyásosabb figurája lett, 2014-ben miniszterelnökké választották, 2017 óta pedig lényegében teljhatalommal irányítja a szerb politikát – hatalomgyakorlását bizonyos elemzők egyenesen a putyinista jelzővel illetik.

Az idők szelét a Gazprom is érezte: 2015-ben jelentősen megnövelték a zvezdának juttatott szponzori pénzeket, ráadásul egy olyan megállapodás keretében, amelyben vállalták, hogy előre kifizetik a szerződött összeg egy nagyobb részét, ezzel segítve, hogy a belgrádi klub rendezni tudja korábbi tartozásait. A Vucic hatalomra kerülése előtti hét évben mindössze egyetlen bajnoki címet szerző zvezda azóta a szerb pontvadászat tíz kiírásából nyolcat megnyert, jelenleg zsinórban hat aranyéremnél jár a ligában, és háromszor a Bajnokok Ligája, négyszer pedig az Európa Liga csoportkörében szerepelhetett a nemzetközi porondon. Az Gazprom-Vucic összeborulás kiteljesedésével párhuzamosan Szerbia EU-val kapcsolatos politikája is gyökeresen megváltozott, a csatlakozási folyamat elakadt, cserébe viszont az ország újra szorosra fűzte szövetségét Putyin Oroszországával.

Mire kellhet a Gazpromnak a Fradi?

A nemzetközi futball putyinizációjának csúcseseményét jelentő 2018-as világbajnokság óta sok víz lefolyt a Dnyeszteren. 2021 decemberében elbúcsúzott a német kancellári pozíciótól Angela Merkel, a korábbi kereszténydemokrata vezetésű kormány helyére pedig egy olyan szociáldemokrata-zöld-liberális koalíció került, amely alapjaiban fogalmazta újra a németek és Oroszország korábbi partneri viszonyát. Nem sokkal később, 2022 februárjában ráadásul Putyin támadást indított Ukrajna ellen, amire a nyugat-európai országok váratlanul egységesen és keményen reagáltak: az EU mindezidáig összesen tizenhárom szankciós csomagot fogadott el Oroszországgal szemben, a Schalke és az UEFA pedig azonnal a háború kirobbanását követő napokban fölmondta a Gazprommal kötött szponzori szerződéseket.

A Gazpromot viszont ezen túl különösebb sérelmek nem érték, a szankciók a gázellátásra nem terjedtek ki, és maga a vállalat sem került szankciós listára. A dolgok 2023 decemberében vettek új lendületet: az Európai Bizottság ekkor állt elő azzal a jogszabálytervezettel, amely magában hordozza annak lehetőségét, hogy az uniós energiaipari vállalatok jelentős kártérítési díjak megfizetése nélkül is felmondhassák az orosz gázszolgáltatókkal kötött szerződéseket. A javaslatot a tagállamok állam- és kormányfői által alkotott Tanács egyelőre nem fogadta el, de könnyű belátni, hogy a fenyegetés Damoklész kardjaként lebeg a Gazprom fölött. A tét finoman szólva sem kicsi: ugyan a Gazprom részesedése az EU gázimportjából a háború előtti 40%-ról 8%-ra esett vissza, a volumen még mindig bőven euromilliárdos nagyságrendet jelent.

És bár a szponzori megállapodásait a Gazprom elvesztette, nem állíthatjuk, hogy az európai topfutball minden szálat elvágott, ami korábban az energetikai óriáshoz kötötte. Bár az orosz válogatottakat és klubcsapatokat kizárták a nemzetközi sorozatokból, az UEFA végrehajtó bizottságában továbbra is bent ül az orosz szövetség elnöke, Alekszandr Djukov – aki főállásban ezzel párhuzamosan (mit ad Isten) a Gazprom igazgatótanácsának elnöke.

A meccs tehát egyelőre nincs lejátszva, az oroszoknak pedig bőven akad még kártyájuk a pakliban. A fenti történetet végiggondolva viszonylag egyértelműen adja magát a következtetés: a Gazprom korábbi szponzorációs szerepvállalásai minden esetben közvetlenül és erősen kötődtek az orosz állam valamely primer gazdasági, geopolitikai és stratégiai érdekének érvényesítéséhez. Az érdek itt és most is feltűnő – már csak azon kell elgondolkodni, milyen kapcsolata lehet mindennek a Fradival, és a jelenlegi magyar kormányzattal.