Az osztrák kapus azt mondta a spanyoloktól elszenvedett a 0-9 után: „Ha csúcsformában védek, akár 0-8 is lehetett volna”

A Kronen Zeitung azzal kezdte tudósítását a huszonöt esztendeje, 1999. március 27-én rendezett Spanyolország–Ausztria Eb-selejtező (9-0) másnapján: „Ausztria visszatért a kőkorszakba.”

A szomszédok rettenetes másfél órát éltek át Valenciában, ahol a Canizares (Valencia) – Michel Salgado, Hierro (mindkettő Real Madrid), Marcelino Elena (Mallorca), Sergi (Barcelona) – Etxeberria (Bilbao), Valeron (Atletico Madrid, helyette Mendieta, Valencia), Guardiola (Barcelona), Fran (La Coruna) – Urzaiz (Bilbao, helyette Munitis, Santander), Raul (Real Madrid) összetételű spanyol csapat a 35. percben már 4-0-ra vezetett.

A parádét a huszonegy esztendős Raul vezényelte,

aki bő negyedóra leforgása alatt berámolt kettőt a boldogtalan Franz Wohlfahrt kapusnak, és összesen négy gólt szerzett. (Az akkor 21-szeres, összességében 102-szeres válogatott csatár a nemzeti együttesben soha máskor nem ért el egy meccsen négy gólt. Azon a különleges napon azonban ötöt is szerzett, de az egyiket Gilles Veissiere francia játékvezető képzelt les miatt érvénytelenítette.)

A VfB Stuttgarttal egy évvel korábban KEK-döntőt játszó Wohlfahrt utóbb azt mondta:

Ha csúcsformában vagyok, akkor akár 0-8 is lehetett volna.

A bécsi Kurier egyrészt „az osztrák futball legsötétebb napjának” nevezte a keserves szombatot, másrészt akasztófahumorral jegyezte meg: „A valenciai nézők azt hitték, tekemeccsen vannak.”

Amúgy nem ez Ausztria válogatottjának legsúlyosabb veresége, mert a „sógorok” csapata a hőskorban, 1908-ban 11-1-re kapott ki Anglia együttesétől, ráadásul Bécsben.

Ezzel együtt a Rambónak becézett Toni Pfeffer még a 2022-es világbajnokság Spanyolország–Costa Rica 7-0-ja után is azt kommentelte a közösségi médiában: „Annak idején Valenciában kezet csókoltam volna a spanyolok elleni 0-7-ért.”

Mario Haas szintén évtizedekkel később felidézte: „Öltözőben szerintem soha nem volt olyan mély csönd, mint akkor a miénkben. Egyikünk sem akart többé a válogatottban játszani. Én meg Grazban sokáig alig mertem kimenni az utcára.”

Beppo Mauhart, az Osztrák Labdarúgó Szövetség elnöke így kommentált 1999-ben:

Felfoghatatlan, miként hagyhatta magát ez a csapat így lemészárolni.

Erre a stílszerű válasz az lehet: úgy, ahogyan a bécsi stadionnévadó Ernst Happel edző Tirol Innsbruckja kapott ki 9-1-re az 1990 őszén a Bernabeu stadionban rendezett BEK-mérkőzésen a Buyo – Chendo, Spasic, Maqueda, Solana (Villarroya) – Michel, Hierro, Hagi, Aragon (Tendillo) – Butragueno, Hugo Sanchez összetételű Real Madridtól.

Nyolc és fél évvel ezután a katasztrófa nyomán leköszönő Herbert Prohaska szövetségi kapitány megtörten említette: „Pályafutásom legkínosabb perceit éltem át. Nem haragszom játékosaimra, egyszerűen csak csalódtam bennük és magamban is.”

A középhátvéd Wolfgang Feiersinger sem keresett mentséget: „Játékunkban semmi nem stimmelt, sem elöl, sem hátul. Szégyenteljes teljesítményt nyújtottunk.” Andy Herzog szerint az a 90 perc „kivégzéssel ért fel”. Walter Kogler bevallotta: „Azért imádkoztam, nehogy becseréljenek.”

Pedig beküldték. Az „agyonvertek” együttese így állt fel: Wohlfahrt (Stuttgart) – Schöttel (Rapid), Feiersinger (Dortmund, helyette Kogler, Tirol Innsbruck), Neukirchner (Sturm Graz), Pfeffer (Austria) – Cerny (1860 München), Mählich (Sturm Graz), Prosenik (Rapid, helyette Reinmayr, Sturm Graz), Herzog (Werder Bremen), Wetl (Rapid) – Haas (Sturm Graz, helyette Mayrleb, Austria).

Az alaposan megszórt labdarúgókra a Die Presse ekképpen húzta rá a vizes lepedőt:

Ez a kilenc gól egy csapásra tönkretett mindent, aminek felépítéséhez energia és idő kellett. A csodafiúkból egyszeriben közönséges pojácák lettek, akiken az egész világ csak nevet.

A spanyolok persze áradoztak. Az El Pais így számolt be a találkozóról „Spanyolország olyan idilli éjszakát élt át, amelyről José Antonio Camacho szövetségi kapitány eddig csak álmodott.” Az As megállapította: „Az első félidő műalkotás volt. Sebesség, irányítás, játék a széleken, passzok belül, kiugrások… Pep Guardiola szabta meg a ritmust. Fran követhetetlen cseleket rajzolt. Raul pedig tudatta, hogy a legjobb estéje lesz a válogatottban.”

Itthon a Népszabadság szintén lelkendezett: „Három futballista teljesítménye egyenesen a világszínvonal csúcsán mozgott: a négygólos Raul, továbbá Guardiola és Fran valamennyi megoldása lebilincselte az aréna 45 000 nézőjét, valamint a tévénézők millióit.”

A szurkolók 6-0-nál Gaizka Mendietát követelték a csapatba, miután a valenciai kedvenc aznap ünnepelte 25. születésnapját. Hetven perc elteltével be is állhatott, először szerepelt a válogatottban.

Negyven évvel korábban a valenciai Mestalla stadionban a spanyolok 6-3-ra győzték le az osztrákokat, akik nem gondolták, hogy ennél is súlyosabb vereség érheti őket ugyanott.

Az ibériaiak legnagyobb különbségű veresége Valenciában a Katzirz – Martos, Bálint, Garaba, Tóth József – Müller, Nyilasi, Mucha (Varga József) – Fazekas (Bodonyi), Kiss László, Izsó összeállítású magyar válogatottól 1981 tavaszán elszenvedett 3-0 (gól: Kiss, Bodonyi, Nyilasi).

Micsoda gyönyörűség, kiváltképp ahhoz képest, amit Mauhart elöljáró így nevezett 18 évvel később: „Abszolút rémálom!”