A Kronen Zeitung azzal kezdte tudósítását a huszonöt esztendeje, 1999. március 27-én rendezett Spanyolország–Ausztria Eb-selejtező (9-0) másnapján: „Ausztria visszatért a kőkorszakba.”
A szomszédok rettenetes másfél órát éltek át Valenciában, ahol a Canizares (Valencia) – Michel Salgado, Hierro (mindkettő Real Madrid), Marcelino Elena (Mallorca), Sergi (Barcelona) – Etxeberria (Bilbao), Valeron (Atletico Madrid, helyette Mendieta, Valencia), Guardiola (Barcelona), Fran (La Coruna) – Urzaiz (Bilbao, helyette Munitis, Santander), Raul (Real Madrid) összetételű spanyol csapat a 35. percben már 4-0-ra vezetett.
aki bő negyedóra leforgása alatt berámolt kettőt a boldogtalan Franz Wohlfahrt kapusnak, és összesen négy gólt szerzett. (Az akkor 21-szeres, összességében 102-szeres válogatott csatár a nemzeti együttesben soha máskor nem ért el egy meccsen négy gólt. Azon a különleges napon azonban ötöt is szerzett, de az egyiket Gilles Veissiere francia játékvezető képzelt les miatt érvénytelenítette.)
A VfB Stuttgarttal egy évvel korábban KEK-döntőt játszó Wohlfahrt utóbb azt mondta:
Ha csúcsformában vagyok, akkor akár 0-8 is lehetett volna.
A bécsi Kurier egyrészt „az osztrák futball legsötétebb napjának” nevezte a keserves szombatot, másrészt akasztófahumorral jegyezte meg: „A valenciai nézők azt hitték, tekemeccsen vannak.”
Amúgy nem ez Ausztria válogatottjának legsúlyosabb veresége, mert a „sógorok” csapata a hőskorban, 1908-ban 11-1-re kapott ki Anglia együttesétől, ráadásul Bécsben.
Ezzel együtt a Rambónak becézett Toni Pfeffer még a 2022-es világbajnokság Spanyolország–Costa Rica 7-0-ja után is azt kommentelte a közösségi médiában: „Annak idején Valenciában kezet csókoltam volna a spanyolok elleni 0-7-ért.”
Mario Haas szintén évtizedekkel később felidézte: „Öltözőben szerintem soha nem volt olyan mély csönd, mint akkor a miénkben. Egyikünk sem akart többé a válogatottban játszani. Én meg Grazban sokáig alig mertem kimenni az utcára.”
Beppo Mauhart, az Osztrák Labdarúgó Szövetség elnöke így kommentált 1999-ben:
Felfoghatatlan, miként hagyhatta magát ez a csapat így lemészárolni.
Erre a stílszerű válasz az lehet: úgy, ahogyan a bécsi stadionnévadó Ernst Happel edző Tirol Innsbruckja kapott ki 9-1-re az 1990 őszén a Bernabeu stadionban rendezett BEK-mérkőzésen a Buyo – Chendo, Spasic, Maqueda, Solana (Villarroya) – Michel, Hierro, Hagi, Aragon (Tendillo) – Butragueno, Hugo Sanchez összetételű Real Madridtól.
Nyolc és fél évvel ezután a katasztrófa nyomán leköszönő Herbert Prohaska szövetségi kapitány megtörten említette: „Pályafutásom legkínosabb perceit éltem át. Nem haragszom játékosaimra, egyszerűen csak csalódtam bennük és magamban is.”
