Hüvelyk Matyi az Eb-n: a grúzok négy éve a padlón voltak, most nemzeti hősök lettek

Visszatekintve elmondhatjuk, az Európa-bajnokság huszonnégy csapatosra emelése remek ötlet volt.

Ebben a gondolkodásban benne lehet a „minden szentnek maga felé hajlik a keze” effektus (a magyar válogatott egymás után háromszor jutott ki a kontinenstornára az emelés óta), de nehéz lenne megreklamálni a létszámbővítést, az ugyanis számos csodálatos sztorival kényeztetett el bennünket.

Szurkolótáborok sorában éled fel a remény,

hogy hosszú idő után (vagy először) sikerül kijutni. Az öreg kontinens „szürke foltjai” – azaz az Eb-t még soha meg nem járt országoké – kezdenek eltünedezni. Már csak tizenkilenc válogatott van, amely „Eb-szűz”: miniállamok (Andorra, Gibraltár, Liechtenstein, San Marino), szigetországok (Ciprus, Málta, Feröer), a volt Szovjetunió (Azerbajdzsán, Észtország, Fehéroroszország, Kazahsztán, Litvánia, Moldova, Örményország) és Jugoszlávia (Bosznia-Hercegovina, Koszovó, Montenegró) labdarúgásban gyengébb tagállamai, valamint Luxemburg és Izrael.

Luxemburg és Bosznia-Hercegovina egyaránt rekorder: a luxemburgiaké a világ legtöbb, sikeres kvalifikáció nélkül megvívott selejtezője, a bosnyákoké pedig a világ egyetlen jelenlegi válogatottja, amely szerepelt már világbajnokságon, de Eb-n még sosem (Izrael Európából még nem jutott ki kontinenstornára, de Ázsia-bajnok, és világbajnokságon is szerepelt). Az említett „Eb-szüzek” közül most Észtország, Bosznia-Hercegovina, Izrael, Kazahsztán meg Luxemburg is eljutott a pótselejtezőig, és nem lenne meglepetés, ha 2028-ban valamelyiküket már a mezőnyben köszönthetnénk.

Egy újonc viszont végigverekedte magát a kvalifikáción:

Georgia bár a csoportjában csak a negyedik helyen végzett Spanyolország, Skócia és Norvégia mögött, a Nemzetek Ligájában kitűnően szerepelt, és ezzel megnyílt előtte a kiskapu az Eb-re, ahogyan 2020-ban a magyar válogatott előtt is. A grúzok végig a hazai pálya előnyét élvezhették a pótselejtezőkön, és ezzel éltek is: előbb nehéz mérkőzésen 2-0-ra legyőzték Luxemburgot (a korábban az NB I-ben is megfordult Budu Zivzivadze duplázott, a mérkőzés döntő lélektani pillanata akkor jött el, amikor a luxemburgiak gólját 1-0-nál elvették VAR-visszajátszás után, és az azt megelőző grúz akció megakasztásáért Maxime Chanot piros lapot kapott), majd rendkívül harcos és izgalmas, de nem szemet gyönyörködtető meccsen 0-0 után tizenegyesekkel búcsúztatták a 2004-es Európa-bajnok görögöket.

A tbiliszi mérkőzés hangulata felejthetetlen volt: a grúz közönség mindent beleadott előbb a meccsbe, aztán az ünneplésbe, így a kvalifikáció pályainvázióval zárult.

„Ilyen heves érzelmeket soha életemben nem éltem át. Köszönetet kell mondanom a szurkolóinknak. Rengeteg stadionban játszottam már, de ehhez fogható támogatást még nem kaptam. Ti voltatok a döntő tényező” – idézte a Reuters hírügynökség a sérülés miatt lecserélt grúz csatárcsillagot, Hvicsa Kvaracheliát. A Napoli támadóját – aki az Eb-selejtezőket 4, a kijutásra második lehetőséget kínáló Nemzetek Ligája-meccseket 6 góllal zárta – nem kímélték a görögök, ötször szabálytalankodtak vele szemben, ebből háromszor sárga lapot érően. A grúz csapat erejét jelzi, hogy a Luxemburg elleni pótselejtezőt legnagyobb sztárja nélkül nyerte meg, a görögök ellen pedig a hosszabbításban túl tudta tenni magát Kvarachelia kidőlésén.

A játékosaim mind azt mondták nekem, nem turistáskodni mennek majd Németországba. Remek, ezt egyébként is tudtam, ambiciózusnak kell lennünk. Nyilván mi leszünk az Európa-bajnokság Hüvelyk Matyijai, de nem így állunk a meccsekhez

– mondta a L’Équipe-nek adott interjúban Willy Sagnol, a grúzok szövetségi kapitánya. A válogatottat 2021 óta irányító (korábban a francia utánpótlás-válogatottaknál, a Girondins Bordeaux-nál és a Bayern Münchennél dolgozó) szakember elmondása szerint azért fogadta el a grúzok ajánlatát, mert az nagyfokú szabadságot kínált neki, valamint egyből jól megértette magát a szövetség elnökségében dolgozó egykori Bundesliga-profikkal, akiket még játékoskorából ismert. A játékosként vb-ezüstérmes, BL-győztes „Sagnolcsvili” – ahogy a So Foot nevezte – Georgia Marco Rossija lett. A kvalifikációval ő érte el a legnagyobb eredményt a függetlenedett ország szakvezetői közül, és ha még 15 meccsen a posztján marad, akkor Vladimír Weisst és Temur Kecbaját megelőzi a válogatott edzői örökrangsorában. Öt mérkőzés (két felkészülési, három az Eb-n) garantáltnak tűnik.

Georgia negyedikként jutott el a volt Szovjetunió tagállamai közül az Európa-bajnokságra. Az államalakulat széthullását követően az „első fecske” természetesen a független Oroszország volt (Eb-debütálás: 1996, de az oroszok a Szovjetunió és a FÁK eredményeinek örökösei is), a második Lettország (2004), a harmadik Ukrajna (2008). A többi európai exszovjet tagállam ugyanabban a malomban őrölt: infrastrukturális és anyagi problémák, kevés csapatos és/vagy gyenge színvonalú bajnokság, kevés magas szinten futballozó légiós. Infrastrukturálisan és pénzügyileg az azeriek tartanak legelőrébb, kirakatcsapatuk (Qarabag) rendszeres résztvevője – nem is epizodistaként – az európai kupaküzdelmeknek, ahogyan korábban a fehéroroszoknak (BATE) is volt igen erős együttesük. A grúzoknak viszont nem volt ilyen.

Még a szovjet idők helyi kirakatcsapata, a 19 elsőségével grúz rekordbajnok, KEK-győztes (1981), kétszeres szovjet bajnok (1964, 1978) és kupagyőztes (1976, 1979) Dinamo Tbiliszi sem tudott számottevő sikereket elérni a kontinentális porondon a függetlenné válás óta, egyetlen csoportkörös szereplése 2004-re datálódik (UEFA Kupa; a csapat minden meccsét elvesztette a főtáblán). Georgia sosem volt harmincadiknál jobb pozícióban az UEFA európai rangsorában, 2017 óta pedig az első negyvenből is kiszorult.

A 2023-as évben a grúz csapatokat a 46. helyre rangsorolta az európai szövetség az 55 országból, Magyarország a 25. ugyanebben a rangsorban.

Pedig a grúz futball a nagy Szovjetunióban is rendkívül fontos szerepet játszott – még ha nem is akkorát, mint a domináns orosz és ukrán. A szovjet válogatott 1960-as, győztes Eb-döntőjén a grúz Szlava Metreveli szerezte az egyenlítő gólt Jugoszlávia ellen. Az Orosz és Ukrán SZSZK-n kívül általában a Grúz SZSZK volt a harmadik tagköztársaság, amelynek egynél több csapata szerepelt a szovjet élvonalban (a Dinamo Tbiliszi mellett a Torpedo Kutaiszi, a Szpartak Tbiliszi, a Guria Lancshuti és a Lokomotivi Tbiliszi is megjárta az első osztályt). A grúzok voltak a szovjet liga harmadik legeredményesebb szereplői – csapataik 68 alkalommal játszottak az élvonalban, mérlegük 2 bajnoki cím, 5 ezüst- és 13 bronzérem –, a Dinamo Tbiliszi az egyetlen többszörös bajnok, amely nem az Orosz vagy az Ukrán SZSZK-ból jött. Kontextusképp: a Szovjetuniónak csak három nem orosz vagy ukrán bajnokcsapata volt (Dinamo Tbiliszi, Ararat Jereván, Dinamo Minszk). Ráadásul talán a grúz iskola volt a legszórakoztatóbb: az orosz és az ukrán játékstílus is nagyon fizikális, rengeteg futásra, gyorsaságra és fegyelmezettségre épül; a grúz viszont

erősen támaszkodik az egyéni képességek kibontakoztatására, a cselekre meg a trükkösségre.

„Kik ezek a játékosok és honnan jöttek? Ha a gyerekkori énemnek azt mondják, szovjet kozmonauták hozták ezeket a futballistákat az űrből a Földre, hogy leigázzák a világ labdarúgását, akkor lehet, elhittem volna (…) A hagyományos szovjet alapokat – önzetlenség, csapatmunka, jó passzjáték – szinte dél-amerikai labdaművészet egészítette ki. Gyerekfejjel azt gondoltam, 1978 és 1981 között a Dinamo Tbiliszi volt az a csapat, amely a legjobban megközelítette a totális futball Ajaxát” – írta Craig McCracken, akit ifjúkorában elbűvölt a grúz csapat látványos futballja. A Dinamo Tbiliszi 1977 és 1981 között megverte az Internazionalét (1-0), a Napolit (2-0), a Herthát (1-0), a Liverpoolt (3-0), a West Ham Unitedet (4-1) és a Feyenoordot (3-0) európai kalandozásai során, melyeket a Carl Zeiss Jena elleni, győztes KEK-döntő (2-1) koronázott meg.

Bármilyen szép futballörökséget hozott magával a függetlenedett Georgia, egyetlen kvalifikációs sorozatban sem volt szerencséje. A mai napig egyetlen olyan vb- vagy Eb-selejtezősorozat sem volt, amelyen a grúzok pozitív mutatóval zártak volna. Legjobb mérlegük 5 győzelem és 5 vereség az 1996-os Eb-selejtezőkről, de hát ott a vb-negyedik bolgárokkal és a későbbi Európa-bajnok németekkel kellett volna tartaniuk a lépést. Pedig az a csapat volt talán a legerősebb a független grúz válogatott történetében: Sota Arveladze, Temur Kecbaja, Georgi Kinkladze, Georgi Nemsadze vagy Miheil Kavelasvili mind elit csapatokban játszott. Éppenséggel az utánuk jövő generáció (Kaha Kaladze, Levan Ckitisvili, a jelenlegi futballszövetségi elnök Levan Kobiasvili, illetve helyettese, Alexander Iasvili) sem volt elhanyagolható erősségű, de a válogatott sosem jutott igazán közel a kijutáshoz.

Ahhoz, hogy a nemzeti csapatra végre rámosolyogjon Fortuna, az UEFA döntése kellett. Az európai szövetség a Nemzetek Ligája elindítása után hangsúlyt fektetett arra, hogy legalább egy utat megnyisson a kontinentális alsóház válogatottjai előtt az Eb-re. Így kvalifikálta magát legutóbb Észak-Macedónia, amely ugyan mindhárom mérkőzését elveszítette, a játékával nem vallott szégyent. Az NL C-ligájában szereplő grúzok úgy gondolták: ezeken a meccseken mindent bele kell adni, mert az új versenysorozat sokkal jobb esélyt biztosít az Eb-kvalifikációra a pótselejtezőn keresztül, mint a „rendes” Eb-selejtező.

„Tisztában vagyunk vele, hogy ha nehéz sorsolást kapunk, akkor aligha vesszük sikerrel az Eb-selejtezőket, de a Nemzetek Ligája lehetőséget ad, hogy eljussunk a pótselejtezőkre. Végre van egy út, amin olyan csapatok is kvalifikálhatják magukat, amelyeknek másképp nem lenne erre esélyük, és ez a fejlődés mozgatórugója lehet” – magyarázta az iNews-nak az angol David Webb, a válogatott egyik edzője.

A grúzok a hat meccsből négyen gólt sem kaptak

– a Valencia kitűnő kapusa, az óriás termetű Giorgi Mamardasvili, helyettese, a veterán Giorgi Lorija és a védelem jelesre vizsgázott –, Kvarachelia és Zivzivadze szállította a gólokat, a válogatott 5 győzelemmel és 1 döntetlennel valósággal lelépte a Bulgária, Észak-Macedónia, Gibraltár alkotta riválistriót. Georgia a C-liga összesített rangsorának élén végzett, így bebiztosította magának a pótselejtezőt. Erre szüksége is volt, mert az Eb-selejtezőkön fikarcnyi esély sem volt Spanyolország, Skócia, Norvégia mellől a továbbjutásra.

Willy Sagnol csapata az elmúlt években erőddé változtatta tbiliszi otthonát: Georgia legutóbbi 13 hazai mérkőzéséből csak egyet veszített el (azt viszont nagyon, 7-1-re maradt alul Spanyolország legjobbjai ellen), kilencszer gólt sem kapott. Mivel a grúzok az elődöntőt és a playoffdöntőt is otthon játszhatták, bízhattak a hazai pálya előnyében. Ha a spanyolok elleni teljes összeomlást kivesszük, akkor a vizsgált időszakban csak a svédeknek és norvégoknak volt legalább 1 xG-nyi helyzetük Tbilisziben, és a két északi csapat egyike sem tudott élni ezzel (a svédek kikaptak 2-0-ra, a norvégok 1-1-re végeztek). A pótselejtezőn Luxemburg és Görögország együttvéve jutott el 0,98 xG-ig és 4, kaput eltalált lövésig… Most a közönség is meg tudta támogatni a csapatot, nem úgy, mint 2020-ban, amikor a grúzok ugyancsak eljutottak az NL-en keresztül az Eb-pótselejtezőig, de zárt kapuk mögött otthon alulmaradtak az északmacedónokkal szemben.

„Amikor kineveztek, éreztem, micsoda csalódottság és szomorúság van a grúz futballban az Eb-kvalifikáció elszalasztása miatt. Ugyanakkor a tény, hogy a válogatott elérte a pótselejtezőt, azt bizonyította: reális esély van a kijutásra. A cél az, hogy modernizáljuk a csapat futballját, gyors támadásokkal kihasználjuk az átmeneteket. A miénkhez hasonló együtteseknek kockázatot kell vállalniuk, mert ha nem kockáztatunk, akkor semmi esélyünk. Nem állhatunk be védekezni, ki kell provokálnunk az ellenfél hibáit. A grúzok nagyon büszke emberek, egyre több feltörekvő játékosuk kerül magas szintű európai csapatokhoz, és nekik kell húzóemberekké válniuk” – magyarázta kinevezése után Willy Sagnol a FIFA-nak adott nagyinterjúban.

Az említett feltörekvők – a Nápolyban sztárrá vált Kvarachelia, Mamardasvili, a Metzben játszó Georges Mikautadze, a Torino védelmét erősítő Szaba Szazonov, a Watfordban légióskodó Giorgi Csakvetadze vagy a Bordeaux-ban futballozó Zuriko Davitasvili – 22-24 évesek, ideális korban vannak, és még továbbfejlődhetnek. Sok más válogatotthoz hasonlóan

a grúzok is kihasználták diaszpórájukat

– Szazonov Oroszországban született és nevelkedett, Mikautadze Franciaországban nőtt fel –, de a keret jó része a grúz utánpótlásképzés terméke. A grúzoknak csapatnyi játékosuk futballozik topligában, és van még 15-20 emberük, aki „meglehetős” színvonalú bajnokságban (Ausztriában, Ukrajnában, Oroszországban, Cipruson, Lengyelországban, Szlovákiában, Svájcban, az MLS-ben) légióskodik.

Az UEFA adatai szerint 2015 és 2021 között megduplázódott az igazolt férfi futballisták száma Georgiában, a válogatási lehetőség így a jövőben egyre bővülhet. A nemzeti szövetség UEFA-támogatással újított fel több stadiont és alakított ki edzőkomplexumokat, valamint egy központi, nemzeti futballakadémiát. Az U21-es válogatott a hazai (társ)rendezésű 2023-as Eb-n Portugáliát, Hollandiát és Belgiumot is megelőzte csoportjában (a negyeddöntőben esett ki Izrael ellen). A jövő biztató, a jelen euforikus. A megdicsőült játékosok és a szakmai stáb, valamint a labdarúgó-szövetség vezetői magas állami kitüntetést kaptak a történelmi kvalifikáció elismeréseképpen, a Nemzeti Bank emlékérmet bocsát ki, hogy megünnepelje a kijutást.

„Igazán tiszteletre méltó, amit elértek, az a minimum, hogy az ország és az állam nevében elismerjük őket” – jelentette be Irakli Kobahidze, Georgia miniszterelnöke.

A következő lépcsőfok már a közvetlen felkészülés, majd az Európa-bajnokság: a grúzok Törökország ellen kezdik meg szereplésüket, majd Csehországgal és a 2016-os győztes Portugáliával meccselnek. Viszonylag szerény reményekkel, valóban a mezőny Hüvelyk Matyijaként – de bizonyítva az ország futballjában rejlő potenciált.

Csak azt bánhatják, hogy nem rendezhetnek hazai pályán minden mérkőzést…