Harminc éve, a magyar–svájci válogatott mérkőzés előtt fél órára teljes sötétség borult a Népstadionra. Aztán – nem csak fél órára – a magyar futballra.
A válogatott fényárban is úgy mozgott, mintha sötétben tapogatózott volna. Az alpesi ellenfél 1922. június 15-én ért el 1-1-et Budapesten, aztán – tizenhat találkozón – rendre kikapott, nem is akárhogyan, hiszen az összesített gólkülönbség 62-9 volt.
Ám 1994. március 9-én a svájciak bő fél óra elteltével már 2-0-ra vezettek, jóllehet két csatársztárjukat nélkülözték, mert Stephane Chapuisat, illetve Adrian Knup a Dortmund–Stuttgart Bundesliga-találkozón (1-2) játszott. Sőt Knup szerezte a vendégek mindkét gólját, majd Chapuisat szépített.
Nálunk Ciriaco Sforza, aztán Nestor Subiat, végül Eszenyi Dénes iratkozott fel az eredményjelző táblára, s bár Verebes József szövetségi kapitány „nyugodt légkört és bizalmat” kért a szurkolóktól, azt egyáltalán nem kapta meg. A „mágust” szinte az egész mérkőzés alatt durván sértegette a zászlós magyar tábor, s amikor a győri Klausz László egészen közelről Marco Pascolo kapus kezébe fejelte a labdát, felhangzott a gúnykiáltás: „Játszik az ETO…”
A mindössze 7000 néző nehezen viselte, hogy
és Roy Hodgson, a vendégek angol szakvezetője is 1922-re, a sokáig páratlan döntetlenre emlékeztetett: „A statisztika szerint több mint hetven éve először távozik legyőzetlenül Magyarországról a svájci válogatott. Ez pedig elég nagy idő ahhoz, hogy megbecsüljük a sikert.”
A Végh – Mracskó, Bánfi (Márton), Urbán (Lipcsei), Keresztúri – Balog (Illés), Pisont, Détári (Halmai), Hamar (Eszenyi) – Klausz, Vincze összetételű együttes veresége rettenetes lavinát indított el. A címeres mezes magyar csapat 1994 első fél évében további hét mérkőzést játszott, és egyet sem nyert meg! A mérleg júniusig két döntetlen (Ausztria 1-1, Horvátország 2-2) és hat kudarc (Svájc után Szlovénia 0-1, Dánia 1-3, Lengyelország 2-3, Hollandia 1-7, Belgium 1-3) volt.
A helyzet odáig fajult, hogy az eindhoveni hetes és a brüsszeli hármas között Gallov Rezső államtitkár, a sporthivatal elnöke levelet küldött dr. Laczkó Mihálynak, az MLSZ elnökének, s azt javasolta a labdarúgó-szövetség első emberének: mondjon le tisztségéről. Szokatlan lépését azzal magyarázta:
Laczkó Mihálynak – és rajta keresztül az MLSZ egész elnökségének – a tekintélye olyannyira megingott, hogy az már a sportág jövőjét veszélyezteti.
Miután a futballszövetség legfőbb elöljárója napokig nem reagált, Gallov a válogatott után indult Belgiumba, hogy tárgyaljon Laczkóval az esetleges leköszönésről. Az OTSH vezetője azonban a brüsszeli repülőtéren arról értesült: az eredeti tervektől eltérően az MLSZ elnöke nem tartott a csapattal.
A meccs napján kiderült, miért nem. Laczkó a mérkőzés délelőttjén itthon bejelentette: lemond. Azért nem mulasztotta el, hogy megjegyezze: „Felteszem, Gallov úr már fogalmazza azokat a leveleket is, amelyeket a többi csapatsportág szövetségének ír. Ha nem, akkor nem értem, miért bennünket ért az a megtiszteltetés, hogy külön foglalkozott velünk.”
A hollandok elleni 1-7 után a Nemzeti Sport a Verebes Józsefhez az MTK 1987-es bajnoki címe alkalmából írt Döme Zsolt–Verebes István szám refrénjével gúnyolta a trénert: „Meglátja, mester, menni fog…”
Az előrejelzés amúgy helytálló volt, mert Laczkóhoz hasonlóan Verebes is félreállt. A Magyar Televízió pedig a válogatottról mondott le. Mialatt Eindhovenben sűrűn hullottak az Oranje góljai, idehaza a tévében Az állat című Belmondo-filmet sugározták.
Hollandiában a mérkőzés után a csapatbusznak támaszkodó Illés Bélával találkoztam. „Kivolt” nagyon. Még szép – gondoltam – hét gonosz gól nem tesz jót a kedélynek.
„Tudod, mit mondott nekem a meccs előtt?” – kérdezte hirtelen. Nem kellett mondania, hogy a kapitányról beszél.
Itt van ez a vén, öreg Rijkaard, simán megszívatod.
A roskatag Rijkaard védő létére két gólt ért el a hétből.
A Verebest váltó Mészöly Kálmán ilyet – tudomásom szerint – nem mondott, de változás nem következett be: az elátkozott 1994-es esztendőben további két döntetlen (Törökország 2-2, Németország 0-0) és ugyancsak két vereség (Svédország 0-2, Mexikó 1-5) következett.
Az egész éves mérleg tehát így festett:
Ehhez járult, hogy az európai kupákban az FTC kettős vereséget szenvedett a Tirol Innsbrucktól (0-3, 1-2), a Vác a 2-0-s hazai győzelem után 120 perces meccsen 4-0-ra kikapott Limasszolban az Apollontól, az MTK-t pedig 5-0-val intézte el a Mechelen, amely a Hungária körúti visszavágón beérte 1-1-gyel. A Honvéd, ha nyeretlen maradt is, legalább partnere volt a Manchester Unitednak (2-3, 1-2).
A Nemzeti Sport így magyarázta a teljes nihilt: „Nálunk a labdarúgást nagyon sokáig megkülönböztetett figyelemmel kezelték. Amolyan első sorba állított látványosságnak számított, amellyel azt akarták elérni, hogy az emberek megtalálják az életben az örömforrást. Ennek érdekében aztán mindent megadtak a sportágnak, és ettől annak óriási vonzereje lett. Szinte a semmiből jöttek elő a jobbnál jobb futballisták, akik a grundokon önmagukat képezték. Világhatalom lettünk a labdarúgásban, és nagyon meg voltunk elégedve. Építettük a szocializmust, létrehoztuk a mamut egyesületeket, és minden sportsikert a kapitalizmus feletti felsőbbrendűségünk jelének állítottunk be.
Ezzel magyarázható többek között az elkényelmesedés, az »úgyis lesz majd valahogyan« gondolkodás térhódítása.”
Szerencse, hogy azóta alapvető a változás.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="90" width="408" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
