Le a kalappal a sokat fejlődő Arsenal előtt, de kérdéses, hogy a gólerős játék meddig tartható fenn

A tavalyi ezüstérem után Mikel Arteta Arsenalja ismét az élmezőnyt ostromolja: a Brentford elleni bajnoki mérkőzés előtt a Manchester Citytől egy, a Liverpooltól két ponttal lemaradva állt a harmadik helyen az együttes. Ráadásul az Ágyusok az idei naptári évben a hazai bajnokságban eddig százszázalékosak: a Liverpool és a Nottingham legyőzése mellett a Newcastle ellen négy, a Crystal Palace és a Burnley ellen öt, a Sheffield és a West Ham United ellen pedig hat gólt szereztek. Ugyanakkor a Bajnokok Ligájában a Porto elleni hazai visszavágót egygólos hátrányban várják a londoniak; az idegenbeli 1-0-s vereség alkalmával még a kaput sem sikerült eltalálniuk.

A helyzet tehát kissé ellentmondásos.

Itt az ideje, hogy közelebbről is megvizsgáljuk az együttes fejlődési trendjeit.

Mikel Arteta 2019 végén érkezett egykori klubjához, amelyben vezetőedzőként is megkapta élete első megbízatását. Azelőtt a Manchester Citynél Pep Guardiola asszisztenseként tevékenykedett, nem meglepő tehát, hogy saját csapatával is hasonló futballt próbált játszatni a kezdetktől fogva. A jól kimunkált pozíciós játék az általa vezetett Arsenalnál szinte az első perctől megfigyelhető volt. Az eredmény azonban nem jött gyorsan: a gárda még 2020 karácsonyán is a tabella közepén szerénykedett, Arteta állását pedig nagy valószínűséggel az mentette meg, hogy a mérkőzéseket ekkortájt nézők nélkül rendezték. A türelem azonban lassan kifizetődött, s a 2021/22-es évadot már ötödikként, a legutóbbit pedig ezüstérmesként zárta a csapat. Tavaly különösen a védekezés volt kiemelkedő, miközben a pozíciós játék minőségében az együttes nem tudta utolérni a 2023 tavaszán űrfocit játszó Manchester Cityt, így a tabellát sokáig vezető Arsenal másodikként végzett.

A karácsonyi szünet környékén a csapat még látványos formaingadozást mutatott: többek között az Aston Villa, a West Ham és a Fulham is legyőzte az Ágyúsokat. Év eleji, kitűnő elemzésében Mészáros Ábel is figyelmeztetett: az Arsenal visszaesése mögött nem pusztán a balszerencse és a kihagyott helyzetek sokasága áll, sokkal inkább labdakihozatali problémái vannak a társaságnak, amelynek játékát ez statikussá, kiszámíthatóvá teszi az ellenfél kapujához érve is. Azóta az Arsenal az angol bajnokságban jó néhány gólzáporos győzelmet aratott, és több tekintetben is történt előrelépés, de a Porto elleni mérkőzés, valamint a szerzett gólok jellege és időbelisége is mutatja:

a korábbi problémák olykor még visszatérnek.

Az első lényeges aspektus az Arsenal góljainak jellege és időbeli eloszlása. Nyilvánvaló, hogy a mélyen védekező kis csapatokat (a nagy különbségű győzelmek az elmúlt hetekben ilyen mérkőzéseken születtek) akciógóllal a legnehezebb feltörni. Egy korai akciógól, esetleg egy pontrúgásból megszerzett vezetés megkönnyíti a mérkőzés későbbi szakaszait, hiszen az ellenfélnek ezt követően többet kell kockáztatnia, ráadásul a fokozódó fizikális és mentális fáradtság is növelheti a majdani bekapott gólok számát. Vegyük tehát végig az Arsenal gólzáporos győzelmeit!

• Crystal Palace (5-0): két gól szögletből az első félidőben, majd három kontrából a másodikban.
• West Ham United (6-0): négy gól az első félidőben, ebből egy akcióból, egy büntetőből, kettő pontrúgásból; két gól a második félidőben, egy akcióból, egy távoli lövésből.
• Burnley (5-0): távoli gól az első lövésből a 4. percben, majd büntetőből az első félidő végén; három akciógól a második félidőben.
• Newcastle United (4-1): egy gól szögletből az első félidőben; a szünet után kettő akcióból, majd egy szögletből.

Látható tehát, hogy a gólzáporos győzelmek alkalmával az Arsenal vagy rögzített helyzetből ért el az első gólt, vagy nagyon korán megszerezte a vezetést. Ez persze nem feltétlenül a csapat teljesítményének kritikája: egy domináns együttesnek is meggyűlhet a baja a mélyen betömörülő ellenfelekkel szemben. Szükség van tehát a pontrúgásból, átlövésből, kontrából szerzett gólokra is.

Netán mégiscsak van szerepe a véletlennek, és ami decemberben kimaradt a kapu előtt, az most bemegy? Nos, az eredmények alakulásában mindig szerepe van az efféle véletlenszerű, hullámzó trendeknek. Elemzői szempontból azonban érdemesebb megvizsgálni az Arsenal akciógóljait: változott-e valami az elmúlt hetekben?

Labdabirtoklásban tehát a londoniak a szokásos pozíciós játékot játsszák 2-3-5-ben, vagy 3-2-5-ben. Arteta elképzelése ezt illetően mindenkinél jobban hasonlít Guardioláéhoz: a játékosok jól megkomponált szerkezetben, a pálya teljes szélességében járatják a labdát. A Gabriel, Saliba védőpáros mellé vagy elé tagozódik be a 100 millióért igazolt Declan Rise, a jobbhátvéd Ben White, illetve a Zinchenko hiányában az utóbbi hetekben balhátvédet játszó lengyel Jakub Kiwior. Arteta tehát szintén hisz a hamis szélsőhátvédekben, akik elsősorban nem a vonal mellett klasszikusan felfutva segítik a támadást, hanem befelé helyezkedve – a kontrákat biztosítva – hátul maradnak. A vonalak között játszó Odegaard és Havertz feladata a labdák felvétele és forgatása, míg a széleken Saka és Martinelli húzza szét az ellenfelet, területet nyitva a középcsatárként érkező Gabriel Jesusnak vagy Leandro Trossard-nak.

Az Arsenal egyik legnagyobb problémája a labdabirtoklás lassúsága és statikussága volt:

hiába ment a labda oda-vissza a pálya egyik oldaláról a másikra, az Arsenal borzasztó lassan ért fel, így gyakorlatilag saját maga tolta be az ellenfeleit mélyen a kapu elé. Ebből kifolyólag Saka és Martinelli számára sem maradt elég terület, hogy védőjét lendületből megverve juthasson a kapu elé, ez pedig a középen érkezők lehetőségeit is limitálta. A játékkép kísértetiesen hasonlított ahhoz, amit bő egy hónapja a Barcelonáról leírtunk: mivel a játékosok folyamatosan statikus helyzetben érkeznek a kapu elé, közép- és hosszútávon az xG-mutatót szükségszerűen „becsapva” alul fognak teljesíteni. Az elmúlt hetekben azonban ezen a téren látható némi fejlődés, amelynek több szintje is van.

A legfontosabb, hogy az Arsenal valamivel gyorsabban érkezik az ellenfél kapuja elé. A játékosok jobban érzik az egyensúlyt, melyik pillanatban kell lendületből betörni a védelem mögé, hogy a támadás ne legyen túl direkt, de ne is tolják vissza az ellenfelet a kapu elé. A területbe belőtt labda így akár hátulról, hosszabban is érkezhet, akár a védősorból, akár Declan Rice lábáról. Havertz, Odegaard vagy éppen Trossard pedig indulhat is a vonalak között, elsősorban a szélső és a belső védő közötti területről „kibontva” az ellenfelek védekezését.

Áttörés a Newcastle ellen. White, Havertz és Martinelli is gyorsan a védelmi vonal mögé indul; nem várják meg, amíg az ellenfél betömörül a kapu elé. Martinelli visszagurításából a második hullámban érkező Havertz szerzi a győztes gólt.

A Burnley elleni első gól. Direkt támadás végén Martinelli befelé húz, Kiwior mögé kerül, a visszagurításból Odegaard távolról szerzi meg a vezetést.

Ehhez kapcsolódik egyénileg Bukayo Saka szerepe is. A fiatal jobbszélső az Arsenal egyik legfontosabb alapemberévé nőtte ki magát az elmúlt években, amit a számok is bizonyítanak. Saka 13 góljával és 7 gólpasszával messze a házi „kanadai táblázat” élén áll, az xG, az xA (várható gólpassz) és az xGChain (azon lövéssel végződő támadások értéke, amelyekben a játékos részt vesz) mutatóban is a csapat éllovasa. Az xGBuildup (az előbbi xGChain mutató kulcspasszok nélkül) tekintetében (10.45) is csak William Saliba (11.96), Declan Rice (12.00) és Martin Odegaard (12.45) előzi meg őt, ami azt mutatja:

Saka a labdakihozatalokban is nagyobb mértékben vesz részt csatártársainál.

Ez olykor hátrányos is, hiszen a kaputól távol kerülve nehezebben tud egy az egy elleni, vagy lövőhelyzetbe kerülni, ám mindeközben megvan a labdabiztossága ahhoz, hogy a letámadás alól kiforogva segítse csapatát egy-egy szorult helyzetben. Egyre többször mozog befelé, a szélső és belső védő közötti területet támadva, de érdekesség, hogy a mellette játszó szélső védő ilyenkor nem, vagy nem mindig hajt végre mögé kerülést. Az Arsenal játéka ezekben a szituációkban centrálisabbá válik, Saka pedig a kapuhoz közelebb jutva képes beadó vagy lövőhelyzetbe kerülni, úgy, hogy egy védővel kevesebb van az útjában.

Saka beindul a védelmi vonal mögé, de White nem hajt végre mögé kerülést. Bár az Arsenal szerkezete így „keskenyebbé” válik, Saka közelebb kerül a kapuhoz, és Odegaard passzából nagyszerű gólt lő.

Az Arsenal játéka így kevésbé szorul a szélekre, amit egy másik taktikai fejlődés is elősegít: a játékosok mind többször próbálkoznak a labda oldalának túltöltésével, akár felépített támadásnál, akár egy-egy hosszú kirúgás után. Ezzel a játékosok közötti távolság is csökken, továbbá az ellenfél védekezését is „kibillentik”, ami pörgősebbé teszi a játékot.

A levegőben lévő labda összeszedése után az Arsenal túltölti a pálya bal oldalát. A játék Odegaardon keresztül a másik oldal felé folytatódik, ahol Saka izoláltan, egyedül érkezik, és szerez gólt.

A Sheffield elleni első gól. A játékosok túltöltik a pálya bal oldalát, a vonalak között minden folyosóba van beinduló ember. Az ellenfél védelme az alapvonalig visszahúzva, Odegaard a második hullámban érkezve lőhet gólt.

A korábban látott támadásépítési problémák azonban még nem múltak el teljesen,

s ezt leginkább a Porto elleni BL-negyeddöntő odavágója mutatta meg. A portugál együttes kitűnően szervezett 4-1-4-1-es védekezéssel várta a londoniakat: a középső blokkból meglepetésszerűen kitámadva, visszafelé kezdte tolni az Arsenal labdakihozatalát. Miközben a Porto a labdára is jóval nagyobb nyomást helyezett, mint például a Sheffield United, a védelmi vonal is jóval magasabban volt, amit így a támadók beindulásai kevésbé tudtak veszélyeztetni. Az Arsenal nehezen találta a játék ritmusát, ismét felbukkantak a két szélső felé kiküldött, lassú, magas labdák, ráadásul a nagy nyomás alatt Rice és Ödegaard is egyre inkább a védelmi blokkon kívülre kezdett mozogni. Az angol együttes végül 95 perc alatt egyszer sem találta el a kaput, a hazaiak pedig a hosszabbításban szerezték meg a győztes gólt.

Labdakihozatal a Porto ellen. Ödegaard visszalép, a felállást 3-2-5-re alakítva, a Porto 4-3-3-ban emberfogással tolja visszafelé az Arsenalt. A londoniak az egész mérkőzésen nehezen tudtak berendezkedni az ellenfél térfelén.

Visszatér az ellenfél térfelén korábban látott statikus játék: Saka álló helyzetben kapja a labdát, Trossard beindul, de nem megfelelő ütemben. Saka kénytelen visszapasszolni a labdát.

Az Arsenal labda elleni játéka az idén végig kiemelkedő volt. A Premier League-ben messze a legkevesebb xG-t (22.12) engedték az ellenfeleknek, a Manchester Cityt (25.70) és a Liverpoolt (33.789 is jócskán megelőzve. Itt látszik Arteta munkáján, milyen pontossággal szervezte meg csapata együtt mozgását, a területvédekezést és az emberfogást kitűnően váltogatva. Az ellenfél térfelén az Arsenal agresszívan és szervezetten támad le. A 4-4-2-es felállásban a labda közelében lévő ellenfeleket emberfogással semlegesíti a csapat, míg a túloldali szélsők általában a centrumot zárják le. Szükség esetén akár a középhátvédek is fellépnek az emberükkel, nem félve attól, hogy mögöttük esetleg több terület marad. A saját térfélen pedig a csapat gyakran emberfogásra áll át: Saka szükség esetén ötödik védőként is követi visszafelé az ellenfél balhátvédjét, ugyanakkor az első sor itt is ügyel arra, hogy a szerkezeti kompaktság és a labdásra helyezett nyomás megmaradjon. A rendszer tehát nagyjából ugyanaz, amit az Ágyúsoktól labda ellen már a múlt szezonban is láthattunk, s továbbra is rendkívül magas szinten működik.

Letámadás a Porto ellen, 4-4-2-ben. Trossard az ellenfél kapusát támadja, Odegaard a labda oldali középhátvédre lép fel. A labda oldalán mindenki agresszívan embert fog, még a középhátvédek is követik a visszalépő támadókat. Martinelli, mint túloldali szélső, a kompaktságra ügyel.

Védekezés a saját térfélen. Saka visszazár a szélen, és két emberre is ügyel, Odegaard és Martinelli pedig az első sorban helyezkedik, hogy az alakzat ne váljon passzívvá. A pillanatnyi felállást így leginkább 5-2-3-nak lehetne leírni.

Végezetül érdemes röviden szót ejteni az Arsenal támadó szögleteiről is, hisz a Premier League mostani szezonjában az Arsenal magasabb xG-t hozott össze szögletből (11.25), mint akár A Liverpool (9.07), akár a Manchester City (6.24). A leghatékonyabb szögleteikre (amelyek góllal végződtek) általában az a jellemző, hogy az ellenfelet az öt és felesen belülre visszatolva, azt a területet túltöltve alakítanak ki fejelési lehetőséget. Ezzel egyrészt a fejelőknek nem kell túl távolról érkezniük, másrészt a második hullámból is kínálkozik lövési lehetőség, hiszen az ellenfél védőinek nagy része „vissza van húzva” a kapu közelébe.

Gól szögletből a Newcastle, illetve a West Ham ellen. Cél az ötösön belüli terület túltöltése, a labda így élesen a kapu elé érkezik.

Az Arsenal tehát folytatja a koncepciózus, hosszútávú építkezést, amely több éves munkával immár a PL egyik élcsapatává tette a londoni együttest. Kérdéses azonban, hogy a jelenlegi gólerős játék meddig fenntartható,

mi történik, ha egyszer az Arsenalnak hátrányban is felállt fal ellen kell játszania.

Bár ebben a szegmensben is történt némi előrelépés, a Porto ellen látottak még óvatosságra intenek.

A verseny azonban nagyon szoros a három élcsapat között, a londoni klubot pedig az elmúlt évek fejlődéséért a végeredménytől függetlenül elismerés illeti.