Bár a Netflix-sorozatnak vége, Sunderlandben továbbra is dráma drámát követ

Csendben, mindenféle felhajtás nélkül került fel a Netflixre két hete a Sunderland ‘Til I Die című dokumentumfilm-sorozat harmadik évada. A sorozat 2018-as debütálásakor méltán aratott hatalmas sikert, hiszen az imázsfilmként működő, steril és kockázatmentes focidokumentumfilmek divatja idején ez nem nélkülözte a drámát. Sőt valódi összeomlást örökített meg, hiszen a másodosztályba kiesett Sunderlandről

azzal a szándékkal forgattak, hogy végigkövetik, ahogy visszajut a csapat a Premier League-be,

ehhez képest kiesett a harmadosztályba. Megismerhettük a tragikusan félremenedzselt klub egymást váltó, röhejesen inkompetens vezetőit, a hétről hétre nagy pénzeket felvevő, de semmit nem produkáló focistáit, no meg a nehéz sorsú, munkásosztálybeli szurkolókat.

A klubtól ott búcsúztunk el, hogy maradt a harmadosztályban, és ez a következő idényekben sem változott, a harmadik évad pedig mintha azzal a szándékkal készült volna, hogy az első két évad kínjait ellensúlyozza valamelyest, és megörökítse a Sunderland visszatérését a másodosztályba. Ez meg is történik, és szépen keretbe is foglalja a sorozatot az egyik szereplő, a törzsszurkoló Ian Wake halálával, ám közel sem szolgál olyan drámai csúcspontokkal (vagy éppen mélypontokkal, ahogy vesszük), mint az első két évad. Eleve mindössze három részből áll, nem véletlenül érezhetjük kicsit összecsapottnak, és az alkotók egyike, Ben Turner ugyan nem zárta ki, hogy egyszer, valamikor a jövőben még visszatérnek az északkelet-angliai iparvárosba, a sorozat ezzel az évaddal lezárult. Bár volt olyan magyar újság, amely Callum Styles Sunderlandbe igazolását is azzal kommentálta, hogy a magyar válogatott középpályás akár a Netflix csillagává is válhat, jelenleg nincs napirenden a folytatás.

Még jobb kérdés, hogy jól választották-e meg az utolsó évad idejét az alkotók? Hiszen persze, a klub végre feljutott, véget ért a szerencsétlen széria, és volt edző- és tulajdonosváltás is abban az idényben, de ami azóta történik a Sunderlandnél, az is kamerák után kiált. A sorozat 2022 májusában zárult le: a Fekete Macskák legyőzték a rájátszás döntőjében a Wycombe Wanderers csapatát, és feljebb léphettek a Championshipbe. Már akkor is látszott, hogy az első évadokban látott, leszálló ágban lévő, vagy szimplán reménytelen játékosokat sikerre éhes, tehetséges fiatalokra cserélte a klubvezetés, amelynek

egyértelmű koncepciója is volt a fiatalítás.

A Sunderland ezért optimistán várhatta a rajtot a másodosztályban, amelyben végre nem volt nyomás a csapaton, hiszen az azonnali feljutás a Premier League-be nem tűnt reálisnak, de attól sem kellett tartani, hogy újra a kiesés ellen küzdene az együttes. Ehhez képest a következő szezon is eseménydús lett. Sőt.

Alig néhány mérkőzést játszottak csak le az idényből, amikor augusztus végén robbant a bomba: a sikeredző Alex Neil – aki fél éve volt csupán a klubnál – váratlanul felállt a kispadról, és átszerződött a nagyobb önállóságot és több pénzt ígérő Stoke-hoz. Utódja a tapasztalt Tony Mowbray lett, aki, mondjuk úgy, nem a szurkolók első számú esélyese volt (többek között a helyi rivális Middlesbrough-hoz való kötődése miatt sem), és nem vezetésével nem is táltosodott meg a csapat az első hónapokban. Beletelt némi időbe, mire Mowbray és a keret egymásra tudott hangolódni, ám decemberre már látszott a pályán az edző által favorizált, támadó szellemű, kombinatív passzjáték, és attól kezdve a Sunderland folyamatosan versenyben volt a rájátszást jelentő helyekért.

Pedig féltávnál súlyos sérülés miatt elveszítették a Netflix-sorozatban is látott gólzsákjukat, Ross Stewartot, ezért az idény utolsó hónapjait igazi csatár nélkül kellett lejátszaniuk. Ráadásul további kulcsjátékosok is kiestek sérülés miatt, ennek ellenére a csapat folyamatosan a hatodik hely közelében maradt, és végül – igaz, nem kis szerencsével – ki tudta használni a vetélytársak botladozását, minek nyomán az utolsó fordulóban bejutott a rájátszásba. Mindezt úgy, hogy a többnyire fiatal, technikás játékosokból álló együttes szenzációsan és szemre is tetszetősen futballozott. A rájátszás elődöntőjében a Lutont kapták ellenfélnek, és ott már visszaütött a sok hiányzó (fura módon a magas, jól fejelő játékosok estek ki), a többiek valósággal eltörpültek a rivális megtermett futballistái mellett, akik ki is használták az esélyt, és folyamatosan a régi időket idézve ívelgették a labdát a Sunderland kapuja elé; a góljaikat is ilyen szituációkból szerezték.

A Sunderland tehát kapott ugyan egy esélyt a sorstól,

de elbukott, jött viszont az új évad, ismét lehetett próbálkozni. Bár a keresettebb játékosok közül többeket sikerült megtartani, így a szélső Jack Clarke-ot és a saját nevelésű középpályást, Dan Neilt is, azonban Stewartot elvitte a Southampton (más kérdés, hogy sérülése miatt még azóta se játszhatott), és az újonnan érkező csatárok egyike sem tudta pótolni őt. Az sem javított a hangulaton, hogy a pletykák már a nyáron arról szóltak, a klubvezetés és Mowbray nincs azonos hullámhosszon, ezért az edző menesztését fontolgatják. De ezek a hírek alaptalannak bizonyultak, a Mogga becenevű edzővel kezdte az új szezont a csapat, bár sokan vitatták a klubvezetés koncepcióját, hiszen úgy szövögettek nagy terveket, hogy nem igazán erősítették meg a keretet, inkább fiatal tehetségeket igazoltak kipróbált játékosok helyett. Köztük például Jude Bellingham öccsét, a 18 éves Jobe-t, aki már alapember a nagycsapatban, ám ő inkább kivétel, a többség egyelőre nem jelent valódi erősítést.

A többségi tulajdonos, a még mindig csak 26 éves, dúsgazdag svájci-francia kereskedőcsaládból származó Kyril Louis-Dreyfus már felbukkant a filmsorozat utolsó évadában is, amelyben lelkes, de nyilvánvalóan tapasztalatlan és kicsit műkedvelő üzletember benyomását keltette. Az biztos, az azóta történtek sem igazolják, hogy felelős döntések születnének a klubnál (ezek elsősorban a szakmai igazgatót, Kristjaan Speakmant minősítik). A csapat igen szórakoztató focival kezdte az új idényt: volt olyan, hogy öt-nullra verték a rendkívül erős Southamptont, majd nem sokkal később hazai pályán kaptak egy négyest a Middlesbrough-tól. Bár az eredmények nem voltak tragikusak, hiszen a Sunderland ugyanúgy ott ólálkodott a play-off helyezések környékén, mint egy évvel korábban, az egyértelműen látszott, hogy a klubvezetés nem Mowbray-ban gondolkodik hosszú távon. A feszültség állandósult a színfalak mögött, és végül egy hullámvölgyet kihasználva december elején menesztették az időközben rendkívül népszerűvé vált edzőt. (A sors igazságszolgáltatása, hogy egy héttel később a hűtlen Alex Neilt is kirúgta a Stoke.)

Ezen a ponton azt gondolták a kívülállók, hogy Speakman már kiszemelte az utódot, de nem így történt. Beletelt kis időbe, amíg új edzőt neveztek ki, ráadásul, ha azt írtuk, Mowbray érkezését nem fogadták kitörő örömmel a szurkolók, akkor most Michael Beale kinevezése kapcsán azt kell mondani: a döntés kifejezetten feldühítette a többséget. Pedig Beale CV-je ránézésre ígéretes, hiszen évekig dolgozott a Liverpool akadémiáján, edzősködött Brazíliában is, majd visszatérve Steven Gerrard másodedzője lett a Rangersnél. A liverpooli legendával sikerrel működött együtt, és egyenesen Beale-t nevezték Gerrard agyának, annak, aki a taktikát dolgozza ki. Beale azonban nem érte be a másodhegedűs szereppel, és 2022 nyarán megkapta az esélyt, hogy vezetőedzőként dolgozhasson a Queens Park Rangersnél. Ez olyan jól sikerült, hogy a QPR egy ponton a tabellát is vezette, Beale-ért pedig bejelentkezett a PL-csapat Wolverhampton, az edző azonban maradt, arra hivatkozva, hogy a tisztesség és a hűség fontos a számára. Aztán egy hónappal később ezek már mégsem volt olyan fontosak, amikor igent mondott a Rangersnek. Beale vezetőedzőként azonban egy évig se húzta Glasgow-ban, októberben rúgták ki, de előtte már jó ideje tüntettek ellene a szurkolók.

Ahogyan írtuk,

Mowbray sem a szurkolók választása volt, de ő meg tudta szerettetni magát velük, ám Beale esetében ennek nyoma sem volt.

Nem is feltétlenül az eredmények miatt – bár a tizenegy bajnokijából csak négyet tudott megnyerni, és az örök ellenség Newcastle elleni sima FA Kupa-vereség sem vált a dicsőségére –, hanem mert egyszerűen nem passzolt egymáshoz a klub és az edző. Beale ugyan progresszív, támadó focit pártoló szakemberként volt elkönyvelve, ehhez képest a stílusa kockázatmentes és unalmas volt Mowbray nyíltsisakos kalandorfocijához képest. A hangulat a lelátókon is leült, idővel egyenesen toxikus lett, amin az sem segített, hogy Beale azzal vádolta a szurkolókat, a dél-londoni akcentusa miatt nem szeretik.

Az egyre inkább elszigetelődő, érezhetően frusztrált edzőn a győzelmek sem segítettek, és stílszerűen Mowbray új csapata, a Birmingham adta meg neki a kegyelemdöfést. A vereségnél is nagyobb felháborodást okozott a videó, amin az látszott, hogy a lecserélt Trai Hume hiába nyújtja a kezét, Beale tudomást sem vesz róla.

Innen már nem volt visszaút, az edzőt menesztették, és ha ez nem lett volna elég, napokkal később azzal vádolták meg, hogy egy állítólag hozzá köthető cég nevével futó X– (rendes nevén Twitter) fiókkal posztolt saját magát támogató üzeneteket.

Egyrészt egy fotóval próbálta illusztrálni, hogy miért nem láthatta Hume kezét, másrészt azt is írta, hogy hülyeség lenne kirúgni, hiszen a „toxikus szurkolói bázis” és az átigazolási pénzek hiánya miatt ember nincs, aki leülne helyette a kispadra. Beale ugyan tagadta, hogy ő állna az azóta törölt account mögött (persze mi mást is tehetett volna?), de nincs ember Sunderlandben, aki ne lenne róla meggyőződve, hogy

a bukott edző kommentelgetett a másodnickjén.

Hát ezektől az izgalmaktól fosztották meg a nézőket a Sunderland ‘Til I Die producerei, akik sajnos már nem forgattak az elmúlt másfél évben. És az idénynek még nincs is vége. A kispadra az a Mike Dodds ült le megbízott edzőként, aki a Mowbray és Beale közötti vákuumban már sikerrel ugrott be, az ő szerződése egyelőre az idény végéig szól. A csapatnak van még esélye arra, hogy megcsípje a rájátszást jelentő hatodik helyet, de reálisan nézve már ez is nagy bravúr lenne, ott pedig egyértelműen erősebb ellenfelekkel találkozna az együttes. Ezért a nyáron valószínűsíthetően válaszúthoz érkezik a klub.

Kizárt dolognak tűnik, hogy meg tudja tartani azt a Jack Clarke-ot, aki a Championship egyik legkiválóbb játékosává nőtte ki magát ebben az évadban, és régivágású vonalszélső létére a góllövőlista élcsoportjában tanyázik. De van érdeklődés a kapus Anthony Patterson, a már említett Dan Neil és Jobe Bellingham, valamint a fiatal francia középpályás, Pierre Ekwah iránt is. Mindeközben a kirúgott edzőknek igazuk volt abban, hogy a francia ligából halászott tizenéves tehetségekkel nem reális célkitűzés a Premier League, sőt Beale joggal kérhette számon Kristjaan Speakmanen, hogy egész januárban nem sikerült egyetlen épkézláb befejező csatárt sem igazolni, noha már a nyár óta nyilvánvalóan szükség volna rá. Kyril Louis-Dreyfus tehát visszahozta ugyan a klubot a harmadosztály poklából,

az egyelőre nem látszik, hogyan lesz ebből Premier League.

Vagyis Sunderland továbbra sem a béke és a nyugalom szigete. És ami a mi szempontunkból legalább akkora kár: csak az újságokból értesülhetünk az újabb fordulatokról is.