Történelmien gyenge Bayern, történelemírás előtti Bayer

Rég nem látott téttel várhatta a Bundesliga rangadóját a két csapat, hiszen az évtizede egyeduralkodó müncheniek előtt két pont előnnyel állt az összecsapást megelőzően a Leverkusen. A játék képét illetően ellenkező előjelek mutatkoztak: Xabi Alonso csapatát az évad eleje óta sok elemző dicsérte kreatív futballja miatt, míg Thomas Tuchel Bayernje mostanság igencsak nyögvenyelős játékkal gyűjtögette a pontokat, miközben olyan kellemetlen bukásokat jegyezhettünk fel, mint a Werder Brementől elszenvedett három héttel ezelőtti, hazai 1-0-s vereség.

A vendéglátó összeállításában a legnagyobb hiányzó nyilvánvalóan a középcsatár Victor Boniface volt, aki tíz góljával a Leverkusen házi gólkirálya. Hradecky előtt így Edmond Tapsoba, Jonathan Tah és Piero Hincapié lett a három belső védő, a széleket a bal oldalon Grimaldo, a jobb oldalon pedig az ex-müncheni Josip Stanisic játszotta be. Középen Robert Andrich és Granit Xhaka szűrte és forgatta a játékot, a három támadó Nathan Tella, Amin Adli és a még mindig csak húszéves Florian Wirtz lett.

A Bayern kezdőcsapata szolgáltatta a mérkőzés legnagyobb meglepetését: Tuchel – müncheni regnálása alatt gyakorlatilag először – sutba dobta a megszokott 4-2-3-1-es felállást, és az ellenfélhez hasonló, 3-4-3-as szerkezetben küldte pályára a rekordbajnokot. Neuer előtt így Upamecano, Dier és Kim egyszerre került be a védelem tengelyébe. A bal szélen a Galatasaraytól igazolt francia Sascha Boey első mérkőzését játszhatta kezdőként, a másikon Mazraoui kapott lehetőséget. A középpályán Goretzka mellett ezúttal Pavlovic szerepelt, elöl pedig Sané belső támadóként kezdett Kane és Musiala társaként.

A formációváltással Tuchel valószínűleg az ellenfélhez próbált alkalmazkodni, de ez sem támadásban, sem védekezésben nem sikerült.

A Leverkusen több alkalommal is képes volt sikeresen kihozni a labdát a müncheni letámadással szemben. Ez főleg a Xabi Alonso által megálmodott és oktatott stílusnak köszönhető, amit csapatszinten rugalmas és dinamikus játék jellemez. Mindezek mellett a játékosok egyénileg is gyakran próbálják manipulálni az ellenfelet átvételeikkel és testpozíciójukkal, ám – szemben mondjuk a De Zerbi-féle Brightonnal – ezt nem mélységben, hanem inkább átlós irányban teszik.

A gyógyszergyáriak ráadásul strukturálisan is válaszoltak a müncheni 5-2-3-as letámadásra: a labdabirtoklás kezdetén gyakran négy védőre váltottak. Ilyenkor a jobb oldali szárnyvédő, Stanisic tagozódott be a hátsó sorba, míg a bal oldali középhátvéd, a kolumbiai Hincapié kifelé, „klasszikus” balhátvéd pozícióba mozgott. Ennek megfelelően a pálya jobb szélét Tella foglalta el, Grimaldo pedig balról szintén sokat mozgott befelé, ezzel kissé asszimetrikussá téve a főleg jobb oldalon futó támadójátékot.

A Leverkusen labdakihozatala: a csapat négy védőre áll át, Stanisic tagózódik be a hátsó sorba. Tapsoba nyomás alatt Adlira passzolja fel a labdát, aki a mélységből érkező Wirtzet hozza játékba.

A presszing átjátszása után a Leverkusen gyakran direkten kereste az áttörést a lassabb támadások helyett. Ebben segítette őket a „folyékonyan”, sok helycserével játszó öt támadójuk. A középcsatár Adli bármelyik résbe beindulhatott, Tella leginkább a szélességre ügyelt, Wirtz pedig sokszor Andrich és Xhaka vonaláig visszalépve, mélységből hozta fel a labdákat. Grimaldo szintén rengeteget mozgott aszimmetrikusan befelé, sokszor szinte inkább támadóként, mint klasszikus szárnyvédőként játszva. Az első gól ugyan bedobás után született – a túloldalon érkező Stanisic talált be volt csapatának –, de a megelőző támadás jól megmutatja a Leverkusen rugalmas játékát.

Az előző jelenet folytatása: Wirtz kitűnő labdát ad a kifelé mozgó Adlinak, Grimaldo pedig támadóként érkezik az áttöréshez.

A második gólt megelőző labdakihozatal. Ismét négyvédős építkezés, felpassz-visszapassz, majd a középcsatár Adlit hozzák játékba.

A folytatás: Ismét rugalmasan játszik az elülső ötös, Grimaldo csatárként érkezve szerzi a második gólt.

A Bayern játékáról ugyanakkor szinte semmi pozitívat nem mondhatunk.

Az első félidőben a bajorok 0.16-os xG-mutatót tudtak felmutatni

– ez valószínűleg a legalacsonyabb számuk az elmúlt tíz évben, amióta készül ilyen statisztika. Nem meglepő, hogy az új felállásban a Bayern leginkább labdával szenvedett: a játékosoknak új szerepkörökben, új interakciókat kellett volna egymással kialakítani egy olyan rendszerben, amelyet eddig legfeljebb csak az edzésen gyakoroltak. Ez pedig érthetően bizonytalan, lassú, összhang nélküli futballt eredményezett a labdával. A Bayern a klasszikus, jól megszokott pozíciós játékát próbálta bemutatni: mindenki az eredeti pozícióját igyekezett tartani, de most 2-3-5 helyett inkább 3-2-5-ös felállásban. Kiderült azonban, hogy sem Sascha Boey, sem Mazraoui nem klasszikus szárnyvédő, mint ahogyan a pálya közepén Sané képességeit is szinte teljesen elveszítette a csapat.

Ráadásul a Bayern gyengélkedő labdakihozatalaira a hazaiak védekezésben is nagyszerűen reagáltak. Az 5-2-3/5-2-1-2-es felállásban a három belső támadó egyike nem a labdás középhátvédet támadta, hanem inkább a Pavlovic, Goretzka duó egyik tagját fogta le, így a széleken Upamecanónak és Kimnek kellett felcipelnie a labdát. Ezekre aztán a labdához közeli szélső támadó váltott ki, így kikényszerítve egy kockázatos, meredekebb szögből érkező passzt. Sané és Musiala emiatt gyakran a kapunak háttal, vagy a szélre kisodródva tudta megkapni a labdát, és a legtöbb ilyen próbálkozás pontatlan indítással vagy kényszerű hátrapasszal végződött.

Pavlovic a kapunak háttal kapja a labdát Diertől. Goretzkával együtt kénytelen visszalépni, mert a Leverkusen védelmi blokkja hermetikusan zár. Pavloviccal Andrich lép ki, így nem tud megfordulni.

Bayern-labdakihozatal a jobb oldalon. Mivel Pavlovicot Andrich fogja, Upamecanónak kell belépnie a játékba. Sanét azonban szintén követi a védője, így nem tud kapura fordulni.

Ugyanez pepitában, a bal oldalon. Most Kim cipeli fel a labdát, de a szélső támadó kiszorítja, így nem tud pontos passzt adni a beinduló Musialának.

Szinte az egyetlen sikeresen felépített Bayern-támadás: Sané megkapja a labdát a vonalak között, majd Musialának teszi le. Ismét a jobboldalon folytatódik a játék, Mazraoui befelé cselezve kiszámíthatóan kapura lő.

Bár a Leverkusen a legtöbbször középső blokkban védekezett (akciónként átlagosan mintegy 18 passzt engedve az ellenfél térfelén), időszakosan Xabi Alonso csapata magas letámadással is meglepte az amúgy is bizonytalanul futballozó vendégeket. Ilyenkor már klasszikus módon „letükrözték” a Bayern 3-4-3-as felállását, a harmadik támadó egy váratlan, ívelt futással immár nem a védekező középpályást, hanem – helyzettől függően – a kapust vagy a harmadik belső védőt támadta. Bár csak néhány ilyen jelenet volt a mérkőzésen, a Leverkusen szinte minden alkalommal sikeresen kényszerítette ívelésre a münchenieket.

Magasan letámad a Leverkusen: 5-2-3-ban „letükrözi” a Bayern alakzatát. Wirtz itt is Pavlovic mellől indul, de egy ívelt futással készen áll arra, hogy Neuert visszapassz esetén letámadja. Kim végül a pálya túloldalára emeli a labdát.

A második félidő ott folytatódott, ahol az első abbamaradt; egy hátulról felépített, gyönyörű támadás végén az előre húzódó Grimaldo szerezte meg a második gólt. Nagyjából hatvan perc után Tuchel reagált: Kimmich és Müller behozatalával visszaállt a szokásos, 4-2-3-1-es felállásra. Ezután már az elmúlt hetek szokásos, nem éppen kreatív játékát láthattuk a Bayerntől: rengeteg labdajáratás a pálya közepén, dinamikus széljáték híján mélységi, átlós beívelések (többnyire a támadók fejére), mindezt az ellenfél térfelén 3-2-5 helyett immár a megszokott, jól kivehető 2-3-5-ös szerkezetben. Noha a második félidőben Tuchel csapata érezhetően többet és hosszabb periódusokban birtokolta a labdát, ehhez azért az ellenfél is kellett: a hazaiak egyre mélyebben védekeztek, az ellenfélre reagálva egyre többször 5-3-2-es formációban. A müncheniek kiszámítható játékkal

a gólszerzés közelébe sem kerültek,

sőt: a hosszabbításban még a csereként beállt Frimpong is beköszönt, kihasználva, hogy Neuer kétségbeesett előre merészkedése után a Bayern kapuja üresen maradt.

A Bayern az ellenfél térfelén 2-3-5-ben birtokolja a labdát. Dier belép a játékba, de mindenki a beadást várja, kiszámítható ívelés lesz a jelenet vége.

A mérkőzés lőtérképe is jól visszaadja a látottakat: a labdát 61 százalékban birtokló Bayern mindössze 0.56-os xG-mutatót hozott össze, ami sokkolóan, történelmien alacsony, ráadásul a csapat lövéseinek többsége a tizenhatoson kívülről érkezett. Igaz, a Leverkusen legtöbb lövése viszonylag alacsony minőségű volt, de Alonso csapata mezőnyben egyértelműen dominálta a mérkőzést, és jó hatásfokkal használta ki a lehetőségeit.

A Bayer Leverkusen tehát teljesen megérdemelten nyerte a rangadót. A csapat megmutatta, hogy ötletes játéka a legfontosabb mérkőzésen is működőképes, és az ötpontos előny láttán egyre valószínűbbnek tűnik, hogy a német bajnokot tizenkét év után nem Bayern Münchennek fogják hívni.

A Bayern a Tuchel-korszak – de talán az elmúlt évtized – leggyengébb teljesítményével szenvedett megérdemelt vereséget. A jelek szerint a tavalyi hirtelen váltás nem jött be Münchenben: a Nagelsmann-érához képest a játékban nemhogy érdemi előrelépés nem történt, egyre kellemetlenebb eredmények érkeznek sorban. Érdekesség, hogy

tavaly márciusban Julian Nagelsmann éppen a Leverkusen elleni, idegenbeli bajnokiba bukott bele,

akkor is a rosszul elsült szerkezetváltás okozta a bajt. Akkori elemzésünkben azt írtuk: Tuchellel a münchenieknek egyértelmű identitásra, jól felismerhető játékstílusra van szükségük. Ezt idáig nem igazán sikerült elérni – hacsak a vég nélküli, statikus, kiszámítható labdafényezést nem tekintjük annak. Bár a Bajnokok Ligájában az együttes még versenyben van, és a Lazio ellen jó az esélye a továbbjutásra, a sorozat favoritjának a jelenlegi formájában aligha lehet tekinteni.

Kérdés, hogy a vezetőség szerint mennyire nagy a baj, és nyártól valóban gyökeres változások várhatók-e.