Itt a bizonyíték: a Premier League-ből való kiesés még nem a világvége

A Leeds az évad ezen szakaszában már több pontot szerzett, mint Marcelo Bielsa mindkét Championship-idényében – ez a száraz Twitter-statisztika félrevezető ugyan, de az megmutatkozik belőle, hogy a Leeds túl a bajnokság felén még joggal reménykedhet az egyenesági feljutásban. Sőt, Daniel Farke csapata mintha 2024-ig várt volna arra, hogy istenigazából elkapja a fonalat, idén azonban az eddigi öt bajnokiját megnyerte, és ez nemcsak ebben az idényben a leghosszabb győzelmi sorozata. A klub története során nem még nem volt példa ilyen sikeres évkezdetre.

Ennek köszönhetően a Leeds az évadban először már az automatikus feljutást jelentő második helyre is felléphetett, és ugyan a Southampton egy nappal később visszaelőzött, a Leeds vitathatatlanul ott van a második liga legjobbjai között. És bár a klub neve és közelmúltbeli történelme alapján semmi meglepő nincs abban, hogy a legutóbb még a Premier League-ben játszó csapat egyből visszajuthat az élvonalba,

a három kieső közül messze a Leeds nyara volt a legkaotikusabb,

az idény is meglehetősen döcögősen indult az együttes számára, tehát egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy februárra ott lesz a közvetlen élbolyban.

Azt azonban gyorsan le kell szögezni, hogy míg Bielsa annak idején reménytelenül középszerűnek hitt játékosokból kovácsolt feljutásért küzdő csapatot, addig Farke lehetőségei összehasonlíthatatlanul jobbak. A társaság magja a Premier League-ben is bizonyított, és a megmaradt kulcsjátékosokat szívesen vitték is volna a riválisok, míg a hiányposztokra hatékonyan, jól igazolt a menedzsment, és az új tulajdonos 49ers Enterprise sem sajnálta a pénzt rájuk. Ha mindenképpen össze akarjuk Farke teljesítményét hasonlítani valakivel, akkor inkább arra mutat rá ez a jó szereplés, hogy mekkora baklövés volt Jesse Marschra bízni ezt a csapatot, illetve az igazoláspolitikát is az amerikai edző igényeihez igazítani.

Két éve nyáron ugyanis az akkor még Premier League-szereplő Leeds komoly erősítésbe fogott, és az érkezők egy része nyilvánvalóan így vagy úgy kapcsolódott Marsch-hoz: akár mert az edző korábbi klubjaiban (RB Salzburg és Leipzig) játszottak, akár mert ők is amerikaiak voltak. Az első csapathoz akkor hat új játékos érkezett, majd még további három januárban, és az eredmény túlzás nélkül katasztrofális volt. Nemcsak azért, mert az érkezők többségéről kiderült, sem a Premier League, sem az edző által forszírozott játékstílus nem fekszik nekik, hanem mert az előző klubvezetés olyan szerződést kötött velük, amely kiesés esetén lehetővé tette, hogy kölcsönbe távozzanak. A klub számára ez azt jelenti, hogy nem tudta pénzzé tenni ezeket a futballistákat, akiknek a többsége a nyáron élt is a lehetőséggel: ment Brenden Aaronson, Rasmus Kristensen, Marc Roca, Maximilian Wöber és Luis Sinisterra is, pénzt viszont egyedül a Bournemouth-nak eladott Tyler Adamsért kapott a klub. A kölcsönhadsereget erősíti a korábbi igazolások közül Robin Koch meg Diego Llorente is, és nem véletlen, hogy az ügyletek miatt sokat bírált klubigazgató, Victor Orta távozni kényszerült.

Ugyanakkor a klub sikerrel tartotta meg a fiatal Willy Gnontót, mint ahogyan nemet mondott azoknak is, akik a másik szélsőt, Crysencio Summerville-t szerették volna megszerezni, és szintén maradt a kapus Ilan Meslier. A nagyobb gond viszont az volt, hogy a hetekig húzódó tulajdonosváltás miatt

a stratégiai döntéseket jegelni kellett,

és mire hosszú huzavona után július elején végre kinevezték Daniel Farkét edzőnek, addigra a riválisok már régesrég túl voltak ezeken a döntéseken. Farke szerződtetése mögött vállaltan az volt a logika, hogy a német edző kétszer is feljuttatta már a Premier League-be a Norwichot, és agresszív, labdabirtoklásra épülő stílusa, a támadófocit pártoló felfogása is szimpatikussá tette a klubvezetés szemében.

A bajnoki rajt idején azonban még mindig csak egy új mezőnyjátékos volt a keretben (a Chelsea-től érkező Ethan Ampadu), és csak az átigazolási időszak utolsó napjaira állt össze a keret. A legnagyobb reményekkel a Swansea-tól igazolt gólerős támadó, Joel Piroe szerződtetését fogadták, míg sokan nem igazán értették, mit lát Farke korábbi játékosában, a Leeds-nevelésű, de már 30 éves Sam Byramben, aki próbajátékosként jött. Ám ő olyan jól teljesített, hogy szerződést kínált neki a klub, és a szélsőhátvéd az ősz egyik legkellemesebb meglepetése lett.

De Farke edzői kvalitásai inkább azoknál a játékosoknál mutatkoztak meg, akikkel az elődei nem boldogultak: Daniel James például annyira nem fért bele Marsch elképzeléseibe, hogy el is küldte kölcsönbe, a szélvészgyors walesi szélső most azonban alapember. Nála is nagyobb meglepetés Georginio Rutter játéka: a francia csatárt tavaly januárban rekordösszegért igazolta a klub, viszont alig kapott lehetőséget, és amikor véletlenül pályára léphetett, önbizalomhiányos, gyenge futballista benyomását keltette. Farke alatt aztán Rutter élni tudott a lehetőséggel, a csapat erőssége lett, elképesztő technikai megoldásokat mutat be, miközben az egész liga egyik legveszélyesebb játékosa.

Ha pedig Jamest emlegetjük, az is érdekesség, hogy mostanra komoly walesi válogatottmag alakult ki a Leedsben: Ampadu és James mellett ide sorolható a védelem oszlopa, a Tottenhamtől kölcsönbe érkezett Joe Rodon, az idén januárban pedig tovább bővült a walesi kontingens a jobbhátvéd Connor Roberts jövetelével. Ez az összeszokott társaság központi szerepet játszik a csapat életében, és nemzetközi rutinjával is segíti a közösséget. Végül itt van Farke talán legnagyobb húzása, a 17 éves Archie Gray, akiről ugyan lehetett tudni, hogy nagy tehetség, arra viszont nem sokan számítottak, hogy ennyi idősen állandó kezdőember lesz a csapatban. Gray ráadásul nem is eredeti posztján, a középpályán kap általában lehetőséget, hanem jobbhátvédként számít rá az edzője, és egy-két nehezebb ellenfelet leszámítva így is az együttes erősségei közé tartozik. Gray – akinek több felmenője is játszott a klubban; közülük Frank és Eddie Gray is igazi klublegenda – esetében

leginkább arra kell figyelnie Farkénak, nehogy túlhajtsa a fiatal játékost, akinek a jövője nyilvánvalóan a Premier League-ben és az angol felnőtt válogatottban van.

A csapat azonban nehezen állt össze: az első öt meccséből mindössze egyet tudott megnyerni, és ugyan októberben végre az élmezőny után eredt, képtelen volt állandósítani a jó formáját, két-három jó meccs után mindig jött egy kijózanító pofon. Így is összehoztak viszont egy hét meccses veretlenségi sorozatot, de aztán a gyengécske december kijózanította a szurkolókat. Farke végül változtatott ezt-azt, és januárban a felfrissített csapat végre már egyértelmű üzenetet küldött a vetélytársaknak. Ebben kulcsszerepe volt annak a Patrick Bamfordnak, aki Bielsa távozása óta nem találta a helyét, a sérülésekkel sem volt szerencséje. Ám januárban Farke gondolt egyet, Piroe-t leültette a kispadra, és a helyén játszó Bamford újra azt a csatárt idézte, akit nem olyan régen Gareth Southgate még a válogatottba is meghívott. Az öt bajnoki közül három meccsen is betalált, míg a Peterborough elleni FA Kupa-meccsen olyan elképesztő kapásgólt szerzett, amivel biztosan helye kell, hogy legyen a Puskás-díj jelöltjei között.

Kulcsszerepe lett a feltámadásban a nyáron érkezett bolgár középpályásnak, Ilja Grujevnek is, akinek hosszú ideig tartott az akklimatizálódás, de amint lehetőséget kapott, élni tudott vele. Olyannyira, hogy most ő játszik a védekező középpályás poszton, míg elődje, Ampadu visszament a védelembe. Neki is köszönhetően a Leeds most a legjobb formában lévő csapat a Championshipben, szinte minden statisztikai mutatóban veri a riválisokat, de ennek ellenére sem valószínű, hogy esélye lenne megfogni a villámrajtot produkáló Leicestert, amely annak ellenére is tizenkét ponttal előzi a Leedset, hogy időnként meg-megbotlik. A sokáig második helyezett Ipswich az utolsó nyolc meccséből csak egyet tudott megnyerni, és ugyan nem erősített rosszul januárban, nehéz elhinni, hogy még egyszer hasonló sorozatot produkáljon, mint azt az ősszel tette. Az igazi rivális a másik feljutó helyért egyértelműen a Southampton, amely szintén félelmetes formába lendült, és amely a nyáron eladta ugyan három sztárjátékosát, az értük kapott pénzből brutálisan erős keretet tudott összerakni, és mellesleg a többi kiválóságát sem kellett eladnia.

Ez persze komoly problémát jelez a Championship versenyképességét illetően, de majdnem biztos, hogy csak egyszeri alkalom, hiszen

a Premier League idei sereghajtói messze nem olyan stabil és erős klubok, mint a tavalyi kiesők voltak.

De a Leeds esetében, ugyebár, nem nagyon lehetett szó arról, hogy pénzzé tegye az értékeit, mégis jól tudott erősíteni, mellesleg Farkénak egy generációváltást is le kell vezényelnie: ha már Bamfordot említettük, mostanra ő maradt az egyetlen hírmondó a Bielsa-féle csapat kulcsemberei közül. Itt van még ugyan a kapitány, Liam Cooper, rá azonban már csak csereként számít a szakvezetés, és vélhetően nem hosszabbítják meg a nyáron lejáró szerződését, míg Stuart Dallas lassan két éve rúgott utoljára labdába, és egyre nehezebb elképzelni, hogy a szörnyű sípcsonttöréséből még visszatérhetne. Luke Ayling most januárban távozott a Middlesbrough-hoz, miután ősszel már alig-alig kapott lehetőséget, Jack Harrison pedig még a nyáron az Evertonhoz szerződött (egyelőre ő is csak kölcsönbe). A többiek már korábban távoztak, de most lett nyilvánvaló, hogy egy korszak lezárult.

Ez a Leeds már egészen máshonnan indult, és máshová is tart. Noha a látványos játék miatt vannak, akik párhuzamot vonnak a két korszak között, de amíg Bielsa esetében tényleg a fociból egyre inkább kivesző romantika térhetett vissza rövid időre a pályára, addig Daniel Farke csapata már inkább arra példa, hogy józan döntésekkel a Premier League-ből való kiesés sem jelenti a világ végét.