Klopp és Xavi távozása ajtót nyithat a legígéretesebb edzőknek

Elég ritka eset, hogy két, a világ közvetlen élvonalába tartozó futballklubnál is bejelentik január végén a nyári edzőváltást. Míg a Liverpoolnál Jürgen Klopp távozása alaposan átgondoltnak tűnt (és a német edző óriási űrt hagy maga után – a szurkolók szívében is), az ebben az idényben látványosan szenvedő Barcelonánál Xavi döntése inkább azt az érzést keltette, hogy az egykori zseniális középpályásnál most csordult túl a pohár. A két klub vezetőségének fél éve van utódot találni: míg a Liverpoolban egy kitűnően összerakott és teljesítő csapat keresi a trénerét (és a komplett stábját), a vezetési-gazdasági-szakmai válság által érintett Barcelona irányításának vállalásához nem kis bátorság szükségeltetik.

Ugyanakkor ez

óriási lehetőség egy sor olyan edző számára, aki arra hajt, hogy végre előreléphessen a csúcskategóriába.

Mert hiába van (viszonylag) sok topligás kispad, a futball nagy trófeáiról a szuperklubok 10-15-ös köre dönt – hogy melyekről van szó, arról jó iránymutatást ad a Deloitte friss Money League-rangsora, amelyet a Real Madrid vezet, a Manchester City, a PSG, a Barcelona, a Manchester United, a Bayern München, a Liverpool, a Tottenham, a Chelsea, az Arsenal és a Juventus előtt.

Leicester-csoda ide, Napoli-bravúr oda, esetleges Leverkusen-meglepetés amoda, a labdarúgás ütőkártyái egyre kevesebb kézben összpontosulnak. Éppen ezért természetes, hogy a csúcstehetség – legyen szó játékosokról, edzőkről vagy stábtagokról – ebbe a körbe áramlik. Ráadásul mintha most lenne némi űr is, amit be kell(ene) tölteni.

A négy erősebbik topliga – azaz az angol Premier League, a spanyol La Liga, az olasz Serie A és a német Bundesliga –, valamint a Bajnokok Ligája legutóbbi tizenöt évének trófeáin az edzők szűk, csupán 27 fős köre osztozik. Pedig 75 megszerezhető nagy trófeáról van szó…

Ebből a 27-ből is végleg kihúzhatunk néhányat: Tito Vilanova tragikusan fiatalon elhunyt, Sir Alex Ferguson és Jupp Heynckes visszavonult, Manuel Pellegrini, Claudio Ranieri vagy Felix Magath már aligha kap nagy kispadot, a Chelsea-vel beugróként BL-t nyerő Roberto Di Matteo esetében szintén ez a helyzet (őt a Bajnokok Ligája-siker ellenére is nehezen lehetne a topedzők közé sorolni). Roberto Mancini és Luciano Spalletti már a válogatott futballba „igazolt”, Louis van Gaal a visszavonulás felé ballag, José Mourinho hanyatlani látszik, Maurizio Sarri aligha kap még egy lehetőséget csúcsszinten. Pep Guardiolának (Manchester City), Carlo Ancelottinak (Real Madrid) és Diego Simeonénak (Atlético Madrid) stabilan megvan a klubja. Sok edző (idősebb, fiatalabb egyaránt) megégette már magát a szuperkluboknál, és ez a reputációjukra is kihat. A piacon alig van szabad és csúcskategóriásnak minősíthető, topliga-és/vagy BL-győztes edző.

• Antonio Conte kétségtelenül ilyen.
• José Mourinho szintén, de az ő varázsa erősen kopik.
• Hansi Flick is, bár csúnyán megbukott a német válogatottal, és ez a megítélésére is kihathat.
• Joachim Löwöt esetleg idesorolhatjuk, de ő 2004 óta nem dolgozott klubcsapatnál.
• És még vannak azok a trénerek, akik kaptak esélyt a topcsapatoknál, ám nagy volt rájuk a kabát (Ole Gunnar Solskjaer, Graham Potter, Julen Lopetegui. Hogy Frank Lampardról ne is beszéljünk).

Kicsit olybá tűnik,

mintha nyílt volna egy rés, és új edzőhösök léphetnek színre,

már ha elbírják a legnagyobb csapatok irányításával járó brutális terhet. Klopp kiégése-kimerülése jó példa arra, hogy a mai topfutball közege mennyire megcsócsál, és kiköp egy mégoly nagy tiszteletben tartott, jó helyen dolgozó, sikeres szakembert is. Akkor most képzeljük el ugyanezt egy jóval kaotikusabb helyen (képzeletben a Barcelona, a Chelsea vagy a Manchester United felé gesztikulálunk)!

A korszak meghatározó edzőinek többsége az ötvenes éveiben jár (Mourinho és Ancelotti lóg ki fölfelé, Nagelsmann erősen lefelé). Guardiola csupán 37 éves volt, amikor a Barcelona kinevezte, Klopp 41 évesen vette át a Dortmundot, Conte 42 esztendősen lett a Juventus edzője, Mourinho 39 esztendősen a Portóé és 41 volt, amikor a Chelsea-hez szerződött. Ekkorra már összegyűjtött valamennyi (általában élvonalbeli) tapasztalatot egy leendő topedző, dúl benne az energia, legszívesebben „kiforgatná a világot a sarkaiból”. A szuperklubok ezt a topedző-potenciált keresik, ha nem egy nagy nevet kérnek fel – márpedig az igazán eredményes, jó trénerek listája rövid, és Klopp pihenőre vonulásával ideiglenesen tovább rövidül. A futballvilág – ahogyan a zeneipar is – meg mindig keresi, ki a „next big thing”, ebben az esetben a következő nagy edző.

Klopp és Xavi bejelentését követően

elkezdtek röpködni a nevek,

ahogyan ez előre várható is volt – a soron következők közül az első kettő olyan edzőé, akit valószínűleg csak valami katasztrofális melléfogás állíthat meg felfelé ívelő karrierjében.

ROBERTO DE ZERBI (Brighton). Ha megüresedik egy szuperklub kispadja, az ő neve biztosan a kalapba kerül. Még csak 44 éves, de már sok rutint szedett magára. A Serie A-ban és a Premier League-ben is bebizonyította, hogy korlátozott anyagi lehetőségek mellett, középcsapatokkal is képes remek, látványos, közönségszórakoztató futballra. A Sahtar Donecknél belekóstolt, hogy milyen egy (helyi szinten) topcsapatot irányítani. A kockázati tényező: sem játékosként, sem edzőként sincs igazán tapasztalata a szuperklubok világában, hiába az AC Milan neveltje.

Készen áll a szintlépésre

(kivásárlási ára is aligha riasztana el egy kérőt), de Graham Potter sorsa neki is intő jel lehet… „Edzői felfogása – magas kockázat a magas nyereség reményében – nagyban segítette a karrierjét, az általa játszatott izgalmas futball pedig bizonyosan szórakoztató lesz” – állapította meg portréjában a The Coaches’ Voice szakportál. „Szemet gyönyörködtető, sokgólos, labdabirtokláson alapuló” futballjára egészen biztosan lesz csúcskategóriás vevő.

XABI ALONSO (Bayer Leverkusen). Csupán 42 éves, de már listavezetőt csinált a Bundesligában a Leverkusenből, a gyógyszergyáriak dinamikus játéka pedig a semlegesek fejét is elcsavarta. De Zerbivel ellentétben rengeteg tapasztalatot gyűjtött játékosként a legmagasabb szinten (Liverpool, Real Madrid, Bayern München), pontosan tudja, mekkora egók feszülnek egymásnak az öltözőkben, és milyen elképesztő nyomás alatt kell dolgoznia az edzőnek. „Mellesleg” az edzői szakma krémjétől tanult…

Leverkusenben bedobták a mélyvízbe, és egyelőre csak úgy szeli a habokat:

a Bundesliga legszórakoztatóbb, egyben nagyon eredményesen futballozó csapatát építette fel. Ha megnyeri a bajnokságot, örökre Leverkusen hőse lesz, de egyben „ki is maxolja” a lehetőségeit a Bayern vaskeze alatt nyögő német élvonalban. Tökéletes pillanat lenne a továbblépésre – de nem jut túl korán túl magasra?

THIAGO MOTTA (Bologna). Jó, jó, sok a botladozó nagycsapat, de akkor is szembetűnően jól szerepel a Bolognával. Játékosként bőven szerzett topkategóriás tapasztalatot (Barcelona, Atlético Madrid, Inter, PSG), Xabi Alonsóhoz hasonlóan neki is nagyon jó mesterei vannak. Az offenzív, agresszív, sokmozgásos futball híve, lejáró szerződése miatt pedig viszonylag könnyen megszerezhető.

MARCELO GALLARDO (al-Ittihad). Az egykori remek tízes kitűnő edző lett, nem véletlenül dobták be már többször a nevét európai nagycsapatoknál. Nyert Uruguayban (Nacional), tarolt Argentínában (River Plate), egy kis pihenő után pedig rábólintott a szaúdi al-Ittihad ajánlatára. Pénzzel aligha lehet kimozdítani, topkategóriás szakmai kihívással viszont igen. Pep Guardiola nagyra becsüli. Gallardo rugalmasan alkalmazkodik, „barkácsol”, de mindenképpen proaktív, támadófutballt játszó csapatot akar létrehozni. A szakmai ázsiója magas, híres arról, hogy jól kézben tartja az öltözőt, játékosként is szép karrierje volt,

európai edzői tapasztalata viszont nincs.

Hogy miért? „Meg kell találnom a megfelelő kapcsolódást, egy olyan helyet, ahol az ötleteimet meg tudom valósítani. Nem olyan ember vagyok, aki elmegy bárhová, csak azért, hogy Európában edzősködjön. Olyan klubot kell találnom, amelyben megérzek valamit” – mondta a The Athleticnek. Egyelőre nem találta meg, viszont a szerződése csak 2025-ig él az al-Ittihadnál – viszonylag könnyen mozdítható.

FERNANDO DINIZ (Fluminense): A Fluminensét Libertadores Kupa-győzelemre és klubvilágbajnoki döntőbe vezette, a brazil válogatottal megbukott, közben nemzetközi feltűnést keltett különös, kaotikusan szórakoztató futballjával. A relacionizmus zászlóvivője sosem edzősködött Brazílián kívül, játékosként sincs légiós tapasztalata. Egyelőre nem vetődött fel komolyan a neve egyik, hamarosan megüresedő kispaddal kapcsolatban sem – rizikós lépés lenne a megszerzése, az is kérdés, kimozdítható-e szokott közegéből. De lehet, egyszer valaki megpróbál a dinizizmussal nyerőt húzni.

MÍCHEL (Girona): Elismerésre méltóan dolgozott a Rayo Vallecanónál és a Huescánál, a Gironával meg csodákat művel. Az a Leicester City hőstettéhez méltó bravúr lenne, ha meg tudná nyerni csapatával a spanyol bajnokságot, de ha ez nem is jön össze, abban biztos lehet: a legnagyobb klubok vezetőségének érdeklődését is felkeltette. Legfelső polcos kluboknál játékosként, edzőként sincs tapasztalata.

SERGIO CONCEICAO (Porto): A Barcelonánál már felröppent a neve, nem is keltene teljes döbbenetet, ha kineveznék egy elit csapat vezetőedzőjének. A Portónál már hozzászokhatott ahhoz, milyen egy nagycsapatot dirigálni, a játékoskarrierje veretes, 49 évesen jó korban van (edzőként már elég rutinos), és még a szerződése is lejáróban.

Mivel még van fél év a döntésig, sem a Barcelona, sem a Liverpool esetében nincs egyértelmű esélyes a kispadra. Ehhez még korán van. Keringenek a nevek – szóba kerülhet akár egy előléptetés a Barca B-től (Rafa Márquez), egy nagy klub edzőjének elcsábítása (az arsenalos Mikel Arteta már le is lőtte az első pletykákat), vagy valamelyik már bizonyított, csapat nélküli, „garantált nyerő” edzőklasszis szerződtetése. Az látszik, hogy a klubok többsége nemcsak az eredményességet és a praktikumot tartja szem előtt, hanem

jól meghatározott edzői filozófiára, jellegzetes és közönségszórakoztató futballra vágyik.

Ez már nem feltétlenül a Mourinhóhoz hasonló edzők kora. Még nem biztos, hogy a De Zerbihez, Xabi Alonsóhoz, vagy Míchelhez hasonló trénereké – de egyre inkább úgy tűnik, eljön az ő idejük a lehető legmagasabb szinten is.