A mai napig rejtély övezi a náciknak beintő futballzseni halálát

A huszadik század legnagyobb osztrák sportolójának választották. Hazájában a nácikkal szembeni (csekély) ellenállás jelképe lett, temetésén 15 ezren vettek részt abban az időben, amikor a bevonuló németeket örömmámorral fogadták Ausztriában, és az Anschlusst egy hónappal követő hitleri „népszavazáson” a lakosság 99,75 százaléka az egyesülésre voksolt.

Matthias Sindelar nem volt hajlandó a „közös” német labdarúgó-válogatottban futballozni, ugyanakkor sokan kételkednek harcos legendájában, Peter Menasse neves osztrák újságíró egyenesen „tündérmesének” tartja az efféle legendát.

Arról nincs vita, hogy a nyolcvanöt éve elhunyt Sindelar

az egyetemes labdarúgás legragyogóbb csillagai közé tartozik.

Friedrich Torberg osztrák költő így írt róla: „Úgy játszott, mint senki más, tele volt szellemességgel és fantáziával.” A The Times „minden idők legnagyobbjai” között emlegette, a Daily Mail „zseninek” nevezte.

Egy 4-3-ra elveszített válogatottmérkőzés után.

Igaz, a londoni Stamford Bridge-en elszenvedett vereség előtt a Wundermannschaftnak (csodacsapatnak) nevezett osztrák válogatott 12 találkozón veretlen maradt, ezek közül tízet megnyert. Az 1931. május 16-tól 1932. december 7-ig tartó sorozat első négy találkozóján – Skócia 5-0, Németország 6-0, Svájc 2-0, Németország 5-0 – 18-0-s gólkülönbséget produkált.

Sindelar a skótok elleni ötös alkalmával tért vissza a válogatottba. Hugo Meisl szövetségi kapitány 1928 és 1931 között csak egyszer hívta meg és állította be, mert a csatár megjegyzést tett a taktikai tervére.

Az így csak (vagy így is) 43-szoros válogatott Sindelart nem vetette vissza a mellőzés, az Austria Wien vezéregyénisége lett. Az 1926-os osztrák kupagyőzelem idején (a döntőben Austria–Vienna 4-3, a diadalmas csapat edzője Konrád Jenő, középcsatára Konrád Kálmán volt) még csak hét meccsen játszott a bajnokságban,

az 1933-as Közép-európai Kupa-döntő visszavágója után a lelkes tömeg már a vállán vitte le a pályáról.

Na ja, a császárvárosban mesterhármast ért el az első meccsen 2-1-re győztes Internazionale ellen, így lett az Austriáé a trófea (3-1).

A bécsi csapat 1936-ban is elhódította a KK-t; az elődöntőben a Megyeri úton 2-1-re, Bécsben 5-2-re verte az Újpestet, Sindelar a visszavágón duplázott. Igaz, a Prater stadionban az 1938-ban vb-ezüstérmes Szalay Antal már a tizedik percben megsérült, és bár a pályán maradt, a Nemzeti Sport azt írta róla: „Alig lézengett.” Így is a Hóri – Futó, Sternberg – Seres, Szűcs, Szalay – Pusztai, Vincze, Kállai, Zsengellér, Kocsis összetételű Újpest vezetett 2-1-re a második félidő elején, de aztán mindinkább megmutatkozott a létszámhátrány áldatlan hatása.

Közben

az osztrák válogatott 1931 tavasza és 1934 nyara között 31 mérkőzésből 21-et megnyert, és hármat veszített el, ezeken a találkozókon 101 gólt szerzett, a gólátlaga 3,25 volt.

A svájciakat 8-1-re, a belgákat 6-1-re, a franciákat 4-0-ra verte, és 8-2-es csapást mért a magyar csapatra is, amelyben öt 1938-as vb-ezüstérmes – Szabó Antal, Lázár Gyula, Turay József, Toldi Géza, Kohut Vilmos –, valamint Mándi Gyula, Kalmár Jenő és Cseh II László játszott.

Az osztrákok 1934-ben vívhattak volna vb-döntőt, de a legjobb négy között – megadott lesgóllal – 1-0-ra kikaptak a házigazda olaszoktól. (A durva játékvezetői hiba nem zavarta a FIFA-t, a svéd Ivan Eklind dirigálta a döntőt is, miután előzőleg fogadta őt Benito Mussolini. Az aranyérem aztán a Duce Olaszországáé lett.)

Az osztrákok 1932 áprilisában, Bécsben 2-1-re legyőzték az itáliaiakat, és Sindelarról azt írták a hazájában:

Két gólja úgy vonul be a történelembe, mint Hannibál átkelése az Alpokon.

A következő világbajnokságon már nem volt osztrák együttes, csak német. A náci párttag Sepp Herberger keretében kilenc osztrák kapott helyet, közülük öten játszottak is a vb-n, de a „közös” német válogatott alulmaradt a végig egyenes kieséses torna első fordulójának megismételt mérkőzésén a svájciakkal szemben (1-1, 2-4).

Sindelart hiába állította volna be Herberger, a center elutasította a meghívást. Sőt nemhogy gólt szerzett, de látványosan ünnepelt az 1938. április 3-án rendezett Ostmark–Altreich “testvérmeccsen”, amelyen a „régi” Ausztria 2-0-ra nyert a Praterban, náci kulisszák között az új idők egyesített csapata ellen.

Ez valóban merészség volt, mert az első 150 osztrákot már siettek deportálni Dachauba, és nemsokára még a Prater stadion is börtönné változott. Néhány nappal Lengyelország lerohanása után, 1939. szeptember 9. és 11. között több mint ezer zsidó férfit tartóztattak le Bécsben, akiket az aréna B szektora alatti folyosón tartották fogva. Családjuk mit sem tudott róluk, bár néhány hozzátartozó megsejthetett valamit, mert kétségbeesetten járt le-föl a sporttelep körül.

A szerencsétlenek egy részén – 440 rabon – dr. Josef Wastl, a bécsi Természettudományi Múzeum antropológiai osztálya kurátorának vezetésével faji tanulmányokat végzett egy „tudományos” bizottság. Meghatározták például az „untermenschek” („ember alattiak”) fejméretét, kéz- és lábhosszát, gipszmaszkokat készítettek róluk, hajmintákat vettek tőlük.

Aztán 1038 embert a buchenwaldi koncentrációs táborba szállítottak, míg 44-et szabadon engedtek. A deportáltak közül 27-en maradtak életben.

Sindelar 1939 januárjában halt meg. Hivatalosan balesetben, szénmonoxid-mérgezés következtében.

Zsidó kedvesével, Camilla Castagnolával együtt találtak rá a bécsi Dampfgasse és Laxenburger Strasse sarkán lévő kávéháza fölötti lakásában. Camilla még élt, egy nappal később hunyt el.

A legenda szerint a nácik keze volt a dologban, mert Sindelart amúgy is figyelte a titkosrendőrség, miután nem csatlakozott a hitleri Németország csapatához. Ám David Forster, a Bécsi Zsidó Hitközség archívumának történésze szerint „az csupán mítosz, hogy volt egy futballista, aki nem hagyta, hogy a nácik megtörjék, ráadásul zsidó barátnője volt, s mindezekért a Gestapo emberei megölték”.

Forster két ok miatt miatt jutott erre a következtetésre. Egyrészt a kávéház az Anschluss előtt Leopold Drillé volt, akit Theresienstadtba deportáltak, és ott meggyilkoltak. A vegyesboltot is működtető, egyszersmind a Pohl sportszergyártó cégnél osztályvezetőként dolgozó Sindelar Drill kávéházába járt kártyázni, és nyilvánvalóan feltűnt neki: az eredeti tulajdonos nincs sehol, az üzletét meg árulják. Anélkül hozzájutni a kávéházhoz, hogy a náci hatóságokkal együttműködjön az ember, az 1930-as évek végének Bécsében lehetetlen volt.

Másrészt Walter Nausch, a Wundermannschaft csapatkapitánya éppen felesége zsidó származása miatt költözött Svájcba (nyolc évig Zürichben éltek).

A részleges kollaborációnak azonban ellentmond, hogy Sindelar halála után mind a vegyesbolt, mind a kávéház működési engedélyét visszavonták a nácik, édesanyjától megtagadták a két üzlet átvételét, mert a családot nem ítélték méltónak a támogatásra. (Sindelar a mamájával nőtt fel, mivel papája az első világháborúban, a gyermek 12 éves korában elesett az isonzói fronton.)

A rejtélyekre már aligha derül fény. Ami biztos: Sindelar a labdarúgás óriásai közé tartozott,

joggal neveztek el róla utcát Bécs tizedik kerületében 1960-ban.

És – hős volt vagy sem – 1938. december 26-án látványos góllal egyenlített Berlinben a Hertha–„Ostmark” (Austria) Wien találkozón (2-2). Aznap senki nem gondolta, hogy az lesz pályafutása utolsó gólja.

Viszont karácsonyi ajándékkal ért fel mindazok számára, akik hánytak a náciktól.