Megduplázta addigi rekordbevételét a Gremio hatvan évvel ezelőtt, amikor a Brazil Kupa elődöntőjének első mérkőzésén a Santost fogadta. A 45 ezer néző 21 millió 357 ezer cruzeirót szurkolt le, de hiába reménykedett, csak azt láthatta, hogy a favorit vendégcsapat – 0-1-ről fordítva – 3-1-re győz. Paulo Lumumba góljára Coutinho kettővel válaszolt, és a végén Pelé is bepiszkált egyet.
Eldőlt?
A visszavágón alig tizenöt perc alatt kiderült, hogy korántsem. Igaz, a Jornal do Brasil már a 3-1 után fanyalgott: „A Santos 58 támadást vezetett, de alig lőtt kapura.”
A második meccs elején Pepe menthetetlenül a bal sarokba küldte a 18 méteres szabadrúgást, ám Paulo Lumumba egyhamar egyenlített, majd Marino gurított közelről az üres kapuba, hogy az első negyedóra végén – teljes védelmi káosz közepette – Paulo Lumumba „egyenlítsen” (1-3).
A Sao Pauló–i Pacaembu stadion közönsége a hőségben is dermedten szemlélte a történteket 1964. január 19-én. Lula edző a brazíliai nyárban melegíteni küldte Joel Camargót, majd fél óra múltán lecserélte a középhátvéd Joao Carlost, aki – a korabeli leírások szerint – „gyenge és tanácstalan volt”.
Persze
A Fekete Gyöngyszem még az első félidőben szépített, miután az elődöntőre meghívott argentin játékvezető, Teodoro Nitti 11-est ítélt. Pelé a hálóba lőtt, de Nitti – mivel Zito közben befutott a 16-oson belülre – újra rúgatta a büntetőt. Pelé másodszor sem adott esélyt Alberto kapusnak (2-3).
A szünet után a földkerekség egyetlen háromszoros labdarúgó-világbajnoka fejessel egalizált, sőt a hajrában újabb 11-essel – ismétlés nélkül – fordított (4-3), Carlos Froner, a Gremio edzője pedig így kommentált: „Furcsa tényezők befolyásolták a végeredményt.”
A legkülönösebb a befejezés volt. Gilmar nyomta a szöveget Nittinek, mire az argentin sporttárs megunta a rizsát, és a 86. percben kiállította a Santos kapusát. A finisre – óriási ováció kíséretében – Pelé állt a háló elé, és nem kapott gólt. A meccs végén a pályára rohanó drukkerek a vállukon vitték le a pályáról, míg Lula nevetve mondta róla:
Majdnem olyan jó, mint Gilmar.
Habár Gilmar valamivel kevesebb gólt szerzett nála.
Akkoriban az a mondás járta, hogy van káró király, kőr király, pikk király meg futballkirály. A brazil uralkodó az 1964-es paulista bajnokság 30 meccsén 34-et jegyzett, és november 21-én nyolcat szórt a Botafogo Ribeirao Pretónak (11-0). A Vila Belmiro stadionban mindössze 9437 néző lézengett, de soha nem felejtette el azt a mérkőzést, amelyen 11-0-nál a balszélső Pepe tartalék mezét akasztották ki a kézi eredményjelzőre, mert 11-es számú tábla már nem volt.
A vesztes csapat legjobbjának Galdino Machado kapust választották, mivel 25 lövést mentett. Képzeljék azt a záport! S nem fogják elhinni, de ugyanabban az évadban a Botafogo Ribeirao Preto hazai pályán 2-0-ra legyőzte az aranyérmes Santost.
Machado azonban nem arra volt a legbüszkébb. A 11-0-s vereség után névjegykártyát nyomtatott ezzel a szöveggel:
Galdino Machado, aki 11 gólt kapott a Santostól, 8-at Pelétől.
A kapusnál is rosszabbul járt Osvaldo Brandao. Ő a Ribeirao Preto edzője volt a 11-0 idején és a Corinthians trénere 1964. december 6-án, amikor a Santos puttonyban vitte a gólokat a házigazda „Corhoz” (4-7). Pelé négyszer, Coutinho háromszor köszönt be, azaz Brandao mester két meccsen 15 kapott gólt számlált a kispadról.
A Brazil Kupa döntőjében újabb „mészárlás” következett: a Gilmar – Ismael, Mauro, Haroldo, Geraldino – Lima, Mengalvio – Dorval, Coutinho, Pelé, Pepe összeállítású Santos az első meccsen 6-0-ra nyert a Bahia ellen. Pelé és Pepe két-két, Coutinho és Mengalvio egy-egy gólt szerzett, majd a visszavágón a Santos – Pelé duplájával – 2-0-ra győzött.
Brazília valaha volt leghíresebb klubcsapata 1961 és 1969 között 6-szor hódította el a Brazil Kupát, és 8-szor nyerte el a paulista bajnoki címet. Az utóbbi 1963-ban (kivételesen) azért sem lehetett az övé, mert a Sao Paulo FC elleni találkozót Armando Marques játékvezető 4-1-nél kénytelen volt lefújni, mivel már az ötödik Santos-játékost állította ki, hat labdarúgóval pedig – a szabályok szerint – nem folytatható a játék.
Ez az Armando Marques akkurátus sporttárs volt,
A „királyt” összesen 13-szor küldték le a pályáról, 5-ször győztes meccsen.
Az újságírók megkérdezték tőle, mit érez a tribünön, amikor nem játszhat. „Annál nincs rosszabb – válaszolta. – Soha nem voltam olyan ideges, mint az 1962-es világbajnokság döntője alatt Santiagóban, ahol nem futballozhattam. Talán csak 1963-ban, a Milan elleni klub Világ Kupa-döntő második és harmadik mérkőzésén, amelyeket szintén ki kellett hagynom.”
Hiányának egyéb vonzata is volt. A Santos valamennyi úgynevezett hírverő meccséért 30 ezer dollárt kapott, feltéve, hogy Pelé játszott. Ekkora összeget addig csak a BEK első öt kiírását rendre megnyerő Real Madrid kasszírozott mérkőzésenként. A királyi gárda egyébként másfél millió dollárt kínált Peléért, de Brazíliában állami szinten jelentették ki: Garrincha és Pelé a világ minden kincséért sem eladó.
Pelének és klubcsapatának itthon is nagy hatása volt,
sőt a miskolci „brazilok” kisírtak egy találkozót a DVTK ifjúsági csapatával. A barátságos mérkőzés 5-5-tel zárult.
Erről a meccsről azonban nem írt a világsajtó.
Arról már inkább, hogy a Santos a Brazil Kupa megnyerése után nyolc találkozóból álló argentin, uruguayi, perui, chilei, majd négymeccses európai turnéra utazott. Dél-Amerikában öt mérkőzést megnyert, hármat elvesztett; kontinensünkön kétszer győzött, egyszer-egyszer döntetlent ért el, illetve kikapott.
Majd hazament futballozni, ha már külföldön elég „dezsőt” termelt a szorosan együttműködő dollárbaloldal és a dollárjobboldal.