José Mourinhóval kapcsolatban minden megosztó, így a római megítélése is

José Mourinho senkinek nem közömbös. A szurkolók vagy imádják, vagy utálják, és nem ritkán ez még annak a klubnak a táborára is igaz, amelyet éppen irányít. Erre mondják, hogy megosztó személyiség, és az értelmező szótárban a magyarázó szócikk illusztrációjaként simán odaférne egy kép a portugál edzőről. Jellemző módon Mourinhóval kapcsolatban még a futball globális mérőszámai (közismert nevükön: szerzett pontok, gólok, trófeák) sem adnak egyértelmű támpontot, bár ez Rómában, ahol a futball a klub alapítása óta sokkal inkább érzelmi kérdés, mint bárhol máshol, talán nem is olyan meglepő.

De mindjárt látni fogjuk, hogy akár gazdasági tevékenységként, akár sportként, akár érzelmi kérdésként próbáljuk kezelni José Mourinho római munkásságát, folyamatosan olyan ellentmondásokba ütközünk, amelyek szinte lehetetlenné teszik az ítélkezést. Ilyesmi csak Rómában fordulhat elő. Vagyis ilyesmi csak José Mourinhóval fordulhat elő.

Kezdjük a legfontosabbal

Kijelenthetjük, hogy José Mourinho AS Romája eredményekben jócskán elmaradt a várakozásoktól. A portugál a Serie A-ban két hatodik helyet tud felmutatni, és mivel ez a fővárosban igencsak fontos mérőeszköz, tegyük hozzá, hogy mindkét befejezett szezonjában a Lazio mögött végzett az együttesével. Sőt, ha már a szomszéd szóba került, vegyük ide a szakember gyászos derbimérlegét is: hat meccsen egyetlen győzelem mellett négy vereség csúfítja el a lőlapot.

Az Olasz Kupában semmire nem jutott a csapattal, az előző évadban a csontutolsóként kieső Cremonese búcsúztatta a Romát, most pedig még fájdalmasabb véget ért a Coppa Italia-menet, hiszen éppen a Lazio verte orrba a városi riválist a negyeddöntőben. Az olasz földön elért eredmények tehát igencsak egy irányba mutatnak, amit súlyosbít, hogy

az AS Roma a harmadik legtöbbet költi fizetésekre a Serie A-ban

(a Juve és az Inter mögött, de a Milant megelőzve). Az évi 103 millió eurós bértömeget a két hatodik hely mellett az helyezi kontextusba, hogy a bordókat rutinszerűen ledurungoló Lazio mindössze 73 milliót költ a keretére.

Igen ám, csakhogy José Mourinho igazi nemzetközi kupaspecialista, és a hitvány hazai eredményeket Rómában is erősen kompenzálta az UEFA által kiírt sorozatokban. Két befejezett szezonja alatt két nemzetközi kupadöntőt játszott, a Konferencia Ligát 2022-ben megnyerte, az Európa Ligában pedig 2023-ban büntetőkkel elveszítette a finálét. Bár az AS Romát kérdés nélkül a nagy olasz klubok közé soroljuk, ezek az eredmények történelmi léptékkel mérve is magasztosnak számítanak, hiszen a bordók alapításuk óta pontosan ugyanannyi nemzetközi kupadöntőt vívtak, mint ahányat Mourinho két szezon alatt tető alá hozott. Sőt, egyet meg is nyert közülük, ami UEFA által gründolt nemzetközi sorozatban még soha nem sikerült a klubnak.

Újra itt a Mourinho-ellentmondás, hiszen most kéne valahogy meghatároznunk a Konferencia Liga abszolút értékét ahhoz, hogy ítéletet mondhassunk a munkásságáról. Ám ez lehetetlen küldetés, hiszen míg

a kontinens elitklubjai talán be se tennék a vitrinbe az európai középmezőny aljának kitalált trófeát (aminek a képét egyébként Mourinho a karjára tetováltatta), addig a Románál óriási értéke van a klubtörténelem első nemzetközi kupájának.

Függetlenül attól, hogy az ellenfelek erőssége és a sorozat presztízse alapján a Konferencia Liga valahol az Olasz Kupával egy szinten helyezkedik el.

Az AS Roma, mint gazdasági vállalkozás

Említettem, hogy a Roma kerete nem sehonnai paprikajancsik gyülekezete, és ehhez mérten elég sokat is költ rá a klub. Mivel Mourinho két szezonja alatt egyszer sem tudott rácsatlakozni a páneurópai futball pénzcsapjára (Bajnokok Ligája), egyből azt gondolhatnánk, hogy anyagilag egyáltalán nem volt rentábilis a működése, ám ez sem ennyire egyértelmű.

Róma a futballt tekintve kicsit olyan, mint Magyarország volt hosszú évtizedeken át: elég egy kis siker, sőt, néha egy kis remény is, és az emberek eszüket vesztik. José Mourinho érkezése ilyen esemény volt, amit a bordók tábora azzal kvittelt le, hogy történelmi rekordot beállítva zsinórban harminchat meccsen zsúfolásig megtöltötte a Stadio Olimpico monumentális kanyarjait. A meccsnapi bevételek meredek emelkedése ugyan nem kompenzálta teljesen a kieső BL-bevételeket, de súlyos eurómilliókat jelentett minden szezonban. És van más is.

Mourinho személye – ebben nincs vita – nagyon sokat segített a Romának abban, hogy olyan játékosokat tudjon szerződtetni, mint Romelu Lukaku vagy Paulo Dybala. A portugál neve, illetve legfontosabb tulajdonsága, miszerint mindenkiből kihozza a legjobbat, önbizalmat ad a játékosoknak, és erős csapatszellemet hoz létre az öltözőben, vonzó lehet olyan sztárjátékosok számára is, akiknek egyébként eszük ágában nem lenne Rómába igazolni.

Furcsa módon a szurkolók sokkal tovább tartottak ki a szakember mellett, mint a vezetőség vagy a csapat.

A legsötétebb pillanatokban is táblás házzal üzemelt az Olimpico, és amikor a bemutatásnál szinte minden játékost kifütyült a lelátó népe, Mourinhót akkor is tapssal köszöntötte. Ez számomra több okból is megmagyarázhatatlan, és ezek közül csak egy az, hogy a nagyszájú portugál két és fél szezon alatt tizenhat meccset volt kénytelen kihagyni a nyilatkozatait követő eltiltásoknak köszönhetően. A másik, hogy kifejezetten rossz volt nézni az AS Romát.

Duma sok volt, foci nagyon kevés

Az egyetlen, amit Mourinho tokkal-vonóval hozott a repertoárjából, az a hol szellemes, hol otromba, de minden esetben figyelemre méltó nyilvános megszólalásainak sora volt. Akadt itt minden, mint a búcsúban: hol árulással vádolt meg egy játékost (Rick Karsdorp hosszú időre ki is került a csapatból), hol az Európa Liga-döntő játékvezetőjével pengézett a Puskás Aréna parkolójában, máskor az ellenfelek játékosainak szólt be, ha szerinte dobálták magukat, és persze minden bíró megkapta tőle a magáét.

Sokak kedvence az volt, amikor a Laziót irányító Maurizio Sarri egyik epés megjegyzésére reagálva közölte, vele ellentétben Sarri azért nem nyert soha semmit, mert így gondolkodik. A láncbagós szakember válasza elegánsabb volt: a nyilatkozat óta lejátszott négy derbiből hármat a Lazio nyert, és még gólt sem kapott a Romától.

És meg is érkeztünk a lényeghez: sajnos ki kell jelentenünk, hogy José Mourinho irányításával az AS Roma nemhogy nem fejlődött egy apró lépésnyit sem, de

az utóbbi évek leggyengébb játékát mutatta a portugál szakember vezetésével.

És ezt még azok sem tagadhatják, akik az utolsó töltényig védték a Special One-t.

Mourinho Romája faék egyszerűségű játékot próbál játszani, de még az sem megy neki. Nincs meg az összhang a sorok között, hol védekezni nem tudnak rendesen, hol brutális labdabirtoklási fölényből nem képesek helyzetet sem kialakítani, vagy éppen egyéni hibákon mennek el a meccsek. Lehet mondani, hogy elveszítette Chris Smallingot a védelem közepéről, vagy nem jött be Rui Patricio szerződtetése (az utóbbi időben azért nem véd rosszul, de az elmúlt két éve csapnivaló volt a kapusnak), Dybala pedig többet sérült, mint egészséges. De az tény, hogy a Roma problémái ugyanazok, amik két éve is megvoltak, és ezekkel semmit nem tudott kezdeni a portugál. Toporog a csapat egy helyben, képtelen kitörni a saját árnyékából, gúzsba köti saját tehetetlensége.

És ez a pályán is látszik, érződik. Mourinho két befejezett szezonjában egyaránt 63 pontot szerzett az AS Roma, most féltávnál még rosszabbul állt (28 pontja volt csupán), és a tabella első nyolc helyezettje közül csak egyet tudott megverni: a kettős emberhátrányban záró Napolit.

Nem fogadom el, ha a profizmusomat és a becsületemet megkérdőjelezik. A szívemet teszem bele a munkába, ehhez nem férhet kétség. Ha létezik tökéletes példa professzionális hozzáállásra, az én vagyok

– mondta Mourinho a Lazio elleni vereség után. Négy nappal később kirúgták.

Hogy jogosan-e? Erről még hosszú ideig fognak vitatkozni az érzelemvezérelt szurkolók. És jól is teszik, mert Mourinho két dolgot mindig, minden állomáshelyén hozott és hozni fog: vitákat és érzelmeket.