A nosztalgia mindenkit a saját fiatalkorába repít vissza, és mi tagadás, a kilencvenes években felnőtt futballrajongókra is igaz ez. A futballnosztalgiához egyben sok olyan dolog is hozzátartozik, mely azóta kiveszett a pályákról. Párat – például a meccs közben edzőkkel, játékosokkal készített villáminterjúkat, a szponzorokkal felturbózott csapatnév-szörnyetegeket – nem hiányol senki, a korszak mezei meg éppen napjainkban köszönnek vissza, hiszen a kilencvenes évek focija retró korszakká nemesült. Más dolgok ugyanakkor néha-néha hiányoznak. Hová tűntek a műfüves tornák, amelyeken még olyan szuperklasszisok is megfordultak, mint a brazil Ronaldo? Mi lett a klasszikus tízesekkel, a valódi karmesterekkel?
Ez utóbbinak jártunk utána – tisztelegve a szerepkör valaha volt legjobbja, a néhány napja elhunyt Franz Beckenbauer előtt.
Reteszelőből építőművész
A libero – vagy söprögető, korabeli szóhasználatban póthátvéd – karrierje az osztrák Karl Rappan találmányával, a svájci „retesszel” (verrou) indult. Hoppe László és Hoppe Pál így magyarázzák a szisztémát könyvük (A labdarúgó-világbajnokságok csillagai) a futball taktikai fejlődéséről szóló fejezetében:
„Lényege, hogy az ellenfél leggólveszélyesebb három játékosát nemcsak a három hátvéd igyekszik feltartani, szerelni, hanem egy negyedik póthátvéd is. Ez a leghátsó vonalban elhelyezkedő, a kapus közvetlen segítője, aki – mert hogy a pálya teljes szélében „tisztítania” kell – a „sepregető” nevet kapta.”
A söprögető ötletét a második világháború után főként Olaszországban, részben pedig a volt Szovjetunióban tökéletesítették tovább. Az első ünnepelt libero Ivano Blason volt; Armando Picchi, az Inter hatvanas évekbeli aranycsapatának középhátvédje pedig az első modern söprögetővé vált, mikor Herrera felszabadította Giacinto Facchettit (aki a támadó szellemű szélsőhátvédek egyik legfontosabb prototípusa lett), és biztosító szerepet adott Picchinek. Nem kellett az emberfogással törődnie, hanem a szabadon kószáló emberekre és labdákra kellett lecsapnia. Picchi – Gianni Brera sportújságíró szavaival élve – védelmi rendező volt, aki átlátta a pályát, szavakkal és passzokkal irányította társait. Támadni nem támadott (egyetlen gólt szerzett interes karrierje alatt): feladata szigorúan a söprögetés, az organizálás és az elosztás volt. Mobilitása, játékintelligenciája, helyezkedési és szerelőképessége az Inter nélkülözhetetlen vezérévé tette. Az ő példáján láthatjuk, milyen tulajdonságokra volt szüksége egy modern söprögetőnek:
- magas játékintelligenciára, a játék „olvasásának” képességére,
- gyors gondolkodásra és problémamegoldásra,
- mozgékonyságra,
- remek ütemérzékre és szerelőkészségre,
- jó technikára,
- a védelem és a csapatjáték szervezésének, összetartásának képességére,
- valamint a vezérszerep betöltésére.
Picchi alig volt magasabb 170 centinél, így nyilvánvaló fizikális hiányosságai voltak (nem volt erős a levegőben), viszont a szerepkörét mintha rá szabták volna. Nem mellesleg az olasz futball azóta újra és újra bizonyította, hogy lehet valaki világklasszis belső védő 180 centi alatt is (lásd Gaetano Scirea vagy Fabio Cannavaro esetét). Túlzottan defenzívnek vélt játékstílusa hátráltatta válogatottbeli karrierjét. A söprögető a kor futballjának számos dilemmájára választ adott, ám az egydimenziós, nem támadó söprögetőket nem véletlenül találta meg egy elemzésében a Népsport.
Hogyan tud a söprögető és a beállós részt venni a csapat mezőnymunkájában akkor, amikor a saját csapat van támadásban? (…) Több mint luxus, egyenesen pazarlás hátul tartani két olyan játékost, akik védőmunkájukat elég kis területen fejtik ki, tehát bőven lenne erejük bizonyos többletmunka elvégzéséhez is!
– írta a sportnapilap.
Ezt a „bizonyos többletmunkát” végezte el a lehető legmagasabb szinten Franz Beckenbauer, aki reteszelőből építőművész lett. Nem tradicionális, döntően védekező feladatokat ellátó söprögető, hanem támadó szellemű libero.
Box-to-box söprögető
Ha a korabeli magyar sajtót olvassuk, meglepődhetünk: több újságíró is csalódottságának adott hangot amiatt, mert Beckenbauert elpazarolták a védelem tengelyében. Persze ez azért van, mert a világ futballrajongói először az 1966-os világbajnokságon látott ifjú Beckenbauerbe „estek bele”.
Márpedig a (későbbi) Császár ekkoriban a mai box-to-box középpályásoknak megfelelő szerepkörben játszott: folyamatosan ingázott a védelem előtti terület és a támadósor között. Az 1966-os vb-döntőn felvett érintéstérképe szó szerint box-to-box, azaz tizenhatostól tizenhatosig tartó: kettő kivételével minden érintése a két büntetőterület között volt. Végtelen könnyedséggel és eleganciával mozgott, nagy erővel lőtt, és meghökkentő érettséggel fejezte be az akciókat. A FIFA kiválasztott videója az NSZK–Svájc mérkőzésről azzal indul, hogy Beckenbauer saját tizenhatosa előterében sétálgat, majd – miközben a labda kikerül a szélre – beindul, lendületből átszeli a középpályát, és amikor visszakapja Helmut Hallertől a labdát, már szabadon és tempóelőnyben van, ráadásul Haller szélre mozgása a védelmet is megbontotta. Egy kényszerítő és Beckenbauer ziccerbe kerül, két védő között kitörve tisztára játssza magát, majd lazán elpasszolja a labdát a tehetetlen kapus mellett. Mestermunka! „Csak” 73 métert kellett hozzá futni, tökéletes ütemben beindulni, majd lejátszani a kényszerítőt és befejezni az akciót.
Beckenbauer 12 válogatott meccsen 7 góllal zárta az 1966-os esztendőt – négyet a világbajnokságon lőtt –, ez a nemzeti csapatban elért találatainak a fele volt! Ezek után talán érthető a csalódottság, hogy az elegáns, magával ragadó futballt bemutató, gólveszélyes középpályást – hátravonták a védelem mögé. Mintha Steven Gerrardot vagy Frank Lampardot rendelte volna vissza edzője középhátvédnek!
„Kicsit furcsának hatott az is, hogy Beckenbauer, a mexikói világbajnokság egyik legjobb középpályás játékosa, mennyire passzív helyzetben, a söprögető szerepkörében szűrte a támadásokat, és hátulról dobálta előre — hanyag eleganciával — a labdákat” – értetlenkedett a sportnapilap egy NSZK–Magyarország mérkőzés után.
