Simán nyert a City a klub-vb döntőjében, de az egész futballvilág győztesnek érezhette magát

A minden decemberben – ebben a formában az idén utoljára – megrendezett klubvilágbajnokság szakmailag hagyományosan nem tartozik a legérdekesebb futballtornák közé. Nem meglepő, hogy az elmúlt tíz évben mindig az európai résztvevő, a Bajnokok Ligája győztese győzött – az európai klubfutballal sem pénzügyileg, sem a tudástőkét tekintve nem tudja felvenni a versenyt egyik kontinens sem, hiába mélyek például a dél-amerikai labdarúgás kulturális gyökerei.

Az idei kiírás azonban úgy alakult, hogy a döntőben, utoljára, még lássunk valami rendkívülit. Az talán kevésbé meglepő, hogy a történelmi évet futó City az elődöntőben 3-0-ra legyőzte az ázsiai bajnok, japán Urawa Red Diamonds csapatát. Az angolok döntőbeli ellenfelének kiléte már érdekesebb: az egyiptomi al-Ahli csapatát 2-0-ra legyőzve a Libertadores Kupa győztese, a brazil Fluminense került a fináléba; igen,

az a Fluminense, amelynek különleges játéka immár nagyjából egy éve tartja lázban a nemzetközi futballt,

s amelynek filozófiai tanulságairól néhány hónapja magam is írtam. Összejött tehát minden Twitter-elemző álma, Guardiola és Diniz egymás ellen – először, és könnyen lehet, hogy egyben utoljára.

Pep Guardioláról köztudott, hogy minden trófeát meg akar nyerni, és ennek megfelelően a lehetőségekhez képest a legerősebb kezdőcsapatot küldte ki a dzsiddai Abdullah király Stadion gyepére (Doku, Haaland és De Bruyne továbbra sem volt bevethető a manchesterieknél). Ederson előtt így Walker, Dias és Aké alkotta a védelmet, Stones ismét hibrid, elősöprögető szerepben kapott helyet Rodri mellett. A vonalak között Rico Lewis és Julián Álvarez helyezkedett, jobbról Bernardo Silva, balról pedig Jack Grealish támogatta a középcsatár Phil Foden játékát.

Gyakorlatilag Fernando Diniz is az alapcsapatát szerepeltette, amelynek átlagéletkora nem kevesebb, mint 32 év volt. A kapuban a 43 éves kapus Fábio kezdett, míg a védelemben Samuel Xavier és a csapatkapitány Nino mellett szintén két veterán, Felipe Melo és Marcelo. A középpályán ezúttal is Matheus Martinelli és André szűrt, elöl pedig Ganso és Keno mellett a kolumbiai Jhon Arias kapott helyet az argentin középcsatár, Germán Cano mögött.

Érdekes kérdés, hogy másképp alakult volna-e a mérkőzés forgatókönyve, ha nincs a gyors gól: mindenesetre tény, hogy mindössze negyven másodperc kellett a City vezetéséhez. Marcelo eladott labdája után Aké távoli lövése kapufát talált, a kipattanót pedig Julián Álvarez mellkassal sodorta a kapuba. Az egészet azonban egy tipikus Fluminense-jelenet előzte meg: a brazilok sok játékossal túltöltötték a labda oldalát, az összeszűkült mezőnyben pedig Marcelo magasan akarta átemelni a labdát – oda, ahol nem maradt egyetlen csapattárs sem.

Az első gól. A Fluminense egy bedobás után hét(!) játékossal foglalja el a labda zónáját. Marcelo a nagy tumultusban a túloldalra akar forgatni, de középen senki nem marad. Aké szedi össze a labdát, és a kapufára lő, a kipattanóból Alvárez szerzi meg a vezetést az első percben.

A brazilok tehát gyakorlatilag egygólos hátrányból kezdték az összecsapást,

és az egyenlítés érdekében nekik kellett kezdeményezniük. Diniz csapata azonban megmutatta, miért sikerült kivívnia sok szurkoló szimpátiáját: a dél-amerikaiak hátrányban is rendkívül bátran, technikásan, szinte már az irracionalitás határát súrolva hozták ki a labdát a világ egyik legjobban letámadó együttese ellen is.

Az első félidőben többször láthattuk, ahogyan Fábio kapus szemtelen cselekkel húzza magára a letámadó City-játékosokat, vagy éppen a középre kalandozó balhátvéd, Marcelo oszt ki egy kötényt a középpályán. A brazil játékosok a labda környezetét teljesen túltöltve, a pozíciók racionalitását mégis sokszor figyelmen kívül hagyva, szabadon helyezkedtek – éppen úgy, ahogyan Diniz várja tőlük.

Az első félidőben a Fluminense viszonylag hosszú periódusokra tudta birtokolni a labdát, igen látványos perceket okozva a nézőknek. A City alapvetően négy játékossal az első vonalban próbálta letámadni az ellenfelet, de a brazilok szabad helyezkedése miatt előfordult, hogy ők is hét-nyolc emberrel kényszerültek letámadni, teljesen aszimmetrikus alakzatban a labda oldalára tolódva.

A pálya első két harmadában bemutatott látványos játék ugyanakkor nem párosult hatékonysággal az ellenfél kapuja előtt. Részint az egyéni technika és a sebesség sem volt meg a brazilokban, hogy a City védelmi vonalát lendületből áttörjék, részint pedig az egésznek taktikai oka is volt. Azzal, hogy a Fluminense a labdakihozatal zónáját szélességben (aszimmetria) és mélységben (sok visszalépő játékos) is a végletekig túltöltötte, kevesebb futballista tudott a megfelelő ütemben, lendületből felérni az ellenfél kapuja elé.

A szabadon helyezkedő hat hátulsó játékos (Marcelo gyakran befelé, míg a belső középpályássor szükség esetén kifelé mozgott) mellé többször a befelé mozgó szélsők egyike is visszalépett a labdakihozatalhoz, így kevés olyan támadó maradt elöl, aki a City védelmi vonala mögé beindulhatott volna. A saját térfélen létrehozott korlátlan egymás közti kapcsolatok árát tehát az ellenfél térfelén kellett megfizetni:

a Diniz-féle játék, bár nagyon látványos, természeténél fogva rendkívül lassú építkezést tesz lehetővé.

A támadás tempója pedig az ellenfél kapuja elé érve is lassú maradt. Hiába próbálta Marcelo a középpályásokkal többször is a védelem mögé emelni a labdát, nem maradt támadó, aki ezekre indulhatott volna. Statisztikailag egyébként André volt a brazilok kulcsfigurája: 74 labdaérintése a legtöbb volt a csapatban, és szintén a legtöbb sikeres passza (5) jutott el a támadóharmadba. A másik oldalon ez a csúcs nem meglepő módon Rodri nevéhez fűzödött 95 labdaérintéssel és 8 sikeres passzal a támadóharmadba.

Fluminense-labdakihozatal, első példa.  A City 4-2-3-1-ben letámad, Diniz csapata túltölti a labda oldalát, Martinelli a védő vak oldalán helyezkedve jut szabad területhez. Az ellenfél térfelére átérve azonban túl kevés a beinduló ember, a bemozgó Marcelo a senki földjére íveli a labdát.

Fluminense-labdakihozatal, második példa. A brazilok ismét elképesztően túltöltik a labda oldalát, hét mezőnyjátékos is a saját térfélen helyezkedik. Így azonban kevesen érnek fel lendületből, és ők is lesen helyezkednek.

Az első félidő elején a Fluminense a labda elleni játékban is meglepően derekasan helytállt a világ legjobban építkező csapata ellen. Egyénközpontú támadójátékhoz Diniz csapatánál természetesen egyénközpontú védekezés dukál. A brazilok így erősen emberfogásra alapuló, 4-4-2-es rendszerben próbáltak letámadni, amelyben André és Martinelli is agresszívan kilépett a pozíciójából, leginkább Stones és Rodri irányába. Ez több területet nyitott a vonalak között Rico Lewis és Julián Alvárez számára, ám amíg a dél-amerikaiak fizikailag bírták, a presszing meglepően jól működött, többször is sikerült a City labdakihozatalait íveléssé kényszeríteni.

A Fluminense 4-4-2-ben, emberfogással letámad. A két csatár a kapust és Diast támadja, A Stones, Rodri duó viszont kettő az egyes létszámfölényben van a fellépő középpályással. Így is sikerül kikényszeríteni az ívelést, a jobb szélen visszalépő Bernardo Silvára Marcelo ér fel.

A City itt a felezővonal környékén birtokolja a labdát. Rodri visszalép negyedik védőnek, a Fluminense 4-4-2-ben, emberfogással védekezik. Walker Keno, Stones Martinelli őrizete alatt, Silvára pedig Marcelo lép ki.

Ám ahogyan telt az idő, Guardiola együttese egyre többször tudott az ellenfél térfelén labdával is berendezkedni, a brazilokat mély, 4-4-2/4-5-1-es blokkba kényszerítve. A leghátsó, Walker, Dias, Aké trió labdabirtokláskor is egészen mélyen fellépett az ellenfél térfelére, az esetlegesen elvesztett labdákra mindig visszatámadva. Az ellenfél térfelén felvett szigorú 2-3-5-ös vagy 3-2-5-ös alakzatban labdával is a kapu elé tudták ragasztani a Fluminensét, a pozíciós játék és a szabadabb, egyénközpontú filozófia csatáját így jelképesen Guardiola nyerte.

A második gól ugyan szerencsés körülmények között, Nino lábáról pattant a kapuba, mégsem a semmiből jött: az azt megelőző szituációban a City játékosai gyakorlatilag szabadon adogathattak az ellenfél kapuja előtt.

Rodri mély pozícióban kapja a labdát, de nem támadja meg senki. Foden észreveszi, hogy Samuel és Nino között nagy a távolság, így a résbe indul. Beadása a védőjéről pattan a kapuba.

A második félidő az elsőhöz hasonló mederben telt. A Fluminense továbbra is akart, de a felezővonalon túl nem nagyon tudott futballozni, a City pedig félgőzzel is kontrollálta a mérkőzést. Végül a meccs zárószakaszában egy belőtt passzból Foden is megszerezte a maga gólját, hogy aztán gyönyörű szólójával Álvarez beállítsa a végeredményt, és a meccs emberévé váljon. A City 15 lövéséből egyébként 10 a Foden, Alvárez duó érdeme volt.

A mérkőzés tehát a várakozásoknak megfelelően európai győzelmet hozott. A Fluminense tetszetős játéka ellenére a végrehajtás minőségében nem tudta felvenni a versenyt a manchesteriekkel. A brazilokat mégis dicséret illeti: megmutatták, milyen az, amikor egy csapat a legerősebb ellenféltől sem ijed meg, és hű marad az elveihez, ragaszkodik a saját játékához, ráadásul időnként látványosan elő is tudja adni azt.

A City az angol Ligakupát leszámítva begyűjtötte az idei összes elérhető trófeát,

a Guardiola–Diniz összecsapást nézve pedig az egész futballvilág győztesnek érezhette magát.