Alex Ferguson csapata 40 éve előrehozta a karácsonyt

Zsúfolt programja volt a BEK-címvédő Hamburgnak 1983 decemberében. Előbb – 11-én – a klub Világkupáért játszott Tokióban a brazil Gremióval, de a huszonegy éves, boszorkányosan cselező Renato Gaucho két finom góllal minden reményétől megfosztotta a nyugatnémet csapatot (2-1).

Európának abban az időben nem termett babér e meccseken: 1979-ben, az utolsó kétmérkőzéses párbajban a paraguayi Olimpia Asunción 1-0-ra és 2-1-re legyőzte a Nottingham Forestet helyettesítő Malmőt, 1980-ban az uruguayi Nacional 1-0-ra nyert Japánban a Nottingham, 1981-ben a brazil Flamengo 3-0-ra a Liverpool, 1982-ben az uruguayi Penarol 2-0-ra az Aston Villa, 1984-ben az argentin Independiente 1-0-ra a Liverpool ellen.

Azaz hatszor egymás után Dél-Amerika képviselője győzött.

A Hamburg négy nappal a tokiói vesszőfutás után vajas kenyér találkozón 4-0-ra nyert Malajzia válogatottjának vendégeként Kuala Lumpurban, majd alighogy visszaérkezett az öreg kontinensre, az európai Szuperkupáért vívott visszavágót Aberdeenben december 20-án.

Az első meccsen a német kikötővárosban 0-0 volt az eredmény. Két évvel korábban, az UEFA Kupa nyolcaddöntőjében a Hamburg 2-3-mal és 3-1-gyel búcsúztatta a skót csapatot, majd a döntőben 1-0-ra és (otthon!) 3-0-ra kikapott a Göteborgtól.

Azaz a Szuperkupában sem lehetett kizárni a meglepetést, bár az után, hogy az Aberdeen a KEK-döntőben 2-1-es diadalt aratott a Real Madrid ellen, már nem kelthetett akkora szenzációt a kontinens második számú trófeáját védő együttes sikere. Illetve… Az addig sosem fordult elő, hogy skót csapat egy évben két európai serleget hódítson el.

Szó szerint skót csapat,

mert mind a tizenkét pályára lépő játékosa (Leighton – McKimmie, McLeish, Miller, McMaster – Simpson, Strachan, Bell – Hewitt, McGhee, Weir, valamint a csereként beküldött Black) skót volt.

Közülük John McMaster, Doug Bell és John Hewitt egyszer sem szerepelt hazája válogatottjában, Eric Black is csak kétszer, Mark McGhee négyszer, Neil Simpson ötször, Peter Weir hatszor. Vagyis az együttes fele még otthon sem tűnt ki oly nagyon; kivéve, ha együtt játszott Alex – a korabeli szaklap, a Labdarúgás szerint „Alec”, a Dunántúli Napló hajdani tálalásában „Bobby” – Ferguson edző irányítása alatt az Aberdeen mezében. (Igaz, Jim Leighton, Alex McLeish, Willie Miller és Gordon Strachan összesen 283 válogatottságot számlált, és mind a négy törzsgárdista szerepelt egy évvel az Aberdeen berobbanása előtt a spanyolországi világbajnokságon.)

Aztán a skót csapat Simpson és McGhee góljával nyert 2-0-ra a Hamburg ellen, méghozzá olyan meggyőzően, hogy a glasgow-i Daily Record azt írta: „A német bajnok Hamburger SV-t megrágták és 2-0-ra kiköpték a Szuperkupa-visszavágón a Pittodrie stadionban.”

E sporttelep légköréről Charlie Coutts, az Aberdeenben született újságíró, a Magyar Rádió angol szekciójának vezetője (nyilván nem minden elfogultságtól mentesen) így írt: „Az aberdeeni szurkolókat nem a fanatizmus, hanem a játék mértéktartó megítélése jellemzi. Nehezen lendülnek bele a buzdításba, ha csapatuk nem játszik jól, és csak ha jól játszik, akkor részesítik a játékosokat olyan hangos biztatásban, ami szárnyakat ad nekik. Más skót stadion – különösen a Rangers vagy a Celtic pályája, illetve a Hampden Park, ahol a skót válogatott játssza hazai mérkőzéseit – arról nevezetes, hogy félelmet keltően ellenséges hangorkán fogadja a pályára lépő ellenfelet, és a mérkőzés folyamán végig ilyen hangulat uralkodik. A Pittodrie Parkban más a helyzet.

A Skócia északi részén élők – így az aberdeeniek is – nem osztják azt a fanatikus meggyőződést, hogy az ő csapatuk soha nem veszíthet, legfeljebb csak akkor, ha külső körülmények megfosztják a győzelemtől.

Mint ahogyan nem jellemző rájuk a depresszió vagy a »majd mi megmutatjuk!« belső kényszere sem, ami a skót válogatott megannyi vb-kudarcának volt már okozója. Aberdeen városa kívül fekszik a Skócia többi részét uraló kelta nacionalizmus határvonalán. Lakói kiegyensúlyozottak, érzelmesek, ravaszak és önös érdekeiket szem előtt tartók. Ezekre a tulajdonságokra alapozta a város a mezőgazdaságra, halászatra és könnyűiparra épülő anyagi jólétét, ezek segítségével volt képes magába fogadni – a helyi társadalmi szerkezet felbomlása nélkül – az északi-tengeri olajmezők megnyitása után odaérkező amerikai szakemberek, munkások tömegét, és felszívni a velük beáramló dollárokat. Ugyanezek a tulajdonságok határozzák meg az aberdeeniek viszonyát a labdarúgáshoz is.”

A csapatról a Press and Journal sportszerkesztője így vélekedett: „Az Aberdeen játékosainak van egy különleges képességük, amit semmi pénzért nem lehet megvásárolni. Szívvel-lélekkel küzdenek, a csapat kivételesen jó szelleme a klub családias hangulatából táplálkozik.”

A sportkört elnökként Dick McDonald, az Aberdeen korábbi játékosa, a város szórakoztató iparának guruja, míg igazgatóként a fia, Ian, a Manchester United korábbi futballistája irányította. Az adminisztrációt szintén régebbi Aberdeen-labdarúgó, Chris Anderson vezette. Ez a hármas szerződtette Fergusont, aki 1983-ban elhárította a Rangers szakvezetői ajánlatát, jóllehet futballistaként a glasgow-i klubban játszott.

Csapatának kettős európai győzelmét Nagy-Britanniában így minősítették:

Legalább olyan váratlan, mint az, hogy a Flying Pickets vokálegyüttes a karácsonyi brit lista élére került a Yazoo duó Only You című tavalyi (1982-es) dalának feldolgozásával.

A tekintélyes The Times úgy vélte: „Csak Uli Stein hamburgi kapus bravúrjainak köszönhető, hogy a kiütés elmaradt.” A Press and Journal leszögezte: „Az Aberdeen Európa szuper bajnoka, és senki sem mondhatja, hogy a trófeát nem érdemelte meg.”

Aberdeenben tehát előrehozták a karácsonyt negyven évvel ezelőtt, és Simpson – a hamburgi karmester Felix Magath őrzője – boldogan sorolta: „Gólt szereztem a Kupagyőztesek Európa Kupája negyeddöntőjében a Bayern München, az elődöntőben a Waterschei és most a Hamburg ellen a Szuperkupában.”

Bell meghatottan említette: „A sors kárpótolt azért, hogy sérülésem miatt lemaradtam a KEK döntőjéről.”

A legfelejthetetlenebb élményt azonban Weirnek szánta a végzet. „Nemcsak, hogy én emeltem fel a trófeát 22 500 elragadtatott Aberdeen-szurkoló előtt – mesélte utóbb –, de az utolsó sípszó után néhány másodpercen belül megtudtam: a feleségem újabb fiúgyermeket szült.”

Az Aberdeen az 1983/84-es skót bajnokság első felében 51-11-es gólkülönbséget produkált, az évad végén elhódította a bajnoki címet és – a Celtic 2-1-es legyőzésével – a skót kupát. Az utóbbi sorozatban hét meccsen együttvéve három gólt kapott, egynél többet egyszer sem.

A csapat azóta egyetlen európai trófeát sem nyert.

Bajnok legutóbb 1985-ben, skót kupagyőztes 1990-ben volt.

A négy évtizeddel korábbi diadaltól fogva skót csapat szintén nem tett a vitrinbe európai trófeát. A Celtic egyszer (2003-ban), a Rangers kétszer (2008-ban és 2022-ben) jutott az UEFA Kupa, illetve az Európa Liga döntőjébe, de alulmaradt a Portóval (2-3), illetve a szentpétervári Zenittel (0-2) és az 1-1-et követő tizenegyespárbajban az Eintracht Frankfurttal szemben.

Nagyon úgy fest, Ferguson már 1983-ban is tudott valamit.