Újra felbukkant a Serie A legepikusab bajnoka, a Bologna

A három óriást leszámítva a Serie A legeredményesebb csapatai jellemzően egy korszakban szerezték scudettóik jelentős részét, ilyen aranygeneráció hozta tető alá a negyvenes évek végén a Torino bajnoki plecsnijeinek jelentős részét, a Genoa az alapítás után buzgólkodott igen hatékonyan (érdekes, hogy az olasz klubfutball negyedik legsikeresebb csapata soha nem nyerte meg a Serie A néven ismert bajnokságot, más szóval 1929 óta nem nyert egyszer sem), és hasonló a helyzet a Pro Vercellivel, illetve a Bolognával is.

A bolognai aranykort érdekes körülmény szülte.

Történt, hogy a vibráló tudományos életet élő, erősen balos beállítottságú várostól egy köpésre, Forliban két jó cimbora kezdett politikai karrierbe. Benito Mussolini munkásságát nem kell bemutatni, elvtársáról, Leandro Arpinatiról viszont talán kevesebben hallottak. A későbbi duce gyorsan országos népszerűségre tört, gyerekkori elvtársa viszont igazi lokálpatriótaként maradt Bolognában huligánkodni. Mivel a szélsőjobbos eszmék nem könnyen vertek gyökeret a liberális városban, Mussoliniék ideológiai hódításának egyik fontos frontvonala lett a városért folyó harc, és Arpinati nagyon jól érzett rá, hogy mivel lehet népszerűséget szerezni.

Az 1920-as évek végéig a futball a három északkeleti megye (Piemont, Lombardia, Liguria) belügye volt, így aztán Arpinati elérkezettnek látta az időt, hogy nagy foci költözzön Emilia-Romagnába. Mondhatjuk, hogy kicsiben a Bologna FC-n tesztelték az eljárást, amiben sportsikereket váltottak politikai voksokra, és a kísérlet olyan jól sikerült, hogy később világbajnokságot rendeztek és olimpiára is pályáztak. A makróteszt eredménye az lett, hogy a Bologna FC egészen a hatvanas évekig együtt úszott a Serie A bálnáival a bajnoki címek számát tekintve.

Naná, hogy magyarokkal!

A fasiszta hatalomátvétel jó lehetőségeket teremtett a bolognai futballklubnál, de azokat meg is kellett lovagolni. Szerencsére éppen a klubnál tevékenykedett az olasz futball történetének egyik legnagyszerűbb elnöke, Renato Dall’Ara, aki a legnagyobb figyelmet a know-how importjára fordítva a kor legizgalmasabb futballkultúrája felé fordult: a Duna-menti iskolához. A Felsner-féle csapat kezdett el bajnokságokat nyerni, de amíg az osztrák inkább edzéselméleti újdonságokat hozott (ekkor ragadt rá a patentül kitesizett piros-kék csapatra az Agarak becenév), utódja, Weisz Árpád úttörő futballvíziót és valóban világszintű innovációt hozott a Bolognához.

Ha valakit a futballgondolkodók panteonjában az Edzők Fejedelme becenévvel illetnek, az nem lehet akárki,

ráadásul Weisz személye újabb furcsa csavar a történetben. A szakember történetesen zsidó volt, Bolognában pedig a futballt is maga alá temette a fasiszta milíciák tombolása; a csapat például nyert úgy bajnoki címet, hogy tizenkétezer feketeinges keretlegény a pályára vonulva gólnak reklamált egy kaput elkerülő lövést. A helyzet nem is volt fenntartható, 1937-ben Weisz a családjával együtt menekülni kényszerült, végül Hollandiából deportálták és koncentrációs táborokban haltak meg.

A bolognai aranykorszak a fasiszták bukásával lezárult, úgy is fogalmazhatnánk, a klub történetének aranyfejezete véget ért, csakhogy ez nem teljesen igaz. Annyira nem, hogy minden bizonnyal a Bolognáé minden idők legepikusabb bajnoki címe.

Futballdráma deluxe

Tud a futballtörténelem számos kifejezetten szoros, izgalmas bajnoki szezonról, ezek között nemcsak Olaszországban, de talán az egész világon nincs méltó kihívója a Serie A 1963/64-es évadának. Semmilyen szempontból.

A világháború minden klubnál elsöpörte a fasiszta sportvezetőket, csak egyetlen figura áll a táblán rendületlenül: Renato Dall’Ara.

Bár sikerül megszereznie a játékoszseniből edzőfejedelemmé váló Fulvio Bernardinit, a Prof becenevű szakember feladata nem pitiáner: Helenio Herrera Grande Interét nemcsak Olaszországban, hanem sehol nem nagyon tudták megverni akkoriban. A milánóiak a BEK következő két kiírását megnyerik, címvédők a Serie A-ban és éppen kezdi magát teljes pusztító mivoltában megmutatni a tökéletes catenaccio. Őket kéne valahogy megvernie a Bolognának.

Az Inter ráadásul nemcsak a pályán uralja le a mezőnyt, hanem a sportvezetők között is, és amikor kiderül a szezon felénél, hogy a Bolognával nagyon is számolniuk kell a milánóiaknak, hirtelen drámai események történnek.

Télen három bolognai játékos vizeletmintájában is doppingszert találnak,

eltiltások és pontlevonás értük a büntetés, ám a klub nem nyugszik bele az ítéletbe. Kiderül, hogy a mintákat nem előírásszerűen tárolták, sőt valószínűleg manipulálták is, a másodlagos tesztek pedig tiszták. A Bologna visszakapja a pontjait, és kéz a kézben menetel a cél felé az Interrel. A vége döntetlen. Spareggio dönt a bajnoki címről.

A befutó izgalmait egyébként is rosszul viselte a koros Dall’Ara, a szívbeteg elnöknek más sem hiányzott, mint egy egymeccses bajnoki döntő. Az epikus csata utolsó felvonására készülve Dall’Ara éppen egy jegyelosztási megbeszélésen vett részt az Inter elnökével, Angelo Morattival, amikor rosszul lett, és szó szerint az ellenfél tulajdonosának a karjaiban halt meg.

A bolognai stadion azóta is a legendás elnök nevét viseli, és ez így lenne akkor is, ha a Bologna nem tudta volna beteljesíteni az epikus drámát a Serie A történetének első, és ez idáig egyetlen bajnoki döntőjében. De be tudta.