130 ezren ünnepelték Garrinchát, aki a futball válasza volt Charlie Chaplinre

„Végül csak az számít, hogyan emlékeznek rád” – emlegette Garrincha, és akármilyen viharos élete volt, a jutalomjátékán 131 551 fizető néző tolongott 1973. december 19-én a riói Maracana stadionban.

Ott, ahol tíz évvel később felravatalozták, és százezrek vettek végső búcsút tőle. Az ötven esztendősen elhunyt extraklasszis halála után a riói tűzfalakra azt pingálták:

Köszönjük, Garrincha, hogy éltél!

A gálameccsén negyven éves volt. A Népsport már az esztendő elején „temette”, 1973 februárjában azt közölte: „Garrincha, a brazil válogatott egykor ünnepelt jobbszélsője, aki viselt dolgaival pályafutása alatt is sok gondot okozott, a hírek szerint éhezik, nem tud fizetni adósainak. Történetéhez tartozik, hogy összefutballozott pénzét egy most csődbe ment üzletbe fektette. Utóbb már koldulni volt kénytelen. Hiába, a dicsőség mulandó.”

Ezek szerint szinte életmentő segítség volt, hogy a gála több mint 160 ezer dolláros tiszta bevételét a csodacsatár teljes egészében megkapta. Az akkoriban hatalmas összegből nyolc házat vásárolt – hetet a lányainak, egyet magának –, vett egy Mercedest és egy koncerttermet, ahol párja, az énekesnő, Elza Soares felléphetett. (Amúgy több nőtől összesen tizennégy gyermeke született.)

Garrincháról az 1962-es Mundial elődöntője után az El Mercurio című chilei újság azt írta: „Vajon melyik bolygóról jött?” Azon a vb-n nyert másodszor aranyérmet a brazil válogatottal, de akkor jutott a csúcsok csúcsára:

az első labdarúgó lett, aki ugyanazon a tornán elhódította a világbajnoki, a gólkirályi és a torna legjobb játékosának járó címet.

A legjobb négy között jobbszélső létére húsz méteres, ballábas bombával és fejes góllal duplázott a házigazda chileiek ellen (4-2), ám kiállították. Nagyon úgy festett, lemarad a döntőről. Ám diplomáciai hadműveletek indultak meg az érdekében a legmagasabb szinten. Joao Goulart brazil államelnök a FIFA-nál lobbizott Garrincha szerepléséért, Manuel Prado Ugarteche perui elnök pedig felszólította a japán származású, mexikói-perui kettős állampolgár Arturo Yamasakit, az elődöntő játékvezetőjét, hogy ismerje be: tévedés volt leküldenie a mezőny legjobbját a találkozó hajrájában.

Garrinchát végül nem tiltották el, játszott a csehszlovákokkal vívott, 3-1-es csúcstalálkozón.

Tizenegy évvel később a következő kezdőtizenegyben szerepelt a gálaesten: Felix – Carlos Alberto, Brito, Piazza, Everaldo – Clodoaldo, Rivellino, Paulo Cesar Lima – Garrincha, Jairzinho, Pelé. Vagyis Gersont és Tostaót kivéve felvonult az 1970-es, harmadszor világbajnok válogatott, amely végleg Brazíliába vitte a Rimet Kupát.

A másik oldalon többségükben olyan külföldiek sorakoztak, akik abban az időben Brazíliában futballoztak. Ilyen volt Edgardo Andrada argentin kapus (Vasco da Gama), továbbá két honfitársa, Narciso Doval (Flamengo) és Eduardo Dreyer (Coritiba), az uruguayi Pablo Forlan, Diego Forlan édesapja (Sao Paulo FC) és Angel Brunell (Fluminense), a paraguayi Francisco Reyes (Flamengo), valamint a honosított német Alex (America).

Hozzájuk csatlakozott a Buenos Aires-i Huracan három argentin válogatott középpályása, Carlos Babington, Miguel Angel Brindisi és René Houseman, valamint a Latin-Amerikában túrázó szovjet ligaválogatott három tagja, Jevgenyij Lovcsev, Szergej Olsanszkij (mindkettő Szpartak Moszkva) és az akkor még a Zorja Luganszkban, később a Dinamo Kijevben játszó Vlagyimir Onyiscsenko.

Garrincha előtt még a brazil játékvezetők is tisztelegtek:

Armando Marques dirigálta az első félidőt, Arnaldo Cesar Coelho a másodikat. A győzelmet a brazilok szerezték meg, miután Brindisi góljára Pelé válaszolt, majd a szünet után pályára lépő, a tüneményes kvalitású ünnepelthez méltóan különleges képességű középhátvéd, Luis Pereira szédítő szólóval eldöntötte a mérkőzést (2-1).

De hát nem az eredmény, hanem a főszereplő volt a fontos, aki – az újabban elcsépelt kifejezéssel – történelmet írt valóban. Úgy játszott 50-szer a brazil válogatottban, hogy az 1962-es vb-döntőtől 1965. június 2-áig egyszer sem szerepelt súlyos térdproblémái miatt.

S micsoda félszáz válogatottság volt az!

Ha Pelével együtt futballozott, a brazil válogatott sosem kapott ki, különben is csak egyszer, amikor Garrincha utoljára bukkant fel a selecaóban.

Tudják, melyik meccsen? Az 1966-os világbajnokságon Liverpoolban rendezett magyar–brazil mérkőzésen, amelyen Gelei – Mátrai – Káposzta, Mészöly, Sipos, Szepesi – Mathesz, Albert, Rákosi – Bene, Farkas összetételű honfitársaink fenomenális játékkal és lenyűgöző gólokkal 3-1-re nyertek.

Garrincha válogatottmérlege (figyelem!): 43 győzelem, hat döntetlen, egy vereség.

Klubszinten még 1972-ben is futballozgatott egy riói kis csapatban, az Olariában, miután a bíróság felmentette annak a balesetnek a tárgyalásán, amelynek következtében a mellette ülő anyósa meghalt. Korábban a Botafogo szimbólumává vált, a klub fekete-fehér mezében 614 mérkőzésen 245 gólt szerzett.

Meg örömöt, örömöt, örömöt.

Eduardo Galeano uruguayi író így nyilatkozott:

A futball egész történetében senki nem tett több embert boldoggá Garrinchánál.

Kétszeres világbajnok társa, Djalma Santos azt mondta a trükkjeivel mindenkit megszédítő cselművészről: „Garrincha volt a futball válasza Charlie Chaplinre.”

Pelé szerint „Garrincha hihetetlen játékos volt, olyasmiket művelt a labdával, mint senki más”.

A Kismadárnak becézett szélső pedig azt hangoztatta Pelével kapcsolatban: „Tényleg kivételes futballista. Egyedül Garrincha jobb nála.”

A legszebb azonban az, amit a Garricháról könyvet író Darwin Pastorin, a Brazíliában született olasz szerző fogalmazott meg életrajzi kötetében:

Kézen fogom magamat, mint egy kisfiút, aki azokon a réteken, amelyek még rétek voltak, azt kiabálta a barátainak: »Én vagyok Garrincha!«, és a 7-es számmal, amit anyám varrt az ingemre, a labdát és az életet kergetem.