Rekviem a csapatért, amelyben Pelé és Neymar is felnőtt

Páremeletes házak között haladunk. A járdákon kívül már az úttestet is egyre áthatolhatatlanabbul foglalják el a velünk egy irányba igyekvők. Sűrűsödünk. Meccsre máshogy megy az ember, más a testtartása, másmilyenek a gesztusai, mindent átformál a mélyben megbújó izgalom, amit felszoroznak a velünk haladók. Persze, sosem látott emberek esetében elvileg nehezebb megállapítani a mozdulatok, a hanglejtés torzulását – mert mihez képest? –, de mégis érezni a bőrfelület alatt nyüzsgő feszültséget, amely, mint az errefelé amúgy is ismerős tengerzúgás, a hangulat alapzajává válik. Mi lesz a meccsen, nyerünk? Ezt a kérdést szállítják bármilyen jellegű megrendelésre, kéretlen cégajándékként az idegpályák.

Jobbra a Rua Princesa Isabelre fordulva már ott is van előttünk a Vila Belmiro.

Ezt a 107 éves stadiont nem fizikai kiterjedése, hanem történelme teszi hatalmassá.

A felsőbb emeletek apró, fehér csempés burkolata, a bejáratok előtti, Brazília kertvárosi területein megszokott sűrű rácsa a környező épületek feltűnést alig keltő nagytestvérévé teszi, kérkedés nélküli családtaggá. A fehérbe öltözött, főleg tízes és tizenegyes számú mezekbe bújt tömeg énekel, morajlik, de ekkor már egy test. Sejtjeihez közel hajolva, ha a léptek rengése nem kuszálja össze a gallérra hímzett betűket, kivehető: Nascer, viver e no Santos morrer. Születni, élni és Santosban meghalni. A klubhimnusz leggyakrabban idézett szavai, amelyeket a librettóban ez előz meg: „rúdon zászlaja, mely csak múlt és jelen dicsőségeinek története.” Az 1957-ben írt dal nem számolt a 2023-as év tragédiájával, a Santos első búcsújával a brazil első osztályból, de hogy is tehette volna, amikor megszületésekor még országos bajnokság sem létezett; ugyanakkor a szerző az állami bajnokságban elért regionális sikerek világából dalolta előre el a teljes futballvilág valóban legnagyobbjai közé tartozó győzelmeket: a három megnyert Libertadores Kupát, a számtalan kinevelt klasszist és legfőképp Pelét, a megismételhetetlen Fekete Gyöngyszemet.

A főtribün első soraiba, bal oldalra kaptunk jegyet. Régi betonon műanyag ülőkék. Tőlünk balra, srégen a kapu mögött a játékoskijáró, melynek kihúzható gégesátra a szurkolók elől menekülő hazai és vendégjátékosok garmadájának óvta meg testi épségét a hosszú évek során. Volt, amikor nem tudta.

A mostani szezon súlyos összetevői közé tartoznak a kudarcok érzelmi feldolgozásában nem túl erős szurkolótábor pusztításainak következményei: a büntetések miatti zártkapus meccsek.

Június közepén a Corinthians kapusát, Cassiót dobálták meg pirotechnikai eszközökkel úgy, hogy a mérkőzést nem lehetett befejezni, ez az egy aktus önmagában négy találkozóra tette zárójelbe a Santos hazai pályáját. Persze, a kapu mögött helyezkedő Torcida Jovem – amely a Santos FC legnagyobb szervezett szurkolói csoportja – nem véletlenül veszítette el béketűrését: a csapat azon a mérkőzésen zsinórban kilencedszer maradt győzelem nélkül, a csoportkör lezárta előtt már kiesett a Copa Sulamericanából, az év elején pedig alig úszta meg a kiesést az állami bajnokságból, amelyben országos szinten nem is szereplő, és harmadosztályú csapatokkal vívott kiélezett küzdelmet a bennmaradásért.

Ezekben a hetekben a drukkerek a keret összetételével kapcsolatban is léptek. Az éjszakai szórakozóhelyről hazafelé igyekvő Nathan Santost és Lucas Pirest megtámadták, megfenyegették, a csapat két szélsőhátvédje ennek hatására elhagyta a klubot. Pedig használhatók lettek volna a bajnokság egésze folyamán, ezt igazolva láthatjuk: portugál és spanyol legfelsőbb ligában kaptak szerződést.

Tőlünk jobbra, felfelé a stadion legmagasabb részén, derékmagasságig húzott plexifal mögött az elnöki páholy. Talán ott kell keresni az igaz felelősöket. A csapat Andrés Rueda irányítása alatt esett ki. Rueda már korábban is indult elnökválasztáson, de végül a 2021–23-as időszakra kapott megbízást, miután 2020 októberében 1,5 millió eurót kölcsönzött a klubnak, hogy a Hamburggal szembeni – a FIFA által vizsgált, már pontlevonással fenyegető tartozást – kiegyenlíthesse. Sokan állították, hogy gyakorlatilag a kölcsönnel vette meg az elnöki széket. A klub a segítség ellenére sem regisztrálhatott játékosokat 2021 áprilisáig, mert csak addigra sikerült másik két korábbi transzfer hátralékait rendeznie. Ebből kitűnik, hogy a gondok messze nem Rueda alatt kezdődtek. A korábbi bajokat viszont az eredmények valamelyest elfedték, mert kit is érdekel a könyvelők izzadó homloka, ha a csapat országos bajnoki második, majd Libertadores Kupa-döntős? 2019-ben a Santos, amely már régóta elsősorban a játékosforgalom szaldójából tartja víz fölött magát,

másfélszeresét költötte a keretre, mint amennyi bevételhez jutott az eladásokból.

Mindezt a közvéleményt maga mögött tudó Jorge Sampaoli, a csapat edzője erőteljes kommunikációs nyomásának hatására. A kérdés csak az volt, mikor fizeti meg ennek sportszakmai árát is a klub. 2020-ban hatalmas meglepetésre Cuca vezetésével a kontinens legrangosabb sorozatának döntőjéig jutott a csapat, ahol a Flamengótól vereséget szenvedett. Ruedának ígérete szerint a nehéz anyagi helyzetben lévő klubot kellett volna rendbe szednie, az adósságok viszont egyre nőttek, egyre növekvő hitelállomány görgetődik. Attól kezdve ugyanis már nem jöttek a sikerek, és az azokkal járó jelentős bevételek is elmaradtak. Ruedáék a rossz szezonkezdés után kapkodni kezdtek. A tribününk alatt elhelyezkedő, a mi pozíciónkból nem látható kispadon négy edző fordult meg a szezonban, közülük a talán legígéretesebb Paulo Turra 73 százalékos mutatót produkált az Athletico PR-nél, mielőtt a Strand Fehér-feketéihez került volna; itt viszont csak hét meccset kapott, és a büntetések miatt egyetlen egy néző sem látta élőben a Vila Belmiróban, csak zártkapus meccsei voltak.

Végül is persze az előttünk elterülő zöld gyepen dőlt el minden, amelyen mérkőzés közben is gyakran feltűnnek tengeri madarak, jó érzékkel kerülve az akciók közelségét. Azon a felületen, amelyen Pelé 288 gólt ért el, és ahol egy 4-5-ös meccsen a Ronaldinhóval felálló Flamengo ellen, tőlünk jobbra Neymar 2011-ben megindult az oldalvonalnál, két védőt faképnél hagyva, hogy aztán középen visszakapva a labdát egy egészen valószínűtlen csel után átemelje a kapus fölött, a góllal Puskás-díjat nyerve.

Az erre a szőnyegre küldhető játékoskeret is állandóan formálódott, ami persze mindennapos itt. A középhátvédek közül az előző szezonban alapembernek számító Eduardo Bauermann fogadási csalás miatt esett ki, a korábbi Porto-védő Maicon a szezoneleji mellőzöttség nyomán váltott a Vascóhoz, amellyel alapemberként maradt benn. A klub nem tudta visszautasítani a Chelsea ajánlatait két ígéretért, így Angelo Gabriel és Deivid Washington a bajnokság közben hagyott űrt maga után, de legalább Marcos Leonardót meg lehetett tartani, aki viszont hiába lőtt 13 gólt, kevésnek bizonyult. A csapat sorsát a jobboldali tizenhatos vonalától egy, a 2019/20-as évadban elért sikerek idején még a Santosban szereplő játékos, Marinho pecsételte meg az utolsó fordulóban, onnan már nem volt remény a megkapaszkodáshoz szükséges fordításra.

Ül az ember képzeletben a helyén, ahol egyszer tényleg ült, érzi a tenger illatát, ahogy tényleg érezte. Ez év második napján

a kezdőkörben, tőlünk kicsit jobbra ravatalozták fel Pelét, a Santos FC legnagyobb legendáját.

Azon a napon 230 ezren látogattak el a stadionba. A Brasileiraót Pelé Király emlékének szentelte a CBF, a Santos pedig kiesett. Jövőre új, múlt nélküli élet kezdődik: az új elnök, Marcelo Teixeira a Serie B-ben nem használná Pelé 10-es mezszámát, Neymar pedig arra kérte, hogy a visszatéréséig a 11-est se viselhesse senki. Hány évre takarják ki a Santos múltját?

Ugye, nem muszáj a himnuszt, a mezbe hímzett idézeteket és a gólokat is elfelejteni?