Páremeletes házak között haladunk. A járdákon kívül már az úttestet is egyre áthatolhatatlanabbul foglalják el a velünk egy irányba igyekvők. Sűrűsödünk. Meccsre máshogy megy az ember, más a testtartása, másmilyenek a gesztusai, mindent átformál a mélyben megbújó izgalom, amit felszoroznak a velünk haladók. Persze, sosem látott emberek esetében elvileg nehezebb megállapítani a mozdulatok, a hanglejtés torzulását – mert mihez képest? –, de mégis érezni a bőrfelület alatt nyüzsgő feszültséget, amely, mint az errefelé amúgy is ismerős tengerzúgás, a hangulat alapzajává válik. Mi lesz a meccsen, nyerünk? Ezt a kérdést szállítják bármilyen jellegű megrendelésre, kéretlen cégajándékként az idegpályák.
Jobbra a Rua Princesa Isabelre fordulva már ott is van előttünk a Vila Belmiro.
A felsőbb emeletek apró, fehér csempés burkolata, a bejáratok előtti, Brazília kertvárosi területein megszokott sűrű rácsa a környező épületek feltűnést alig keltő nagytestvérévé teszi, kérkedés nélküli családtaggá. A fehérbe öltözött, főleg tízes és tizenegyes számú mezekbe bújt tömeg énekel, morajlik, de ekkor már egy test. Sejtjeihez közel hajolva, ha a léptek rengése nem kuszálja össze a gallérra hímzett betűket, kivehető: Nascer, viver e no Santos morrer. Születni, élni és Santosban meghalni. A klubhimnusz leggyakrabban idézett szavai, amelyeket a librettóban ez előz meg: „rúdon zászlaja, mely csak múlt és jelen dicsőségeinek története.” Az 1957-ben írt dal nem számolt a 2023-as év tragédiájával, a Santos első búcsújával a brazil első osztályból, de hogy is tehette volna, amikor megszületésekor még országos bajnokság sem létezett; ugyanakkor a szerző az állami bajnokságban elért regionális sikerek világából dalolta előre el a teljes futballvilág valóban legnagyobbjai közé tartozó győzelmeket: a három megnyert Libertadores Kupát, a számtalan kinevelt klasszist és legfőképp Pelét, a megismételhetetlen Fekete Gyöngyszemet.
A főtribün első soraiba, bal oldalra kaptunk jegyet. Régi betonon műanyag ülőkék. Tőlünk balra, srégen a kapu mögött a játékoskijáró, melynek kihúzható gégesátra a szurkolók elől menekülő hazai és vendégjátékosok garmadájának óvta meg testi épségét a hosszú évek során. Volt, amikor nem tudta.
Június közepén a Corinthians kapusát, Cassiót dobálták meg pirotechnikai eszközökkel úgy, hogy a mérkőzést nem lehetett befejezni, ez az egy aktus önmagában négy találkozóra tette zárójelbe a Santos hazai pályáját. Persze, a kapu mögött helyezkedő Torcida Jovem – amely a Santos FC legnagyobb szervezett szurkolói csoportja – nem véletlenül veszítette el béketűrését: a csapat azon a mérkőzésen zsinórban kilencedszer maradt győzelem nélkül, a csoportkör lezárta előtt már kiesett a Copa Sulamericanából, az év elején pedig alig úszta meg a kiesést az állami bajnokságból, amelyben országos szinten nem is szereplő, és harmadosztályú csapatokkal vívott kiélezett küzdelmet a bennmaradásért.
Ezekben a hetekben a drukkerek a keret összetételével kapcsolatban is léptek. Az éjszakai szórakozóhelyről hazafelé igyekvő Nathan Santost és Lucas Pirest megtámadták, megfenyegették, a csapat két szélsőhátvédje ennek hatására elhagyta a klubot. Pedig használhatók lettek volna a bajnokság egésze folyamán, ezt igazolva láthatjuk: portugál és spanyol legfelsőbb ligában kaptak szerződést.
Tőlünk jobbra, felfelé a stadion legmagasabb részén, derékmagasságig húzott plexifal mögött az elnöki páholy. Talán ott kell keresni az igaz felelősöket. A csapat Andrés Rueda irányítása alatt esett ki. Rueda már korábban is indult elnökválasztáson, de végül a 2021–23-as időszakra kapott megbízást, miután 2020 októberében 1,5 millió eurót kölcsönzött a klubnak, hogy a Hamburggal szembeni – a FIFA által vizsgált, már pontlevonással fenyegető tartozást – kiegyenlíthesse. Sokan állították, hogy gyakorlatilag a kölcsönnel vette meg az elnöki széket. A klub a segítség ellenére sem regisztrálhatott játékosokat 2021 áprilisáig, mert csak addigra sikerült másik két korábbi transzfer hátralékait rendeznie. Ebből kitűnik, hogy a gondok messze nem Rueda alatt kezdődtek. A korábbi bajokat viszont az eredmények valamelyest elfedték, mert kit is érdekel a könyvelők izzadó homloka, ha a csapat országos bajnoki második, majd Libertadores Kupa-döntős? 2019-ben a Santos, amely már régóta elsősorban a játékosforgalom szaldójából tartja víz fölött magát,
Mindezt a közvéleményt maga mögött tudó Jorge Sampaoli, a csapat edzője erőteljes kommunikációs nyomásának hatására. A kérdés csak az volt, mikor fizeti meg ennek sportszakmai árát is a klub. 2020-ban hatalmas meglepetésre Cuca vezetésével a kontinens legrangosabb sorozatának döntőjéig jutott a csapat, ahol a Flamengótól vereséget szenvedett. Ruedának ígérete szerint a nehéz anyagi helyzetben lévő klubot kellett volna rendbe szednie, az adósságok viszont egyre nőttek, egyre növekvő hitelállomány görgetődik. Attól kezdve ugyanis már nem jöttek a sikerek, és az azokkal járó jelentős bevételek is elmaradtak. Ruedáék a rossz szezonkezdés után kapkodni kezdtek. A tribününk alatt elhelyezkedő, a mi pozíciónkból nem látható kispadon négy edző fordult meg a szezonban, közülük a talán legígéretesebb Paulo Turra 73 százalékos mutatót produkált az Athletico PR-nél, mielőtt a Strand Fehér-feketéihez került volna; itt viszont csak hét meccset kapott, és a büntetések miatt egyetlen egy néző sem látta élőben a Vila Belmiróban, csak zártkapus meccsei voltak.
