Sao Paulo delíriumban: a Barcelona után a Milan is fejet hajtott

Azt lehet mondani: a kilencvenes évek elején Sao Paulo a futballvilág közepe volt. A brazil város nevét viselő csapat, a Sao Paulo FC az 1992-es Világ Kupa-mérkőzésen legyőzte a Barcelonát, az 1993-ason a „felülmúlhatatlan” Milant.

Az utóbbi bravúrnak éppen harminc éve.

A duplázás a VK-ban – és persze a Libertadores Kupában – azért is érdekes, mert az SPFC az 1992-es brazil bajnokságban hatodik, az 1993-asban negyedik, az 1994-esben megint hatodik volt. (A Libertadores Kupában akkor is döntőt vívott, de harmadszorra nem nyert.)

A történet már 1992 augusztusában megkezdődött, mert La Corunában, a hagyományos nyári Teresa Herrera torna döntőjében összefutott a Sao Paulo és a Barcelona; a brazil csapat feltűnően simán, 4-1-re győzött. A Tokióban rendezett interkontinentális meccsen már nehezebben nyert, mert a bolgár Hriszto Sztoicskov parádés emelésével a katalán csapat jutott vezetéshez.

Ám Rai, aki már La Corunában is kétszer zörgetett be Andoni Zubizarreta kapusnak, előbb Müller bal oldali akciója és keresztbe lőtt labdája után egyenlített, majd ugyanoda tekerte a szabadrúgást, ahová Sztoicskov ívelt az első félidőben: a jobb felső sarokba (2-1).

Johan Cruyff, a Barcelona edzője mérgesen mondta:

Ezt a találkozót mi vesztettük el, mégpedig azért, mert az előny megszerzése után csak álldogáltunk a pályán. Volt néhány játékosunk, például Guardiola, aki mintha ott sem lett volna a gyepen.

Pep Guardiola így nyilatkozott: „Most nem fűzök kommentárt a kritikához, és nem minősítem az edzői taktikát sem. Majd, ha lecsendesednek a kedélyek.”

Eközben Sao Paulo delíriumban volt a hajnali órákban.

Ahogyan 1993. december 12-én is. Pedig a csapat e két évben nem sokat pihent: előbb 97, majd 84 mérkőzést játszott. A 181 meccsnek nagyjából a felét (92) nyerte meg, kevesebb mint a negyedét (40) elvesztette. A legfontosabbakat azonban rendre diadallal zárta.

A Milan elleni meccs még az előző VK-próbánál is nagyobb feladatnak tetszett. A vörös-feketék az 1992/93-as évadban alig két vereséggel nyerték meg az olasz bajnokságot, aztán

1993 őszén a Serie A-ban csak egyszer kaptak ki

(a Sampdoriától 3-2-re), és úgy hódították el ismét a scudettót, hogy egyetlen forduló volt, amely után nem álltak az élen.

A hab a tortára pedig azzal került, hogy a Milan az athéni BL-döntőben kolosszális játékkal 4-0-ra „lemosta” a Barcelonát.

Igaz, a Sao Paulóval szemben Brian Laudrup, Gianluigi Lentini, Marco Simone, Dejan Savicevic és Marco van Basten is hiányzott sérülés miatt. Ám az is igaz: Athénban Lentini és Simone végig a cserepadon ült, Laudrup és Van Basten még ott sem. Savicevic viszont játszott, egészen kiemelkedően, maximális 10-esre.

A Sao Paulo Japánban nyolc olyan játékost vonultatott fel, akit Carlos Alberto Parreira szövetségi kapitány behívott a négy nappal a Világ Kupa-találkozó után tartott Mexikó–Brazília mérkőzésre (0-1). A nyolcak – Zetti, Cafu, Valber, Ronaldao, Dinho, Leonardo, Müller, Palhinha – közül a guadalajarai Jalisco stadionban csak Cafu és Valber nem lépett pályára, öten kezdtek, Leonardo csere volt.

Hozzájuk csatlakozott a 38 esztendős Toninho Cerezo, akit

előrehaladott kora miatt már nem invitáltak a válogatottba,

viszont Tokióból – ahogyan Rai egy évvel korábban – elvitte a meccs legjobbjának felajánlott Toyota Celica gépkocsit. A veterán szerezte meg másodszor a vezetést a Sao Paulónak (2-1), majd 2-2 után, a befejezés előtt három perccel ő indította a győztes gólt szerző Müllert (3-2).

Az eredmény azért is szenzációt keltett, mert – miként mondani szokás – a Milan máskor „egy szezonban nem kapott három gólt”, nemhogy másfél óra alatt. Ráadásul a sérülések ellenére egyáltalán nem állt fel rosszul: a Rossi – Panucci, Franco Baresi, Costacurta, Paolo Maldini – Dossena, Desailly, Albertini (Orlando), Massaro – Papin, Raducioiu (Tassotti) összetétel a világ legtöbb helyén „elment” volna.

A Sao Paulo FC-t Tele Santana irányította, akit többen „a brazil futball utolsó romantikusaként” emlegettek, miután az 1982-es és az 1986-os világbajnokságon ő dirigálta a selecaót, amely ragyogó előadásaival mindkét Mundialon örökre nyomot hagyott, de végső soron eredménytelen maradt. A szambatáncos együttes az 1982-es tornán sokak szerint a képességek alapján a legjobb volt, bár Junior, Toninho Cerezo, Falcao, Socrates, Zico, Eder világklasszisához képest meghökkentően gyenge centerrel, Serginho Chulapával játszott, ami nyilvánvalóan a kapitány felelőssége, miként részben az is, hogy a művészegyüttes még a legjobb négy közé sem jutott.

Az 1986-os vb-n a futballtörténet technikailag legmagasabb színvonalú mérkőzéseinek egyikén esett ki a brazil csapat a negyeddöntő tizenegyespárbajában a franciákkal szemben, ott meg az volt a difi, hogy Santana – soha be nem igazolódott gyanú miatt – a torna kezdete előtt hazaküldte briliáns csatárvirtuózát, Renato Gauchót.

A Sao Paulónál viszont valóban mítoszt teremtett.

A csapat megismételt sikere olyan maradandó hatást váltott ki, hogy a harmincadik évforduló alkalmából december 16-án a Sao Pauló-i Morumbi stadionban emlékmeccset rendeznek az SPFC és a Milan öregfiúi között. A brazil csapatban a később a Milanban is futballozó Cafu, valamint Valber, Ronaldao, Palhinha, továbbá a 2005-ben a Liverpool elleni 1-0-val szintén klub Világ Kupát nyerő Cicinho, Lugano, Aloisio, Josué, Amoroso bizonyosan pályára lép, akárcsak az itáliai együttes 1993-as és későbbi tagjai közül a szintén brazil Dida, Roque Junior, André Cruz és Serginho, továbbá Costacurta, Panucci, Seedorf. A Sao Paulo játékosaként 2002-ben világbajnok, a Milan futballistájaként 2007-ben aranylabdás Kaká a tervek szerint mindkét oldalon szerepel.

„Büszkeséggel tölt el bennünket, hogy a labdarúgás óriásait ismét köszönthetjük a Morumbiban, a futball templomában” – lelkendezett Eduardo Toni, a Sao Paulo FC marketing-igazgatója.

Az AC Milan egyébként december 16-án alakult 1899-ben, tehát a gála idején a 124. születésnapját ünnepli.

Ha már 1993. december 12-én nem volt mit ünnepelnie.