Hogy egy új korszak kezdeteként tekintünk-e rá vissza, arra majd az idő megadja a választ, de az biztos, hogy történelmi meccset rendeztek október 17-én Iszlámábádban. Pakisztán válogatottja otthon fogadta Kambodzsát, a 68. percben egy bedobás után Fareed Ullah Khan az égbe lőtte a labdát, a védőknek nem sikerült felszabadítaniuk, Harun Hamid pedig tizenhat méterről laposan a hálóba lőtt.
Kambodzsa ellen már az első mérkőzésen meglepetést okozott a világ egyik leggyengébb nemzeti csapata (195. hely a világranglistán) azzal, hogy a nagy rivális otthonában 0-0-t játszott. Az pedig, hogy a visszavágót 1-0-ra megnyerte azt is jelenti, hogy először élte túl az előselejtezőt, és az ázsiai kvalifikáció második szakaszába jutott.
Az európai labdarúgásban mostanra már nem számít akkora meglepetésnek, ha egy futballtörpe egy nála esélyesebb csapat dolgát megnehezíti, ne adj isten még le is győzi. Így tulajdonképpen apróságnak is tűnhetne, hogy egy szerény képességű csapatnak egyszer végre kijött a lépés, csakhogy Pakisztán nem egy miniállam, hanem a világ ötödik legnépesebb országa, és könnyen lehet, hogy ez a siker egy biztatóbb jövő felé vezető út első kilométere volt ez a helyi labdarúgás számára.
Pakisztán 1947-ben vált független állammá, az ország labdarúgó-szövetsége pedig a rá következő évben már tagja volt a FIFA-nak, és akkor elindult a helyi bajnokság is. A válogatott 1950-ben játszotta első hivatalos mérkőzését – a régió akkori szokásainak megfelelően a játékosok eleinte mezítláb rúgták a labdát –, és Pakisztán tagja volt annak a 13 országnak, amely életre keltette az AFC-t, vagyis az ázsiai szövetséget.
A hatvanas évek voltak a pakisztáni sport aranyévei: a gyeplabda-válogatott két olimpiai aranyérmet szállított ebben az időszakban, és egyre erősödött a krikett is. Azokat az éveket tartják a pakisztáni labdarúgás aranykorszakának,
Ghafoor Karachiban, egy tengerparti városban született, amely egyébként a legnépesebb az országban. Szokás Kis Brazíliaként emlegetni, az évtizedek során ugyanis számos tehetséget adott Karachi a pakisztáni labdarúgásnak.
Ekkoriban európai csapatok is sűrűn ellátogattak pakisztáni túrákra, és rengeteg szülő vitte focizni a gyerekét, abban bízva, hogy a sport kitörési lehetőséget biztosít majd számukra. A biztató kezdés után a folytatás már nem volt ennyire szívderítő Pakisztán labdarúgása számára, és az is sokatmondó, hogy még ebben az aranykorszakban is maximum csak hangos győzelmei voltak a nemzeti csapatnak, de igazán nagy sikerei nem. Az első Ázsia Kupa selejtezőjétől például politikai okokból lépett vissza a csapat, majd kétszeri nekifutásra sem sikerült kijutnia a tornára, az 1972-es, az 1976-os és az 1980-as esemény kvalifikációjában pedig anyagi okokból el sem indult. És mivel az igazán fontos mérkőzéseket kihagyta a nemzeti csapat, a korai lelkesedés is alábbhagyott a szurkolók körében.
A nyolcvanas években volt egy felfelé ívelő időszaka Pakisztánnak, regionális szinten mindenképpen: három dobogós helyezést, közte két aranyat sikerült elérni ugyanis a Dél-ázsiai Játékokon. A világfutballban azonban továbbra sem volt tényező Pakisztán, amely az anyagi okokból történt távolléte után az 1984-es Ázsia Kupára, majd az 1990-es világbajnokságra próbált meg kijutni, de nem járt sikerrel, és azóta sem sikerült elérnie egyetlen valamirevaló torna csoportkörét sem.
