Rossi, Szoboszlai: amikor már biztos volt, hogy elbírja, szabadon engedte

Szoboszlai Dominik nem azért világklasszis futballista, mert a szívünk nagyon, de nagyon azt akarja. Ezt látja a szemünk. Ezt olvassuk ki a számokból. Ezt érzékeljük a futballpályán. Nincsen a jelzőnek olyan kitétele, ami nem támasztható alá tényekkel a magyar válogatott csapatkapitányával kapcsolatban. Egy kiváló formában lévő európai topklub meghatározó alapembere, a válogatott vezére olyan érett játékot mutat, mint egy veterán. Ha nincs jó meccse, akkor is, más szóval

egy szint alá sosem megy a játéka.

Az a szint pedig nem alacsony.

A huszonhárom éves Szoboszlai az őszi selejtezők nagy részében igen súlyos hiányzókkal küzdő magyar válogatottat szinte egymaga rángatta ki az Európa-bajnokságra. A legjobb védője és a legjobb csatára nélkül szereplő csapat játékának minősége a megszokott szinthez képest közepes volt, ezért volt óriási szükség arra a szikrára, amit csak egy klasszis játékos tud hozni. Bulgáriában, hátrányban. Vagy hazai pályán, hátrányban.

Szófiában nagyon is benne volt pofon, ha a végén nincs Szoboszlai veszélyes beívelése, amiből az öngól lőtt, kikapunk, és úgy még nagyobbat sebzett volna egy esetleges montenegrói vezetés. De még a bulgáriai pontszerzéssel együtt is volt egy félóra, amikor lecsúsztunk a csoport első helyéről, ezt akadályozta meg Szoboszlai két megindulásával – muszáj kiemelni Ádám Martin tökéletes passzát –, amiket klasszis módon fejezett be. Így nyertük meg ezt a csoportot.

A csoport első helyével Franciaországgal, Angliával, Belgiummal, Portugáliával és Spanyolországgal szívunk egy levegőt

(bár utóbbi velünk ellentétben nem veretlenül nyeri a csoportját). Már biztosan nem juthat ki az Európa-bajnokságra a selejtezőcsoportjából Svédország, Lengyelország, Görögország és még van miért izgulnia Olaszországnak, illetve Horvátországnak. A ráköltött összegek alapján azt hihetnénk, a sportpolitika és a finanszírozási rendszer miatt történhetett ez meg velünk, de nézzünk rá az elitmezőnyhöz tartozó magyar válogatott kezdőcsapatára a bajnokságaik szerint:

NB I – Olasz II., Ciprus I. (kispad), Német I. (kispad) – Svájc I., Olasz II. (kispad), Angol III., NB I – USA I., Angol I. – Dél-Korea I.

Cserék: NB I, Francia I., NB I, Német II, NB I.

Ezt a nívót még egy Szoboszlai-minőségű játékos sem tudja önmagában ennyire magas szintre emelni, és ebben nem segít a futballra költött közpénz mennyisége.

Ezen csak egy valaki tud segíteni: Marco Rossi.

Meddig lehet még felülteljesíteni?

Túlzás lenne azt állítani, hogy a magyar válogatott játéka agyon van bonyolítva, ha valaki belefutott a nemrég visszavonult Pátkai Mátéval készült interjúba, a középpályás is kiemelte, hogy a kapitány legnagyobb erénye a tévedhetetlen szeme. Tökéletesen látja meg azokat a játékoskaraktereket, illetve profilokat, akik illenek a rendszerbe, a csapat pedig együtt mindig jobban teljesít, mint a benne szereplők egyéni teljesítményének összege. Ez már önmagában óriási edzői erény.

Az pedig egy másik, hogy míg a játékosai a klubjukban nemcsak hullámzóan teljesítenek, hanem sokan nem is a kezdőcsapat tagjai, a válogatottban szinte kivétel nélkül tudásuk felső határához közel teljesítenek. Ha ezt az erős öltözőnek, a csapatot folyamatosan körbevevő eufórikus imádatnak vagy a szerencsének tudjuk be, ahhoz is köze van Rossinak. Mára a kapitány legelvakultabb ellentáborának is be kell látnia, hogy Rossi nem hibázik, jó a haditerve, összerakja hozzá a csapatot és jól menedzseli a meccseket, máskülönben nem tudna ilyen eredményeket elérni.

Az sem tagadható, hogy Szoboszlai kivételével nevenincs játékosokból csinált az európai élmezőnnyel most már huzamosabb ideje együtt mozgó válogatottat. Számok, adatok, szenvtelen tények igazolják.

Még Szoboszlait is tökéletesen építette be a csapatába.

Abban a ritmusban, amiben ő jónak látta, bár a játékos zsenialitását, illetve a Szalai Ádám személyében távozó karizmatikus vezér pótlását nem volt nehéz meglátni. Mégis óvta őt, fokozatosan pakolta rá a terhet. Amikor már biztos volt, hogy elbírja, szabadon engedte.

Nem érinti hátrányosan Marco Rossi csapatát a gyönyörű, telt házas Puskás Aréna, akadnak a kulcsjátékosok között hazai akadémisták, a Ferencváros európai remeklése is hozzátesz akár játékosokat, akár presztízst tekintve. De ezek együtt nem tettek hozzá annyit a magyar válogatott jelenlegi szintjéhez, mint a notórius felülteljesítő edző és egy évtizedek után elsőként felbukkanó magyar világsztár futballista.

Néztem gyerekkoromban a káprázatos délszláv fuballistákat, kiváló jugókat, horvátokat, Hagi románjait, Sztojcskov bolgárjait, és önigazoló hablatynak tűnt, hogy „kis pénz, kis foci”. A csórók ugyanúgy tudtak világklasszisokat kinevelni, mint a gazdagok, ezért izgalmasabbak a válogatott események bármilyen más futballtornánál. Csak nekünk nem sikerült, sőt menthetetlennek tűnő zuhanásban voltunk. Ennek a keservesen hosszú, évtizedeken át csak hamis reményeket hozó időszaknak van most már végérvényesen vége.

Akármi történik is a következő időszakban, már megvan az európai szinten versenyképes csapat receptjének két legfontosabb eleme. Van egy a csapatunk számára tökéletes kapitányunk és végre van egy világklasszis játékosunk. És látszik, hogy már ennyi is elég az egészen rendkívüli eredményekhez: ők ketten szavatolják, hogy az egyének összegénél jobb lesz a válogatott összteljesítménye.

Biztosan lesz még olyan, amikor az arcunkba robban a realitás, hogy az európai középmezőny alját is épphogy elérő játékosaink vannak kulcspozícióban, de ennek a csapatnak most olyan bizalmi tőkéje van, hogy nem árthat neki semmi.

Lepattannak róla a golyók! Ne felejtsük el, az ősszel látott együttes úgy végezte el a melót, hogy Szoboszlai mellett a minőséget képviselő játékosok (legfőképp Sallai Roland, Willi Orbán és Varga Barnabás) nem – végig – álltak rendelkezésre, de erre nem az történt, hogy összeomlott a csapat, hanem többen – főleg Dibusz Dénes, de Nagy Ádám is – felértek az európai mezőny szintjére.

Megyünk az Eb-re. Zsinórban a harmadikra. Van egy ősrégi meccsre járó pajtásom, akivel többször is voltam rendkívül szerény érdeklődésre számot tartó válogatottmeccsen, és azon röhögtünk a végigszenvedett magyar–észt barátságosokon, hogy amikor jó válogatottunk lesz, a tolószékünkben hordanak minket körbe a stadionban, mint a legkitartóbb hősöket. Erre most megyünk az Eb-re. Zsinórban a harmadikra. Kezdem azt hinni, hogy a negyediken is ott leszünk.