Hatvan éve: Honvéd-díszmenet a hetedik mennyországba

A Ferencváros nyolc nap híján egy éve veretlen volt az első osztályú labdarúgó-bajnokságban; 1962. november 25-én az MTK-tól kapott ki 1-0-ra, majd 22 meccsből 16-ot megnyert, hatot döntetlennel zárt.

Ám hatvan évvel ezelőtt, 1963. november 17-én beütött a krach:

a Honvéd 7-2-re eltángálta az FTC-t.

A Népstadion nem telt meg, „csupán” 65 ezer (56 422 fizető) néző ült a lelátókon. A nagyjából 10 ezer ülés üresen hagyásának két oka volt: egyrészt a dupla program ebédidőben, déli 12-kor kezdődött, másrészt esett az eső, és a jó, meleg szobából kimozdulót pillanatokon belül – hát még kétszer másfél óra alatt! – átjárta a heves északnyugati szél.

Vető József amúgy is joggal írta korabeli aforizmájában: „A férfiak mind hősök, amíg náthát nem kapnak.”

A tévé nem közvetítette a kettős rangadók egyikét sem, 12.45-től a „Szovjetunió–Kanada” jégkorongmérkőzést adta. Az idézőjel használata azért szükséges, mert a szovjet csapat valóban a válogatott volt – a lehengerlő Alekszandrov, Almetov, Loktyev első csatársorral és a zsonglőr Anatolij Firszovval a harmadik trojkában –, Kanada képviseletében viszont egy amatőr csapat, a Windsor Bulldogs lépett a jégre.

Örült, hogy tíz alatt megúszta (9-0).

A Népstadionban Szepesi György 6-1-nél azt mondta a rádió mikrofonjába, hogy

azok, akik igazi futballt szeretnének látni, jöjjenek ki akár csak az utolsó fél órára is, mert a Honvéd úgy játszik, mint Puskás Ferenc és társai fénykorában.

E felhívást a ferencvárosi szurkolók sosem bocsátották meg a legendás riporternek…

Orroltak Kispéter Mihályra is, aki 215 NB I-es mérkőzést nyomott le az FTC-ben, ám 1963-ban már a Honvéd edzője volt, és a szünetben így beszélt a kispesti játékosokhoz: „Most megmutathatják, mire képesek, 3-1-re vezetnek, és nagy lehetőségük van. Gólokkal győzhetnek le egy olyan csapatot, amely egy éve veretlen.”

A 3-1-es félidő csak „második” volt az aznapi nyitómeccs első negyvenöt perce mögött, mert a Vasas a szünetben 4-1-re vezetett az Újpest ellen. A mérkőzés különösen kezdődött, az eredményjelző táblán negyedóra múltán az állt: Lutz – öngól, Varga – öngól –, Rajna – öngól. (Lutz József és Rajna Károly a lila-fehérekhez tartozott, Varga László a piros-kékek kapuját védte, ha éppen nem ütötte be Szini József keresztbe lőtt labdáját.) Az első „rendes” gólt Bundzsák Dezső, a másodikat Kékesi Mihály szerezte, majd az angyalföldiek a maguk részéről letudták a találkozót, a fieszta után sziesztát tartottak.

A Takács – Dudás, Marosi, Kotász, Mihalecz – Tussinger, Nógrádi, Komora – Nagy György, Tichy, Katona összeállításban futballozó Honvéd

az első félidőben negyedóra, a másodikban tizenegy perc alatt rámolt be hármat

az Aczél – Novák, Mátrai, Perecsi, Páncsics – Vilezsál, Rákosi – Fenyvesi II, Juhász, Albert, Fenyvesi dr. tizenegyet felvonultató FTC-nek. Ebben annak is része volt, hogy Mátrai Sándor 1-0-nál – hazaadás gyanánt – elgurította a labdát kapusa, Aczél László mellett, Katona Sándor pedig két lépésről az üres kapuba passzolt. Ettől a válogatott ferencvárosi törzsgárdistája megzavarodott, és újabb Honvéd-gólokban játszott szomorú szerepet, míg Katona olyannyira felvillanyozódott, hogy a Népsport azt írta róla: „Élete eddigi legjobb játékát nyújtotta.” (Az 1964-ben olimpiai bajnok balszélső 1967-ben átigazolt az FTC-hez.)

Amikor a meghökkentő 7-2-vel véget ért a mérkőzés, egészen más megvilágításba került egy előre meghirdetett program, amelyre napokig felhívta a figyelmet a sportnapilap: „Edzésbemutatót tart Mészáros József szakoktató november 22-én 13.30 órai kezdettel az Üllői úton, a Ferencváros játékosainak közreműködésével, Milyen egy élvonalbeli csapat pénteki edzése a formában tartó időszakban? címmel.”

A november 17-ei rangadókról a statisztikusok kimutatták, hogy egy nap ennyi gól (14) addig egyszer sem esett a Népstadionban, és ötgólos vereséget azt megelőzően 1958. november 30-án Tatabányán szenvedett el a Ferencváros (Mátrai, Vilezsál Oszkár, Albert Flórián és Fenyvesi Máté abban a 0-5-ben is benne volt). Egyúttal emlékeztettek rá: az évad korábbi kilenc találkozóján együttvéve szedett be hét gólt a zöld-fehér csapat.

A Népszabadság meg is jegyezte: „Most már világossá válik talán, miért kapott az FTC hat gólt a szezon kezdetén Moszkvában, és négyet a Galatasaraytól Isztambulban.” Ugyanakkor leszögezte: „Magyar pályán régóta nem láttunk olyan sok mozgásos, gyors, szemfüles játékot, mint az újra magára találó Tichytől és fiatal kispesti társaitól.”

Tichy Lajos a Hétfői Hírek szerint is a mezőny legjobbja volt, míg a Képes Sport azt írta a Honvéd-fővezérről: „Ciklonokról olvashatunk mostanában. Külföldön becenévvel illetik ezeket a száguldó szeleket: Cindy, Kit, Mamie, Dolly.

Még megérjük, hogy az egyiket majd Lajosnak nevezik.

A Népszava csatlakozott Szepesihez: „A közönség – még a többségben lévő Fradi-szurkolótábor is! – elismeréssel tapsolt a Honvéd ragyogó játékának, amely felidézte az 1950-es évek nagyszerű futballélményeit.”

A Népsport más oldalról is közelített: „A Bp. Honvéd kitűnő teljesítményének a rugója, igenis, a nálunk az utóbbi időben egy kicsit lenézett lelkesedés volt.”

A legszellemesebben – két ferencvárosi drukker képzelt párbeszédével – talán az Esti Hírlap tálalta a találkozót:

– Kinn voltál?

– Onnan jövök. Albert rúgott két olyan gólt, amilyet csak az istenek tudnak rúgni.

– Óriási!

– Mi az, hogy óriási! Eget verő rivalgás, a közönség a pályára tódul, klubzászlókat lenget, kendőt lobogtat, dobálja a kalapját, egyszóval diadalmámor és mennybemenetel. Felejthetetlen percek, a könnyem kicsordult.

– Tehát a Flóri kettőt. No és a Honvéd?

– Ja, hogy a Honvéd? Ők is rúgtak valami hetet… De hát mondd, kit érdekel az?