Néhány hónapja 42,5 millió fontot fizetett egy 21 éves játékosért a Chelsea a Manchester Citynek, és látva a klub elmúlt években mutatott átigazolási politikáját, ez nem volt meglepetés a szeptemberben lezárult brit transzferablak végén. Olyat is látott már a világ, hogy egy City-nevelést könnyedén szélnek eresztett Pep Guardiola: így volt ez Jadon Sanchóval, aki aztán a Borussia Dortmund alapembere lett, majd később lenullázta karrierjét a városi rivális Manchester Unitednél.
Cole Palmer története viszont nem vett ilyen negatív fordulatot, sőt. A Chelsea-ben olyannyira szárnyal, hogy a – rossz labdaérintésekre is vércseként lecsapó – brit bulvársajtóban már azt pedzegetik:
Noha a brit sportsajtótól nem idegenek az ilyen túlzó állítások, Palmer eddigi teljesítménye – Mauricio Pochettino kezei alatt – valóban érett játékos benyomását kelti, aki húzó- és alapemberré fog válni a szezon végéig.
A Manchester City elleni, 4-4-re végződő találkozón Palmer ragyogott: Raheem Sterlinggel mutatott összhangja kis híján győzelemig repítette a Chelsea-t. Azt a londoni együttest, amelyen Pochettino júliusi érkezése óta egyre inkább látható az irány, amit modern futballcsapatként mutatni kíván. A Chelsea persze egyáltalán nem kész csapat, ám az olyan mérkőzések, mint amilyet a City ellen is játszott az együttes, növelhetik a megtépázott önbizalmat, miképp megnyugtathatják a rajongótábort is: valami már látható a menedzser munkáján, akinek néhány hónappal korábban még beletörött a bicskája a Paris Saint-Germain-projektbe. Bár a Spurs elleni 4-1-es Chelsea-siker kétségtelenül szebb, hangzatosabb eredmény volt, számukra az igazi győzelmet mégis a City ellen elért döntetlen jelenti. Így sem fényes az összkép a tabella tizedik helyével és a 16 összekuporgatott ponttal, de Pochettino munkája mellett Cole Palmer felemelkedése joggal lobbanthatja fel a kék lángot a csapat szurkolóiban.
Joe Shields: jegyezzük meg a nevét! A szakember éveken át dolgozott a Manchester City akadémiáján, mint a toborzás és tehetséggondozás vezetője. Kilenc évet húzott le a klubnál, majd távozott a Southamptonhoz. Ő volt az egyik főszereplő abban, hogy Roméo Laviát tízmillió fontért megvásárolta a Soton. Shields később a Chelsea-hez csatlakozott, miképp Lavia is, csak már nem tíz, hanem ötvenmillió fontért. De évekkel korábban ő vitte Michael Olise-t a Crystal Palace-hoz és Sanchót a Cityhez. Todd Boehly, a Chelsea elnöke meglátta Shieldsben a fontos láncszemet. A szakember jelentős szerepet játszott abban is, hogy a Chelsea nagy erőkkel rávetette magát Cole Palmerre, mihelyst elérhetővé vált a piacon – de erről majd később.
Tekintsünk vissza 2002 májusáig: ekkor született cikkünk főszereplője, aki manchesteri srácként a futballban képzelte el a jövőjét, csakhogy nem az akkor még jóval sikeresebb Manchester Unitedben, hanem a City akadémiájára került, szülei pedig mindent megadtak neki ahhoz, hogy profi labdarúgó lehessen. Ha most ránézünk Palmerre, talán az utolsó dolog, ami eszünkbe jutna, hogy gyerekként magasságából adódó problémákkal nézett szembe – pedig túl alacsony volt a többi akadémistához képest. Emiatt a technikáját fejlesztette inkább. Tinédzser korára aztán nagyot nyúlt, így akkorra már nemcsak technikai, de méretbeli fölénye is lett kortársaival szemben. Palmer agilis, gyors és a magasságból adódóan meglepően fordulékony ifista volt, nagyon hamar csapatkapitánnyá vált. De még ennek fényében sem kapott profi szerződést tizenhat éves korában, sőt, közel volt ahhoz, hogy szélnek eressze őt a City.
Egy bizonyos Jason Wilcoxnak köszönheti a maradását, aki kardoskodott Palmer mellett, hogy meg ne próbálják elengedni a csapattól. A szakember – aki azóta már a Southampton sportigazgatója lett – határozottan érvelt: Palmernek szerződést kell adni, hiszen inspiráló útja volt a felnőtt keretig, a tehetségével pedig egyébként is kiérdemli a lehetőséget.
Az emberek mindig azt mondják, a Manchester Citynél nincs semmilyen út vagy lehetőség. Én azt mondom, eleve nagyon nehéz tizennyolc–tizenkilenc éves srácoknak betörniük a PL-be. Ám Fodent, Palmert és Rico Lewist látva elérhetőnek tűnik számukra is mindez. Ha nem tudsz megragadni az első csapatnál, akkor az azért van, mert nem vagy elég jó.
Márpedig Palmer jónak bizonyult, Guardiola keze alatt bemutatkozott a felnőttek között is, negyvenegy meccset és 1381 percet játszva a 2022/23-as évadban. Mint azt a The Athletic róla szóló cikke is kiemeli, ekkora minta nem elegendő ahhoz, hogy megfelelő pontossággal be lehessen mutatni Palmer statisztikai profilját, szerepét a Guardiola-gépezetben. Ám az is biztos, hogy Rico Lewis még 19 éves sem volt, amikor már ennél többet szerepelt a City felnőtt csapatában, nem kevésszer kezdőként. Dacára annak, hogy a spanyol edző az egyik legnagyobb szószólója volt az öt cserelehetőség Premier League-ben történő bevezetésének, ő hajtotta végre a legkevesebb változtatást az elmúlt két idényben – ennek bizonyos értelemben Palmer itta meg a levét, hiszen még posztjából fakadóan is hátrányból indult:
Palmer lehetőségeit javította, hogy Mahrez eligazolt Szaúd-Arábiába, Guardiola pedig kedveli az olyan típusú játékosokat, amilyen az angol. A City a labda birtokában 2-3-5-ös hadrendben áll fel, ami inkább 3-2-2-3-nak írható le. A szélső feladatkör – ahová Palmert beillesztette néhányszor Guardiola – általában arról szól a Citynél, hogy széthúzzák a pályát vízszintesen. Ezt Lee Carsley is szívesen alkalmazza az U21-es angol válogatott edzőjeként, így a szerkezet nem volt ismeretlen a fiatal angolnak. Palmernek ahhoz is megvan az érzéke, hogy kiugrassa a mögötte felfutó szélső védőket, ám hiányzik belőle az a sprintkészség, ami például Fodenben megvan. Ezt kompenzálja azzal, hogy magassága (189 centi) ellenére rendkívül jól bánik a labdával, a cseleket is megfelelő minőségben képes a tizenhatos környékén végrehajtani.
Csakhogy Guardiola nem tudta volna igazán megindokolni, miért illene Palmer inkább a kezdőbe, mint a gyorsabb, tapasztaltabb, összességében jobb játékos Foden, miközben a támadóposzt valóban telített De Bruyne-nel, Grealish-sel és Álvarezzel. Elsőként az vetődött fel, hogy kölcsönbe adják a futballistát, hiszen addigra már Matheus Nunest és Jérémy Dokut is szerződtette a City, újabb két játékossal jobbá téve a támadószekciót. Egy idő után arra jutottak Guardioláék, hogy egy jó ajánlat fejében Palmert eladják, egyébként is fontos szemléletmód a City átigazolás-politikájában, hogy amennyiben egy játékos távozni szeretne, nem fogják marasztalni, és a financiális okok mellett az emberi oldalt is figyelembe veszik. Jelentkezett érte a Brighton, a Burnley és a West Ham is. A Chelsea csendben figyelt, de két okból mégis a játékos szerződtetése mellett döntött:
- a már említett Joe Shields jól ismerte Palmert a citys időkből, a tehetsége mellett tudott kardoskodni Pochettinónál,
- a Chelsea-ből hónapokra kidőlt Christopher Nkunku és Carney Chukwuemeka is, Pochettinónak így erősítésre volt szüksége.
Ugyanakkor kérdéses volt – már az átigazolásról szóló hírek felröppenésekor is –, hogy Palmer mihez kezd majd a jobb oldalon játszó Sterlinggel, Maduekével és az ott jó teljesítményre képes Mudrykkal szemben (utóbbit ráadásul komoly árcédula is terheli, így az edző nem száműzheti csak úgy a padra). Ennek ellenére a londoniak 40 millió fontért megvásárolták az angol játékjogát: Pochettino olyan profilú támadót kért, aki helyt tud állni a ligában; képes a jobb oldalon és a támadó középpályás poszton is szerepelni; a Cityt pedig sarokba lehetett szorítani egy jó ajánlattal a Financial Fair Play pénzügyi szabályzata miatt (az FFP-ben egy akadémistáért kapott pénz tiszta haszonnak számít) – nem mellesleg, Palmer vágyott a rendszeres játéklehetőségre. Pochettino megadta ezt az angolnak, elsősorban középütt.
Azért csatlakoztam a Chelsea-hez, mert az itteni projekt jól hangzik, és megmutathatom a tehetségemet. Ez egy fiatal és sikerre éhes csapat, biztosan véghez tudunk vinni valami különlegeset.
Egyre szembetűnőbbé válik, hogy Palmer igazi pozíciója a 10-es poszt; ez főleg az után csúcsosodott ki, hogy a Cityben ott nem kapott lehetőséget, noha cselezőképessége, kulcspasszainak minősége azt mutatta, vezéralakká válhat a támadó harmadban. Pochettino erről saját szemével is megbizonyosodhatott, mert a fiatal játékos teher alatt is képes bizonyítani: bátran elvégzi a büntetőket, kapura lő, már most látni arra utaló jeleket, hogy nemcsak a Chelsea-ben, hanem az angol válogatottban is vezéregyéniséggé válhat: James Maddison sérülése miatt jó esélye van arra, hogy Gareth Southgate bizalmat szavaz neki a háromoroszlánosoknál.
Új csapatában eddig 10 meccsen 4 gólt és 2 asszisztot jegyez a bajnokságban (még 2 gólpasszt a Ligakupában), igaz, találatai büntetőkből születtek. Az NPxG mutatója (azaz a tizenegyeseket figyelmen kívül hagyó, várható meccsenkénti gólszáma) így is 1.75-re rúg, várható asszisztmutatója (xA) pedig 1.89-es. A büntetőrúgásait már érte is dicséret az angol szaksajtó részéről, Palmer erre meglepő lazasággal válaszolt:
Nem mondom, hogy sokat dolgozom rajtuk, mert nem. Csak bízom a természetes képességeimben, és ez eddig szerencsére bejött.
Palmer egyéb statisztikái is jól mutatnak: a Premier League mostani szezonjában az ő adatai a legjobbak a lövéssel végződő támadások esetében saját csapatában. Itt több adatot vizsgálnak általában, így a passzhatékonyságot, a lövéseket, a kiharcolt szabadrúgásokat. Bár Palmer a klasszikus, kreatív támadó szerepében tetszeleg, a labda nélkül is kirajzolódnak az erősségei.
Bár Ligakupáról és a nem túl acélos Blackburn Rovers védelméről beszélünk, Palmer nyomásgyakorlása azon a meccsen is jól megfigyelhető volt, amikor egy ellenfél tizenhatosa előtt szerzett labdából Sterlinget ugratta ki, aki gólra váltotta a ziccert.
Nyilvánvaló hiányossága, hogy a befejezésekben eddig nem jeleskedik, de ez az egész együttesnek felróható probléma a Chelsea-nél. Ám ahogy Nick Wright, a Sky Sports szakírója is írja Pochettino csapatáról szóló elemzésében:
„A Chelsea több mint három év után az első csapat, amely négy vagy több gólt szerzett Guardiola Cityje ellen egy Premier League-meccsen. A spanyol kinevezése óta összesen 278 mérkőzésen ez négy együttesnek sikerült. A Chelsea több helyzetet alakít ki, játékosai többet lőnek kapura, beszorítják az ellenfelet. A legtöbbször szórakoztató is nézni őket. Ez önmagában is diadalnak tűnik a korábbiak után.”
Ha pedig diadalról beszélünk: a Manchester City mindig is akadémiája sikertörténeteként fog hivatkozni Cole Palmerre, függetlenül attól, hogy melyik csapatnál teljesedik ki végül. Senki nem rója majd fel Guardiolának, hogy elengedett egy ekkora tehetséget – miért is tennék: a City támadógépezete nélküle is kellően erős. Amennyiben Palmer képes felnőni azokhoz az elvárásokhoz, amelyeket a Chelsea támasztott vele szemben, a szó legszorosabb értelmében win-win szituáció alakulhat ki.
A City büszkélkedhet volt akadémistájuk sikersztorijával, a Chelsea learathatja a valódi babérokat, Palmer pedig megvetheti lábát mind a bajnokságban, mind a nemzeti csapatban. Jó úton halad, és úgy fest, nincs az a nyomás, ami ebben hátráltatná, még a kellően combos árcédulája sem.