A riói mészárlás, avagy amikor a rendőrség is megjelent a pályán, akár az 581-es számú pesti italboltban

Hatvan évvel ezelőtt, 1963. november 14-én 132 728 fizető néző gyűlt egybe a Maracana stadionban, noha nem a brazil válogatott és nem is riói klubcsapat játszott a labdarúgás Rio de Janeiró-i szentélyében. Pelé Libertadores és klub Világ Kupa-védő Santosa azonban akkora szám volt, hogy a Sao Paulo állami együttes a leghíresebb brazil arénába telepítette az újabb VK-párharc visszavágóját. (A Sao Pauló-i Morumbi stadionban jegyeztek ennél nagyobb, 146 082-es közönséget is, de csak 1977-ben, a Ponte Preta–Corinthians paulista döntő visszavágóján, amelyen – meglepetésre – a Ponte Preta nyert 2-1-re.)

A riói publikum legnagyobb bánatára Pelé csak az 1963-as csúcstalálkozó első mérkőzésén, Milánóban játszott, a visszavágót és a harmadik meccset sérülés miatt ki kellett hagynia.

Hogy ő mit jelentett a Santosnak, azt hűen tükrözi: az akkoriban a Real Madriddal egy lapon emlegetett brazil klubcsapat 1963-ban 178 gólt szerzett, és ezek közül Pelé 67-et ért el (Coutinho 37-tel, Pepe 18-cal követte).

A Milan ellen a San Siróban Pelé kétszer köszönt be, ezzel együtt a házigazda vörös-feketék 4-2-re nyertek, méghozzá annak a szintén duplázó Amarildónak a vezérletével, aki a megsérült Pelé helyett került a brazil válogatottba az 1962-es vb-n, és bravúros beugrással mindjárt két góllal kezdett a spanyolok elleni, a továbbjutásról döntő csoportmérkőzésen (2-1).

A milánói együttes csatársorában játszott egy másik brazil világbajnok is, az 1958-ban aranyérmes Altafini. Ő 1963 júniusában egy barátságos Milan–Santos mind a négy gólját magára vállalta a San Siróban (4-0). Az olaszok ezért sem tartottak a Világ Kupa-párbajtól meg azért sem, mert a squadra azzurra 1963-ban – szintén Milánóban – 3-0-ra legyőzte a brazil válogatottat, amelyben hat Santos-labdarúgó – Gilmar, Lima, Mengalvio, Dorval, Coutinho, Pelé – szerepelt.

A sorozatos kudarcok megviselték a diadalokhoz szokott brazilokat, akik a VK-duell 2-4-es első felvonása után azt hangoztatták, hogy

mi is meg tudjuk vásárolni a játékvezetőt.

(A San Siróban az osztrák Alfred Haberfellner fújta a sípot, ám nem rajta múlt a kimenetel.)

A riói visszavágó milánói módra kezdődött: bő negyedóra múltán – José Altafini és Bruno Mora góljával – 2-0-ra vezetett a Milan. Már-már hátra dőlhetett Luis Carniglia, az olasz csapat argentin edzője, aki a Real Madrid trénere volt addig, amíg az 1959-es BEK-döntőn kihagyta a csapatból Puskás Ferencet, noha a leghíresebb magyar az Atletico Madriddal vívott elődöntő (2-1, 0-1, 2-1) első és harmadik mérkőzésén is győztes gólt szerzett. A királyi gárda nélküle is megnyerte a Reims elleni, stuttgarti csúcstalálkozót (2-0), de Santiago Bernabeu klubelnök menesztette Carnigliát, aki a Fiorentinához, majd 1963-ban a Milanhoz szerződött.

A riói meccset az argentin Juan Brozzi vezette. Erről azért érdemes szót ejteni, mert a Milan vezetői, akik a revánsmeccs előtt könnyen belementek abba, hogy az esetleges harmadik találkozó is Rióban legyen, kijelentették:

nem állnak ki a harmadik mérkőzésre, ha azt is Brozzi dirigálja.

Ebből kitetszik: a Santos, noha még a szünetben is 0-2 volt az állás, a folytatásban fordítani tudott. A brazil csapat az 50. és a 65. perc között négy gólt ért el – a harmadikat a Pelét helyettesítő Almir, a további hármat Pepe (2) és Lima jegyezte –, ezzel beállította a milánói eredmény fordítottját (4-2 „oda”).

A második találkozón nagy veszteség érte a Ghezzi – David, Maldini, Pelagalli, Trebbi – Trapattoni, Lodetti, Rivera – Mora, Altafini, Amarildo tizeneggyel kivonuló Milant: megsérült Giorgio Ghezzi kapus. Aztán az újabb felvonás negyvenedik percében Almir lendülő lába találkozott Ghezzi kivetődő helyettese, Luigi Balzarini fejével, és a csattanás következtében a tartalék kapust eszméletlen állapotban szállították kórházba.

Jött helyette a harmadik hálóőr, Dario Barluzzi.

Ő nem kapott gólt, de addigra már – Dalmo tizenegyesével – 1-0-ra vezetett a Gilmar – Ismael, Mauro, Haroldo, Dalmo – Lima, Mengalvio – Dorval, Coutinho, Almir, Pepe összetételű Santos. A büntetőt az előzte meg, hogy Cesare Maldini ütközött Dorvallal, mire Brozzi váratlanul, ám a 120 341 fizető néző messzemenő megelégedésére, a 11-es pontra mutatott. Maldini őrjöngött, Brozzi kiállította.

Aztán az első félidő végén egyenlített: leküldte Ismaelt is.

A találkozó mindinkább kocsmai jelleget öltött,

több volt a verekedés, mint annak idején az 581-es számú pesti italboltban, ahol pedig naponta többször is zajlott a boksz.

A karhatalmat is a pályára kellett vezényelni – nem futballozni persze –, hasonló viszonyok uralkodtak, mint minden idők legvisszataszítóbb mérkőzéseinek egyikén, az 1962-es világbajnokság Chile–Olaszország csoportmérkőzésén (2-0).

Azt a fair play bajnokának nem mondható angol Ken Aston vezette el mocskosul: a „santiagói csataként” elhíresült ütközetben egyhamar kiállította Giorgio Ferrrinit és a harmadik riói mérkőzésen Gianni Riverával együtt fáradtság miatt kényszerűen kihagyott Mario Davidot, ellenben „elfelejtette” az öltözőbe vezényelni Leonel Sanchezt, noha a chilei balszélső úgy csapott Humberto Maschio arcába, hogy eltörte a honosított argentin csatár orrát.

(Az olaszok négy dél-amerikaival vonultak fel a vb-n: Maschión kívül annak honfitársával, Omar Sivorival, valamint a brazil Altafinivel és Angelo Sormanival. A spanyolok ugyancsak négy honosított játékost vetettek be: az argentin Alfredo di Stefanót, a paraguayi Eulogio Martinezt, Puskás Ferencet, valamint az uruguayi José Santamariát.)

A kritikák a riói kaland után hasonlóképpen súlyosak voltak, mint a santiagói vb-meccs nyomán. Az Il Messaggero azt írta:

A megvesztegetett argentin bíró ajándék tizenegyesével és rendőri közreműködéssel győzött a Santos a harmadik mérkőzésen.

A Corriello dello Sport „a sport megcsúfolásának” nevezte a Világ Kupa csúcstalálkozóját.

A Képes Sport pedig ezzel a címmel foglalta össze a történteket: „A riói mészárlás”.