Albert, Détári, Nyilasi: még a legnagyobb nevekkel is fogott az FTC csabai átka

Könnybe lábadtak a szemek: Albert, Nyilasi, Détári együtt. Jó, „Nyílt” és „Dömét” nem a nagy Flóri, hanem az aranylabdás „Császár” fia egészítette ki, de a nevek akkor is jól csengtek trióban.

A kis Albert játszott, Nyilasi Tibor edzőként irányította a Ferencvárost, amely 1993 nyarán leigazolta Détári Lajost.

Az Anconából hazatérő szőke klasszis a BVSC ellen debütált az FTC-ben, és a Népstadionban – 20 ezer néző előtt – rendezett bajnoki mérkőzés után 8-as osztályzatot kapott az 5-1-re győztes zöld-fehérek legjobbjaként. Amúgy is jól ment vele a Ferencvárosnak: 8 győzelem, 3 döntetlen, 2 vereség volt a zöld-fehérek mérlege azon a 13 NB I-es mérkőzésen, amelyen az Üllői úti csapatban szerepelt. (Majd visszament Itáliába, a Genoához.)

Mindkét bajnoki kudarc 1-0-s volt, az egyik Újpesten, a másik Békéscsabán érte az FTC-t. Csabáért – enyhén szólva – nem rajongtak a zöld-fehérek, mert

attól kezdve, hogy a viharsarki együttes először feljutott az első osztályba (ez 1974-ben történt), a ferencvárosiak húsz éven át csak egyszer nyertek a Kórház utcai pályán,

mégpedig 1983-ban 1-0-ra Nyilasi góljával. Az összesített statisztika 1995-ig így festett: 19 mérkőzés, 9 csabai, egy ferencvárosi győzelem és 9 döntetlen.

Az első húsz békési találkozó látogatottsági átlaga 15 561 volt. Ez idő alatt 10 ezer alá egyetlen egyszer, 1986. március elsején esett a nézőszám (9000), ám 1979. április 25-én – a dátumhoz illően – 25 ezren tolongtak a lelátókon, és további hét alkalommal legalább 18 ezren gyűltek egybe. A békéscsabai nézőátlag az első feljutás idején 15 600-ra, de még az 1993/94-es évadban is 8281-re rúgott; ez kiváltképp érdekes adat akkor, amikor négy és fél ezres NB I-es középértéket is ujjongva ünnepelnek.

Harminc éve, 1993. november 6-án sok mindent megtettek Békéscsabán, hogy tovább csigázzák az érdeklődést. A labdával az ejtőernyős Világ Kupa-győztes Bánszki Tamás ereszkedett a magasból a kezdőkörbe, és ugrásával majdnem olyan ovációt váltott ki, mint a Tóth Márton – Dobó, Kerekes, Láza, Schneider – Paróczai, Pásztor, Zielbauer – Királyvári, Vágási, Bánáti összetételű, újonc csabai csapat, amely 1975. május 10-én – Királyvári Károly góljával – 1-0-ra legyőzte a Ferencvárost.

Ez azért is nagy szó volt, mert

az FTC négy nappal később KEK-döntőt vívott Bázelban,

és bár a kijevi Dinamótól 3-0-ra kikapott, európai finalista volt, a többi közt a mainál semmivel sem gyengébb Liverpool kiejtésével. (Sőt a hetvenes-nyolcvanas liverpooli korszakával egyetlen más Mersey-parti periódus sem konkurál, hiszen a hajdani együttes 1973-ban és 1976-ban elnyerte az UEFA Kupát, majd 1977 és 1984 között négyszer hódította el a BEK-et.)

Ahogyan 1975 tavaszán Királyvári, úgy 1993 őszén Szarvas János döntötte el a meccset a Kórház utcában, amely rászolgált a nevére, mert a vendégek játékosainak bizony nemegyszer tartaniuk kellett attól, hogy a helyi klinikán kötnek ki. Az FTC aznap úgy lett járóbeteg, hogy egy előreívelt labda a hátrafelé szaladó Hrutka János hátára, onnan Szarvas elé pottyant, és Szeiler József kapus – aki nem kapott osztályzatot a Nemzeti Sporttól, mert ezen a támadáson kívül nem volt dolga – már nem tehetett semmit, kiszolgáltatott helyzetét a csabai csatár kiaknázta.

Nyilasi elkeseredetten említette: „Továbbra is el vagyunk átkozva Békéscsabán. Kilencven percen át rohamoztunk, végig fölényben játszottunk, mégis egy védelmi hibából az ellenfél jutott vezetéshez, és nyert.”

Pásztor József, a vendéglátók szakvezetője, aki játékos korában többször együtt futballozott a válogatottban Nyilasival, azt mondta:

Amikor három perccel a játékosok után én is beléptem az öltözőbe, olyan kép fogadott, mintha mi kaptunk volna ki. Teljesen kifáradva ültek a padon, látszott rajtuk, nemcsak fizikálisan dőltek ki, hanem idegileg is nagyon nehéz kilencven perc után vannak. Hiába, az utolsó fél órában a Ferencváros kockáztatott, még Hrutka is a tizenhatosunkon belül tanyázott, mi pedig csak a védekezéssel törődtünk, s nem tudtunk kijönni a szorításból.

A Csaba végül bronzérmet nyert, megelőzte a negyedik helyen kikötő Ferencvárost, de itthoni bravúrjával a vesztébe rohant az európai porondon. Az UEFA Kupa első fordulójában azzal az ismeretlen Tyeksztyilscsik Kamisinnal találkozott, amelynek sporttelepét az UEFA nem hitelesítette, ezért hazai találkozóit Moszkvába helyezte ki a klub. Az orosz csapatnak nem kellett sokszor kimozdulnia, mert a második körben kiesett a Nantes-tal szemben (1-2, 0-2).

A Békéscsabát viszont 6-1-re lemosta. Az eredmény épp olyan abszurdnak tűnt, amilyen a katonai sátorba telepített „sajtópáholy” volt tárcsa nélküli, kurblis telefonnal.

A Nemzeti Sport már az előző ősszel azt írta:

Minden idők leggyászosabb kupaszerdája.

Aznap ez a három eredmény született: Manchester United–Honvéd 2-1, FTC–Tirol Innsbruck 1-2, Apollon Limasszol–Vác 4-0. Volt ennél sokkal gyászosabb is, gondoljunk csak a legutóbbi időkre, amelyek során – az FTC feröeri blamázsát követő vigaszági szereplését nem számítva – magyar résztvevő még nem élte túl a 2021-ben bevezetett Konferencia Liga selejtezőjét, az európai futball legalsó szintjét. A hazai csapatokat kiejtők között olyanok voltak, mint az Ararat Jereván, a rigai Futbola Skola – amely tényleg futballsulit tartott a felcsúti akadémistáknak (3-0, 2-0) –, míg az ezeknél a múltja alapján összehasonlíthatatlanul ismertebb bécsi Rapid ötöt hintett a Nagyerdőben a Debrecennek.

A Nemzeti Sport szakírója annak idején Détárit sem kímélte. Azt írta róla: „Talán a mentalitása, talán a menedzselése vagy a kettő együtt akadályozta, a talentuma hiába volt világméretű, pályafutása akkor is magán viseli a magyaros elemeket, ha az utóbbi években kétségkívül ő vitte a legtöbbre külföldön szerencsét próbáló labdarúgóink közül. S ezért figyelmeztető jel váratlan hazatérése. De attól tartok, minden szónál többet árul el, hogy Détári nemigen csillogott az őszi Ferencvárosban sem, és a csapat vele is képes volt az európai kupafordulók legkínosabb kudarcára, a csúfos innsbrucki vereségre.”

Azért Détári hétszer szerepelt a világválogatottban,

maradonai összeget fizetett érte az Olimpiakosz az Eintracht Frankfurtnak, miután mesteri szabadrúgásával eldöntötte az NSZK kupadöntőjét, törzsgárdista volt a Serie A-ban, és még Neuchatelben – a svájci bajnoki évad legjobbjaként – is híveket szerzett a magyar futballnak.

Az FTC-ben Békéscsabán játszott utoljára. Három héttel később a városi rangadó, a Genoa–Sampdoria (1-1) után a La Gazzetta dello Sport azt írta róla: „Remek bemutatkozás. Jól szőtte az akciókat, inkább balszerencsés volt, mint pontatlan, amikor a kapufára lőtt.”

De a Kórház utcában zöld-fehérben számára is szilencium volt.