Ha inog is Ten Hag alatt a kispad, a kirúgásával csak újabb átmeneti időszak következne a Manchester Unitednél

A Manchester United tizenegy mérkőzés után 18 ponttal mindössze nyolcadik a Premier League-ben, az éllovas Manchester Citytől cikkünk megírásakor kilenc ponttal lemaradva. A Bajnokok Ligájában három csoportmérkőzésből kettőt elveszített Erik ten Hag csapata, ezeken a találkozókon összesen hat gólt szerzett és hetet kapott az együttes. A jelenlegi helyzet tehát mindkét sorozatban aggasztónak tűnik, elnézve a riválisok közötti masszív versenyfutást.

A klub problémái természetesen több rétegűek. Egy hónappal ezelőtt már megírtuk, Sir Alex Ferguson távozása óta mennyire hiányzik a vezetés részéről egy átfogó klubstratégia. Ennek „eredményeként” a kilincset egymásnak átadó edzők közül senki sem kapott elég időt a kibontakozásra, így sosem sikerült konzisztens, összeillő játékoskeretet kialakítani. Nem meglepő tehát, hogy az elmúlt éveket a United a transzferpiacon is masszív veszteséggel zárta.

Erik ten Hagnak tehát kétségtelenül időre és türelemre van szüksége. A legutóbbi bajnoki bronzéremmel, FA Kupa-ezüsttel és Ligakupa-győzelemmel a holland mester az eredményesség terén már némileg előre is lépett elődeihez képest. Mégsem kerülhetjük el a kérdést:

miért néz ki a United játéka ennyire pocsékul az utóbbi hetekben?

Ami az átigazolásokat illeti: Ten Hag a tavaly nyári érkezésétől kezdve nagyon is komoly beleszólást kapott a játékoskeret kialakításába. A United már a múlt esztendő nyarán több olyan játékost is hozott, akinek illeszkednie kell a holland edző játékelképzelésébe. Lisandro Martinez és Antony játszott az általa vezetett Ajaxban, miközben régebbről a dán Christian Eriksennek is van kötődése az amszterdami iskolához. Tyrell Malaciát szintén Hollandiából, a Feyenoordból szemelte ki, a középpálya szűrésére pedig az ex-reálos, idősödő Casemiro érkezett. Őket az idén nyáron Ten Hag újabb korábbi játékosa, a lábbal erős kapus, André Onana követte, visszatért a klubhoz a rutinos középhátvéd Jonny Evans, valamint a támadó szekcióba Mason Mount meg a fiatal dán csatár, Rasmus Hojlund.

Erik ten Hag edzői elképzeléséről és életútjáról két évvel ezelőtt már mi is írtunk. Edzőként sokat tanult Pep Guardiolától, ám az ő proaktív, labdabirtoklásra épülő futballját a saját szája íze szerint alakította, és egy nagyobb egyéni szabadságfokkal működő, a pálya középső területeire jobban koncentráló, látványos játékkal juttatta 2019 tavaszán a Bajnokok Ligája elődöntőjébe fiatal csapatát.

Mindig lesznek ellentétes vélemények, amelyek befolyásolnak, de edzőként a saját utadat kell járnod

– mondta akkori sikereiről.

Ehhez képest a Manchester City elleni megsemmisítő, hazai 0-3 után a következőt nyilatkozta:

„Soha. Soha nem fogjuk azt a futballt játszani, mint az Ajaxnál. Más játékosaim vannak és nem is ezért érkeztem ide. A labdarúgók szabják meg, hogyan futballozik a csapat. Az Ajaxnak nagyon karakterisztikus játékstílusa van, a Manchester Unitednél mindig ettől eltérőt fogok kérni, ahogyan tavaly is tettem. Sokkal direktebb focit játszunk itt, mert itt ehhez vannak meg a játékosaim.”

Ten Hag kijelentése nem alaptalan:

a világ taktikailag talán legerősebb, védekezésben pedig az egyik legintenzívebb ligájában a Manchester United nyilván nem tud labdával olyan mértékben dominálni, mint az Ajax a holland bajnokságban.

Mégis érdemes rápillantani a csapatok játékát jelző néhány mutatóra. Az OPPDA-mutató (az ellenfélnek engedélyezett passzok száma a saját térfelén), gyakorlatilag a letámadás intenzitását mérő PPDA inverze: azt mutatja meg, hogy az adott csapatnak az ellenfél hány passzt enged meg a saját térfelén. Ebből kétféle következtetést is leszűrhetünk: részint, hogy mennyire képes az adott csapat nyomás alatt kihozni a labdát, részint meg, hogy mennyire magasan merik letámadni az ellenfelek. Nos, a Manchester United 15.11-es mutatója a hatodik a Premier League mezőnyében. Ez messze elmarad, mondjuk, az első két helyezett Manchester City (20.83) és Arsenal (19.03) számaitól, de érdekes módon magasabb, mint az egyébként sok labdabirtoklással játszó Tottenham (12.92) mutatója. A United teljesítménye e tekintetben a tavalyi 13.66-os értékhez képest határozottan növekvő tendenciát mutat.

Ezt részben nyilván magyarázhatná, hogy a kisebb csapatok jobban visszaállnak a United ellen, így az együttes bár szeretne, mégsem képes direktebb játékot játszani. Ám, mint a meccsképeken látni fogjuk: nem ez a helyzet. Akármilyen is legyen a játék, egyelőre tény: a pirosmezesek 19.36-os xG-mutatója mindössze a tizenkettedik (!) a mezőnyben, miközben a legutóbbi évad végén a hatodik legmagasabb mutatót hozták össze a bajnokságban. A számokban tehát itt mutatkozik meg  a legnagyobb visszaesés: bár a játék az előző évadhoz képest nem változott drasztikusan, mégis sokkal rosszabbul működik. De vajon miért?

A csapat első súlyos problémája a nyomás alatti építkezés.

Bár Erik ten Hag játékelképzeléséből már az amszterdami időszakban is a rövid passzos futball volt a legismertebb, nem szabad elfelejteni: olykor az akkori csapata is megnyújtotta a pályát, hogy Onana felívelése után az egymáshoz közel helyezkedő támadók összeszedhessék a felívelt labdát. Nehéz megmondani, hogy ez mennyire volt szándékos, ugyanis a labdabirtoklás kezdetén a belső védők hajlamosak voltak elszakadni a csapat többi részétől. Most a Unitedben ez még inkább látszik: a középhátvédek gyakran nem tudnak mélységben időben visszalépni, hogy a kapust passzopciókkal segítsék. A két szélső védő, Diogo Dalot és a sérülések miatt odavezényelt Victor Lindelöf gyakran befelé mozog, ami miatt mindketten megjátszhatatlanok a támadásépítés első fázisában. A Manchester City elleni meccsképek ezt tökéletesen megmutatják, de kisebb csapatok, például a Sheffield United ellen is hasonló problémái voltak a társaságnak. Az egyetlen megoldás ezekben a szituációkban sokszor a felívelés marad, nem tudnak gyors, direkt kombinációkkal a letámadó védelem mögé kerülni, ami elengedhetetlen lenne az edző által vízionált direktebb játékhoz. A felívelt labdák utáni helyzeteket sem uralja a United eléggé ahhoz, hogy abból veszélyes áttöréseket tudjon vezetni. A labdakihozatal impotenciáját mutatja, hogy a csapatból a legmagasabb xGBuildup mutatója (azon támadások xG-értékének összege, amelyben a játékos lövés vagy kulcspassz nélkül vesz részt) messze Bruno Fernandesnek van (3.66). Fontos, hogy észrevegyük: Fernandes általában a 4-2-3-1-es felállás elülső posztjain, tízesként, vagy valamelyik szélről befelé mozogva játszik, a labdakihozatalokhoz tehát elvileg nem kimondottan neki kellene visszalépnie. Bár eddig is megszokhattuk tőle, hogy nagyon szabadon futballozik, ezzel szerkezetileg valamennyire mégis megbontja a csapatot. Ha az xGbuildup mutatóba a kulcspasszokat és a lövéseket is beleszámítjuk (xGChain), abban is a portugál a legerősebb (6.77). Az, hogy a csapat ennyire épít az ő szabad játékára, kísértetiesen emlékeztet a Solskajer-éra problémáira.

Labdakihozatal a Manchester City ellen. A labda Onanánál, Lindelöf azonban túl közel, így Grealish nyugodtan a másik irányba terelheti. A másik középhátvéd, Evans teljesen az oldalvonal mellett, Lindelöfnek pedig visszafelé kell mozognia. A City könnyedén oldalra szorítja a Unitedet, kiszámítható felívelés a jelenet vége.

A United tehát direkt játékból nemigen tud veszélyeztetni, de a helyzet felállt fal ellen, betömörülő ellenfelekkel szemben sem sokkal biztatóbb. A United az ellenféltől és a rendelkezésre álló játékoskerettől függően többféle szerkezetet is használ ezekben a szituációkban. Gyakran megfigyelhetjük, hogy a két védekező középpályás egyike – általában Casemiro – visszalép a két belső védő vonalába, miközben a két szélsőhátvéd feljebb húzódik, akárcsak Ten Hag amszterdami időszakában. Olyan is előfordul, hogy a két belső védő egyedül marad, Dalot és balhátvéd társa pedig befelé húzódik, ilyenkor inkább a szélsők adják a szélességet.

A labda járatása azonban szinte minden szerkezetben lassú,

a középhátvédeknek sokat kell várniuk a labda megjátszásával; gyakran látszik, hogy a társak közül mindenki mozgásban van, de senki sem érkezik meg a megfelelő pozíciókba. Ezért a United többször hosszú keresztlabdákkal, a szélen igyekszik beadó pozícióba kerülni. Ám a veszélyes áttörésekhez sokszor hiányoznak a jól ütemezett befutások. Bruno Fernandes – akinek ezekből a legtöbbet kellene végrehajtania – rendre azért nem ér fel a megfelelő ütemben, mert jobb híján szabad emberként neki kell segítenie a labda járatását. Gyakran megfigyelhetjük azt is, hogy az elöl helyezkedő támadók ugyan túltöltik a labda oldalát, mégsem megjátszhatók a vonalak között, mert a kapunak háttal, gyakran az ellenfél védőihez közel helyezkednek. Látszólag nincs megbeszélve, kinek kellene visszalépnie a vonalak közé és kinek kellene elvinnie a védőket, ami dinamizálhatná ezeket a szituációkat. Így sem első szándékból, sem visszatámadásból nem tudnak elég helyzetet kialakítani.

Labdabirtoklás a Köbenhavn ellen. A United jól kivehető 3-1-6-os szerkezetben járatja a labdát, de széltében és hosszában is túl nagy a távolság a játékosok között. A keresztlabda után jobb híján Rashford próbál befelé cselezve lövőhelyzetet kialakítani, csakhogy az ellenfél is ezt a területet őrzi a legjobban.

Egy sikeres labdabirtoklási jelenet a Fulham ellen. A két szélső védő befelé mozog, Evans McTominay-hez passzol. Ő a balszélső Garnachóhoz forgat, Fernandes indul be a folyosóba. A visszagurítás is jó ötlet, ám a védő lefüleli.

Az elégtelen támadójáték azonban nem az egyetlen probléma Manchester vörös felén. Erik Ten Hag rugalmas, egyénközpontú támadójátékához Amszterdamban emberfogásra épülő, szintén egyénközpontú letámadás dukált, ami lehetővé tette a labda minél előbbi megszerzését. Az idei United azonban 12.38-as PPDA-mutatójával (az ellenfélnek engedélyezett passzok a saját térfelén) mindössze tizedik a mezőnyben, vagyis nem tartozik a legagresszívabban letámadó együttesek közé. Ez az előző évadban sem volt másképp, az akkori 11.52-es érték a kilencedik volt a mezőnyben. A kevésbé agresszív letámadás miatt a United kevesebb labdát szerez az ellenfél térfelén, így ezekből a szituációkból sem tud direkt támadásokat vezetni. Még nagyobb probléma, hogy a sebezhető letámadást átjátszva az ellenfelek sokszor lendületből vezethetik a labdát a védelemre, így hátul a sok emberfogás miatt az indokoltnál gyakran nagyobb terület nyílik. Ami az engedett helyzetek minőségét illeti, 19.36 xGA-val a United védekezése jelenleg mindössze a tizennegyedik (!) legjobb a PL-ben, miközben legutóbb az ötödik legkevesebb helyzetet engedték az ellenfeleknek. A letámadás gyengeségeire tökéletesen rámutatott a City elleni mérkőzés, amelyen Guardiola csapata gond nélkül kicsalogatta és beszorította őket.

A második City-gól történetének kezdete. Ederson a visszalépő Fodenhez emeli ki a labdát, akivel a balhátvéd Lindelöf magasan fellép az ellenfél térfelére. Ő Walkeren keresztül a felmozgó Rodrit hozza játékba. A City visszalépései miatt a United emberfogásos védekezése szétcsúszik, Rodri hatalmas területben viheti fel a labdát.

A folytatás. A két fellépő szélsőhátvéd nem ér vissza, miközben a két védekező középpályásnak is visszafelé kell futnia. Dalot fennragad, így Fernandeznek kell jobbhátvédbe váltania. Alvarez így Grealish irányába forgat, aki tempóelőnyben és minőségi előnyben van.

A befejezés. Silva mögé kerül Grealish-nek, minek nyomán kettő az egyben kijátsszák Fernandest. Figyeljük meg, hogy Dalot csak most ér vissza Fernandes eredeti helyére. Az emberfogó védelem teljesen a labda oldalára koncentrál, így a vak oldalon érkező Haaland teljesen szabadon fejelhet a kapuba.

Védekezés a középső blokkban: Walker labdavezetéssel magára húzza a négy támadót, majd a mélységből érkező Rodrihoz passzol. Eközben Stones az egyik, Bernardo Silva a másik védekező középpályást mozgatja ki.

Összeségében tehát a Manchester Unitednek a játék minden fázisában nagy problémái vannak. Bár elmondása szerint Ten Hag valamivel direktebb játékot szeretne látni, a látottak alapján mégis nehéz megmondani, hogy csapata mivel szeretne igazán veszélyes lenni, milyen harcmodorral a legerősebb. Noha a Unitedet az utóbbi hetekben valóban jelentős sérüléshullám sújtja, ez nem lehet elegendő kifogás. Sérülések ugyanis az élcsapatoknál (például az Arsenalnál és a Citynél) is előfordultak, az ő teljesítményük mégsem esett vissza ilyen mértékben az előző évadhoz képest. Másrészt: Ten Hag majdnem másfél szezont és rengeteg játékost kapott az elképzelései megvalósításához; mindezek mégsem tűnnek egy jól működő rendszer helyettesíthető fogaskerekeinek. Sokan pedzegetik, vajon inog-e a kispad a holland edző alatt, ám az ő esetleges kirúgásával újabb átmeneti időszak következne, és a csapat még azt a hosszú távú identitását is elveszítené, amennyit a Ten Hag-féle futball elemeiből legutóbb legalább csíráiban láthattunk. Egy jól működő klubstruktúra és egy sportigazgató nyilvánvalóan jót tenne a klubnak,

a jelenlegi krízisből rövid távon azonban csak maga Ten Hag rángathatja ki a csapatot.

Alighanem ez a feladat lesz az ő igazi fokmérője.