Amikor a magyar válogatott elsüllyedt Szaloniki uszodát idéző futballstadionjában

A Hétfői Hírek plasztikusan számolt be az 1978. október 29-én rendezett Eb-selejtező körülményeiről:

„Kijut a természeti megpróbáltatásokból Szalonikinek, Görögország második legnagyobb kikötővárosának. Júniusban földrengés rázta meg (még mindenütt láthatók a katonai szükségsátrak, ahol az emberek meghúzódtak, és azóta is csaknem minden nap utórezgések jelentkeznek), most pedig 48 órán át példátlan esőzés tette próbára a sokat szenvedett lakosság idegeit. Szünet nélkül esett, és Szalonikitől mintegy 80 kilométerre 40 centiméteres hótakaró fedi a földeket. A megpróbáltatás vasárnap kora reggel ért véget – már amennyire –, lassan felszakadozott a felhőzet, de még minden víz alatt áll. Természetesen a mérkőzés színhelye, a Kaftanzogliu-stadion gyepszőnyege is, hiszen ez a rengeteg csapadék nem tűnhet el egyik óráról a másikra, a pálya uszodát idéz. Szombat éjjel már az is szóba került, hogy esetleg új terminust kell keresni a pálya használhatatlansága miatt.”

Bár elhalasztották volna a meccset!

Mert negyven évvel az után, hogy vb-selejtezőn 11-1-re nyert a válogatott a görögök ellen, a szaloniki „befürdőben” esélyük sem volt hazánk fiainak, azon az őszön – a finnektől Helsinkiben elszenvedett 1-2 után – másodszor érte őket demoralizáló vereség.

Vándor Kálmán a meccs előtt nyílt levelet intézett a válogatotthoz a Népszavában:

Miért féltelek benneteket a szaloniki mérkőzéstől? Mert egy vonatkozásban minden csoportbeli ellenfelünk felettünk áll: hozzáállásban! A mai futballvilágban a szép játékot legfeljebb megtapsolják, a lapokban megdicsérik, de pontokban nem honorálják. Ti még mindig azt hiszitek, hogy két szép csel, egy szellemes megoldás (jaj, de jó is ilyet látni!) elég a győzelemhez. S miután erre képeseknek érzitek magatokat, félvállról veszitek az edzéseket, a bajnokságot, s ebből kifolyólag képtelenek vagytok megújulni a válogatott mérkőzéseken.

Majd a mérkőzés után megjegyezte: „Ha a posta egy kis humorérzékkel rendelkezne, akkor most visszaküldené a válogatott csapat lelkesítésére Tatára küldött nyílt levelet azzal, hogy a címzett ismeretlen.”

A Labdarúgás című szaklap odáig ment: „Az eddig jóval több mint fél ezerszer pályára lépő magyar válogatott még soha ilyen gyenge teljesítményt nem nyújtott.” A Népszabadság is hasonló húrokat pengetett: „Sok mindent átéltünk már a magyar csapat mérkőzésein, de azt még soha, hogy a válogatottnak egyetlen akcióra se legyen ereje.” A Magyar Nemzet úgy vélte: „A magyar edzésmódszerek, a magyar bajnoki mérkőzések alkalmatlanok arra, hogy játékosainkat nagyobb feladatok megoldására készítsék fel. Nem egy rosszul összeválogatott, pillanatnyi hullámvölgybe került játékosokból álló csapat szenvedett vereséget a görögöktől, hanem az egész magyar labdarúgásnak adták ki a bizonyítványát.”

Kovács Ferenc szövetségi kapitány a következő futballistákat hívta meg a keretbe: Gujdár, Kocsis István, Lukács, Pál, Gyimesi, Pintér (mind Honvéd), Zombori, Kovács István, Várady (mind Vasas), Martos, Szokolai (mindkettő FTC), Kovács József, Tieber (mindkettő Videoton), Katzirz (Pécs), Kereki (Szombathely), Tatár (Diósgyőr).

Nyilasi Tiborra és Törőcsik Andrásra nem számíthatott, mert e két játékost az argentinok elleni 1-2-es vb-meccsen történt kiállításuk miatt – teljességgel érthetetlenül – hónapokra eltiltották a válogatottságtól.

Ám a szakvezető pályára küldhette volna ezt a tizenegyet is: Rothermel (Újpest) – Török Péter (Vasas), Bálint (FTC), Nagy Antal (Honvéd), Tóth József (Újpest) – Müller (Vasas), Ebedli (FTC), Tóth András (Újpest) – Fazekas (Újpest), Pásztor (Békéscsaba), Fekete (Újpest).

Hozzá kell tenni: Pásztor József eredetileg középpályás volt, de az idő tájt Cesc Fabregast, azaz árnyékcentert játszott Csabán, méghozzá olyan jól, hogy a középcsatárok mezőnyében 1978 végén ő vezette a Népsport posztonkénti ranglistáját.

Választék volt tehát bőven, ám sorra érték a magyar futballt a kudarcok.

A válogatott abban az esztendőben három vb-mérkőzést és szintén három Eb-selejtezőt játszott, ezek közül ötöt elvesztett, és csak egyet nyert meg. (A Szovjetunió csapatával vívott találkozón győzött 2-0-ra, a további öt tétmérkőzés összesített gólkülönbsége 5-14 volt. Az egész évi mérleg így festett: két győzelem, egy döntetlen, hat vereség.)

Kovács kapitány nem tudott úrrá lenni azon a helyzeten, amelyet a világbajnokság és annak zavaros előzményei – a Várady Béla sérülését okozó műfüves edzőtábor, az angliai főpróba meg annak súlyos kimenetele a pályán és a kívül egyaránt – okoztak; Szaloniki tökéletesen hasonlított Helsinkire, ha nem volt annál is rosszabb.

Noha állt a víz a pályán – a magyarok tréningje előtt azt mondta a gondnok: „Nyugodtan menjenek rá, ezt már nem lehet jobban tönkretenni!” –, Hrisztosz Ardizoglu, Tomasz Mavrosz (mindkettő AEK), valamint Iliasz Galakosz (Olimpiakosz), a három görög csatár látványos cselsorozatokkal szédítette honfitársainkat, miközben négy gólt bepakolt Katzirz Bélának. A kapusról Lukács László így írt a Népszabadságban: „Újra bebizonyosodott, hogy sajnos lyukas a keze.” Az európai tekintélyű rovatvezető Tatár Györgyöt sem kímélte, róla azt állapította meg:

Úgy állt ott a felezővonalnál, mint – bocsánat – szamár a hegyen.

Galakosz, aki Németországban nőtt fel, miután a szülei emigráltak, duplázott és gólpasszt adott, az Olimpiakosz után a Panathinaikoszban futballozó labdarúgó igazán nem volt árnyék középcsatár. Vele, miként a korabeli magyar sajtóban olvasni lehetett, „görögöt fogtunk Szalonikiben”. De kivel nem? Az utolsó percig úgy tetszett, 4-0 lesz a végeredmény, aztán a lefújás előtt Várady bezúdított egy szabadrúgást. Azt nem mondanám, hogy szépített.

Az Esti Hírlap jól jellemezte a történteket: „Teljes volt a magyar csapat kétségbeesése, a zűrzavar, amelyre semmi mentséget nem lehet találni.”

A visszaesés a nézőszámokban is megmutatkozott, az NB I-es középérték 6554-re csökkent,

ennél kisebbet a második világháború után csak a negyvenes években, valamint az 1971/72-es bajnokságban (6147) jegyeztek. Aztán 1989/90-ig nem is fordult elő hasonló beleset, majd a rendszerváltás idején 5818-ra apadt az átlag. (Az is jóval felülmúlja a napjainkban közreadott 4578-at.)

A futball persze nagyon megváltozott, ma már elképzelni sem lehet, hogy mindkét válogatott ugyanabban a szállodában lakjon. Ám 1978 októberében mind a görög, mind a magyar csapat a Hotel Panoramában kapott helyet.

De csak a görögök előtt nyílt szép kilátás.