Sem kártérítés, sem visszakapott bajnoki cím – 17 év után lezárult a 21. század legdurvább sportcsalási ügye

Ha csak az események 2006–2011 közötti részét akarnánk minden részletében felfejteni, akkor is egy kisebb könyvet, de minimum egy irtózatos hosszúságú cikket kellene írni a calciopoliról. A lényeges részek tulajdonképpen a botrány kirobbanása után öt évvel lezárultak, hiszen az olasz törvények értelmében a sportcsalás elévülési ideje fél évtized, így hiába derült fény nemcsak újabb, de a 2006-os ítéletet alapjaiban megsemmisítő bizonyítékokra, onnantól kezdve teljesen feleslegesen vergődött a Juve mindenféle fellebbviteli szerveknél.

2011-től az idén október 24-én papírra került aláírásig a Juventus hiába küzdött erkölcsi és anyagi jóvátételért, egy hónappal ezelőtt a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács kijelentette, hogy nem jogosult felülvizsgálni a 2006-os ítéletet, amely alapjaiban határozta meg a klub által a szövetség ellen indított, 440 millió eurós jóvátételi keresetének sorsát is. A Juventus, akárcsak 2006-ban, lenyelte a keserű pirulát.

Nem ártatlan!

A fenti felütés olyan, mintha azt próbálnám sugalmazni, hogy a Juventus ártatlanul bűnhődött, ami egyáltalán nem igaz. Sőt, az is tény, hogy bár a bíróságon a klub ellen felhozott vádak szinte kivétel nélkül megdőltek a már normális körülmények között lefolytatott bírósági tárgyalásokon, a Juventus bűnösebb volt a Serie A-ban tomboló áldatlan állapotok létrejöttében, mint a többi haszonélvező. Az ok egyetlen név: Luciano Moggi.

A torinóiak sportigazgatója hírhedt gazfickó,

a több kerületi ügyészség által indított nyomozások olyan tényeket tártak fel, amelyek nemcsak gazdasági bűncselekményeket, hanem személyi szabadság korlátozását, zsarolást és illegális nyomásgyakorlást is valószínűsített. Nem csoda, hogy „Lucky Lucianót” börtönbüntetésre ítélték (egyetlen percet sem töltött rács mögött), ám ezek a tettei jobbára saját játékosügynöksége, a GEA World tevékenységére koncentrálódtak. De tett mást is, ami miatt a Juve haszonélvezőként jogosan bűnhődött.

Moggi nem volt kis hal, amikor 1994-ben visszatért a Juventushoz, számos köztörvényes ügy (nevezzük nevén: csalás) fűződött a nevéhez, a Napolinál és az AS Románál is volt bundabulija, nyakig volt a doppingügyekben és a könyvelési ügyeskedésekben. A Juventusnál azonban minden a rendelkezésére állt, hogy végre igazán nagyban játsszon, és bő egy évtizeddel később már bűnszervezetben folytatólagosan elkövetett sportcsalás miatt szólították a vádlottak padjára.

Mi volt a Juventus bűne?

Ki az egyszerűség kedvéért, ki igénytelenségből, mindenesetre sokan „2006-os bundabotrányként” hivatkoznak a calciopolira, holott tulajdonképpen a vádak között is csak pufferként szerepelt konkrét befolyásolási kísérlet. Ahhoz, hogy megértsük, miről szólt valójában a calcipoli, tisztában kell lennünk egy fájdalmas igazsággal: sajnos a helyzet úgy áll, hogy a nagy olasz kluboknak igenis voltak (vannak?) házi bíróik. Ezek a játékvezetők nem bundáznak, egyszerűen csak pontosan tudják, hogy a karrierjük nagyban függ attól, milyen viszonyt ápolnak a nagy klubokkal, ugyanis nagyon könnyen kitörhetik a nyakukat az olasz futballt uraló hatalmasságok. Ez nem új fejlemény, Brian Glanville már a ’60-as években könyvet írt róla, hogy az olasz klubok milyen erős befolyással bírnak az UEFA bíróküldési rendszerére.

A calciopoli nagyon leegyszerűsítve a játékvezetők kijelölését befolyásoló „csalássorozat” volt.

Luciano Moggi vezetésével olyan rendszer jött létre, amelyben a bíróküldést felügyelő testület vezetői rutinszerűen, napi rendszerességgel beszélgettek a klubok sportvezetőivel, holott a szabályok értelmében szóba sem állhattak volna egymással.

A klubvezetők lehallgatott beszélgetései roppant sportszerűtlen, a szabályokra fittyet hányó rendszert lepleztek le, és az egész gőzölgő trágyadomb tetején a keresztapa, Moggi ült. Az omnipotens sportvezető élet-halál ura volt, ez a lehallgatásokból egyértelműen kiderült, gyakorlatilag lediktálta a játékvezetői testület vezetőjének, hogy a fordulóban melyik meccset ki vezesse, kik legyenek a partjelzők, sőt, ugyanilyen befolyással bírt a nemzetközi játékvezető-küldésre is.

De ha mindez igaz, akkor hogy volt pofája a Juventusnak egyáltalán tiltakozni a teljesen jogos büntetés ellen? Ha a klub vezetője volt a Serie A árnyékvilágának a keresztapája, akkor mit tudott felhozni mentségére, hogyan tudott bő másfél évtizeden át küzdeni a jóvátételért?

Egy kosár rohadt alma

Az olasz futball legnagyobb klubjai attól is a legnagyobbak, hogy a hátországban zajló csatározásokban érvényre tudják juttatni saját akaratukat. Ez a tény egyidős a calcióval, tehát még csak azt sem lehet mondani: a catenaccio „mindent a győzelemért!” szellemisége lett volna az oka, hogy az olasz futball alvilágában való szereplés minden trónra vágyó klubnak kötelező feladattá vált. A calcio 120 éves történelme nemcsak Meazza, Mazzola és Baggio sztorija, ugyanennyire Allodi, Galliani és Moggi története is.

A lehallgatások napvilágra kerülésével egyértelművé vált, hogy – az Inter kivételével – gyakorlatilag az összes klub rutinszerűen hágja át a játékvezetők integritását védő szabályokat.

Még nagy titkot sem csináltak belőle, a Milannak például saját játékvezető-kapcsolattartója volt, aki ráadásul az összes lehallgatott beszélgetés legdurvább epizódjának a főszereplője, hiszen konkrétan fizikai fenyegetést alkalmaz egy partjelzővel folytatott beszélgetésben.

Adriano Galliani (aki éppen a liga elnöke is volt), a Laziót frissen megpuccsoló tulajdonos, Claudio Lotito, illetve a firenzei Della Valle testvérpár számos lehallgatott beszélgetése a tárgyalás előtt azt ígérte, égszakadás-földindulás vár az olasz futballra, hiszen – még egyszer: az Inter kivételével – az összes nagy klub reprezentánsai felsorakoztak a vádlottak padján.

A 2006-ban a Juventus kizárásával végződő calciopolit nem egészen két hónap alatt zavarták le a bíróságon. A torinóiak elképedve nézték, ahogy sorra jelentek meg a lehallgatott telefonhívások, amiken a Milan, a Lazio, a Fiorentina vagy éppen a Livorno sportvezetői nyíltan beszélgetnek a bíróküldést felügyelő szervekkel, a végére mégis a Juventus maradt egyedül a vádlottak padján.

Pedig Moggi beszélgetései a világon semmiben nem különböztek a többi sportvezető hívásaitól, és még csak nem is ez volt a legnagyobb baj az eljárással.

A jog súlyosságuk alapján skálázza a szabálysértésekért adható büntetési tételeket. Az egyes szintűért pénzbüntetés, a kettesért átigazolásból való kizárás, a hármasért a felelősök eltiltása adható, és így tovább egészen az ötös szintű, már csalásnak mondhatóig, amiért kizárás is lehet a büntetés. A calciopoliban az a rendkívül érdekes helyzet állt elő, hogy a Juventust meg sem vádolták ötös szintű bűncselekmények elkövetésével, végül mégis kizárással bűnhődött. Méghozzá egyedüliként, mindenki más apróbb horzsolásokkal megúszta az ügyet. Ez hogyan lehetséges?

Megmutatja magát a bábjátékos

A calciopoli kirobbanása előtt a Telecom Italia lehallgatásokat végző munkatársai elküldték a jegyzőkönyveket több ügyészségnek is, ám döbbenetükre azt a választ kapták, hogy itt bizony nincs bűncselekmény, ezért az eljárást a sportbíróságon kell megkezdeni. Ez azonban nem volt elég a háttérben dolgozó erőknek, akik fogták magukat, és jogszabályok egész sorát megszegve egyszerűen elkezdték leközölni a sajtóban a lehallgatásokat. Nevesítsük talán akkor a szereplőket!

A Telecom Italia elnökségi tagjaként Massimo Moratti, az Inter tulajdonosa régi barátságot ápolt a telekommunikációs cég elnök-tulajdonosával,

Marco Tronchetti Proverával (aki egyébként az Inter mezszponzorának, a Pirellinek is a tulajdonosa volt). A mágnás nemcsak bérletes Inter-szurkoló volt, hanem az Inter igazgatótanácsának tagja is, és ugyanez igaz volt a Gazzetta Dello Sport tulajdonosára, Carlo Buorára. Már önmagában gyanús a lehallgatások útvonala a Telecom Italiától a Gazzetta címlapjáig, hát még az, hogy az Inter kvázi az egyetlen klub volt, amelytől egyetlen bűnös hívás sem került nyilvánosságra, holott a calcipoli alatt a bíróküldést irányító vádlottak egytől egyig elmondták, hogy az Intertől hívták őket a leggyakrabban. Ekkorra azonban mindig közbeszólt a szövetség kijelölt vezetője, Guido Rossi: „az Inter nem tárgya a vizsgálatnak, a megjegyzést hagyják figyelmen kívül.”

Hogy kicsoda Guido Rossi? Nos, ő az Inter korábbi alelnöke, aktuális elnökségi tagja, aki a botrány után hetekkel elfoglalta a Telecom Italia vezérigazgatói székét. Badum-Tss.

2011-re minden kiderült

A néhány hét alatt lefolytatott calcipoli a Juventust a Serie B-be rakétázta, miután a többi bűnös összezárt, és a torinóiakra vallott, a Milan pedig azzal úszta meg, hogy Berlusconi belengette: a Mediaset nem fizeti ki a közvetítési díjakat a csapatoknak, ha a klubot visszasorolják (visszaesőként egészen a Serie C-ig). A calcipolit követő ítélettel már nem volt mit tenni, a Juve azonban támadásba lendült, és a következő években egy minden részletre kiterjedő vizsgálat zajlott le, méghozzá ugyanannak az ügyésznek a vezetésével, aki az első vizsgálatot is végezte.

Stefano Palazzi 2011-ben nyilvánosságra hozta az új, már minden érintettet, sőt, a menet közben kiperelt, Inter-vezetőket is érintő lehallgatásokat is figyelembe vevő vizsgálat eredményét. Kijelentette, hogy

hiba volt kizárni a Juventust, viszont az Intert és a Milant nagyon is ki kellett volna zárni,

hiszen ötös szintű bűncselekményekre kizárólag a két milánói (és a livornói) klubbal szemben állt rendelkezésre bizonyíték.

Ahogy fent is említettem, az ügy öt év után elévült, így a Juventus nemcsak a perújrafelvételért küzdött hiába, de a 2005-ös scudettóját sem kapta vissza. Az maradt az Internél.