Ha csak az események 2006–2011 közötti részét akarnánk minden részletében felfejteni, akkor is egy kisebb könyvet, de minimum egy irtózatos hosszúságú cikket kellene írni a calciopoliról. A lényeges részek tulajdonképpen a botrány kirobbanása után öt évvel lezárultak, hiszen az olasz törvények értelmében a sportcsalás elévülési ideje fél évtized, így hiába derült fény nemcsak újabb, de a 2006-os ítéletet alapjaiban megsemmisítő bizonyítékokra, onnantól kezdve teljesen feleslegesen vergődött a Juve mindenféle fellebbviteli szerveknél.
2011-től az idén október 24-én papírra került aláírásig a Juventus hiába küzdött erkölcsi és anyagi jóvátételért, egy hónappal ezelőtt a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács kijelentette, hogy nem jogosult felülvizsgálni a 2006-os ítéletet, amely alapjaiban határozta meg a klub által a szövetség ellen indított, 440 millió eurós jóvátételi keresetének sorsát is. A Juventus, akárcsak 2006-ban, lenyelte a keserű pirulát.
Nem ártatlan!
A fenti felütés olyan, mintha azt próbálnám sugalmazni, hogy a Juventus ártatlanul bűnhődött, ami egyáltalán nem igaz. Sőt, az is tény, hogy bár a bíróságon a klub ellen felhozott vádak szinte kivétel nélkül megdőltek a már normális körülmények között lefolytatott bírósági tárgyalásokon, a Juventus bűnösebb volt a Serie A-ban tomboló áldatlan állapotok létrejöttében, mint a többi haszonélvező. Az ok egyetlen név: Luciano Moggi.
a több kerületi ügyészség által indított nyomozások olyan tényeket tártak fel, amelyek nemcsak gazdasági bűncselekményeket, hanem személyi szabadság korlátozását, zsarolást és illegális nyomásgyakorlást is valószínűsített. Nem csoda, hogy „Lucky Lucianót” börtönbüntetésre ítélték (egyetlen percet sem töltött rács mögött), ám ezek a tettei jobbára saját játékosügynöksége, a GEA World tevékenységére koncentrálódtak. De tett mást is, ami miatt a Juve haszonélvezőként jogosan bűnhődött.
Moggi nem volt kis hal, amikor 1994-ben visszatért a Juventushoz, számos köztörvényes ügy (nevezzük nevén: csalás) fűződött a nevéhez, a Napolinál és az AS Románál is volt bundabulija, nyakig volt a doppingügyekben és a könyvelési ügyeskedésekben. A Juventusnál azonban minden a rendelkezésére állt, hogy végre igazán nagyban játsszon, és bő egy évtizeddel később már bűnszervezetben folytatólagosan elkövetett sportcsalás miatt szólították a vádlottak padjára.
Mi volt a Juventus bűne?
Ki az egyszerűség kedvéért, ki igénytelenségből, mindenesetre sokan „2006-os bundabotrányként” hivatkoznak a calciopolira, holott tulajdonképpen a vádak között is csak pufferként szerepelt konkrét befolyásolási kísérlet. Ahhoz, hogy megértsük, miről szólt valójában a calcipoli, tisztában kell lennünk egy fájdalmas igazsággal: sajnos a helyzet úgy áll, hogy a nagy olasz kluboknak igenis voltak (vannak?) házi bíróik. Ezek a játékvezetők nem bundáznak, egyszerűen csak pontosan tudják, hogy a karrierjük nagyban függ attól, milyen viszonyt ápolnak a nagy klubokkal, ugyanis nagyon könnyen kitörhetik a nyakukat az olasz futballt uraló hatalmasságok. Ez nem új fejlemény, Brian Glanville már a ’60-as években könyvet írt róla, hogy az olasz klubok milyen erős befolyással bírnak az UEFA bíróküldési rendszerére.
Luciano Moggi vezetésével olyan rendszer jött létre, amelyben a bíróküldést felügyelő testület vezetői rutinszerűen, napi rendszerességgel beszélgettek a klubok sportvezetőivel, holott a szabályok értelmében szóba sem állhattak volna egymással.
